Miomir Milinković
A hajléktalanok ravatala fölé

Ó, te Milosav,
Ha meg nem haltál volna,
Soha meg nem tudjuk,
Hogy jó ember voltál.
Érzékeid mellett most elillannak
Ezek a litániák.
Ember és föld, ím,
Összekeverednek,
Csoda ez, min az ég
Hahotázva nevet.
S míg a rokonság
Szégyentelenül sír, zokog,
Te mosolyogva indulsz
Az örök nyugalomba –
A zsíros agyagföld karjaiba,
Az élők arcán
Tettetett bánat
Hogy keményebb legyen a gyász
És tartson egy évig legalább.

Kedves Milosavunk, ó,
Elvitt az áspiskígyó,
De minek ennyi könnyet ontani?
Mert ha meg nem haltál volna,
Soha
Meg nem bocsátottuk volna neked
Azt, amit tudtál,
És azt sem, amit nem tudtál,
Hogy hazudoztál, loptál;
Hogy jó voltál, aztán rossz,
Éheztél és parkokban
Aludtál,
Mocskos és rongyos voltál.
Soha be nem vallottuk volna,
Hogy értettél valamihez,
Hogy szenvedtél,
Hogy boldog sosem voltál!
Azt sem hittük volna el
Hogy megbetegedtél,
Ha meg nem halsz,
Te Milosav!

Kovács Jolánka fordítása