Zoran Penevski: Sára és az elfelejtett tér. Nyolcadik történet
Sára és a Köldökszemű

Mindössze néhány lépés után Sára észrevette, hogy a padlózat tulajdonképpen nem szőnyeggel van beterítve. Először arra gondolt, hogy ez egy jól lekaszált futballpálya műanyag utánzata, de a sűrű, zöld pázsit alatt hamarosan meglátta a márványlemezek szabályos sorát. A moha annyira kirágta a téglalap alakú kövek közti barázdákat, hogy bokrocskái majdnem egészen eltakarták a szabályos márványpadlózatot. De mennyi idő kellett vajon a mohának, hogy ezt megtegye? Száz év? Kétszáz?

Erre mentek tehát, mert valami azt súgta nekik, hogy a nagyi nagy valószínűséggel valamelyik régies, ismerős kinézetű boltba mehetett be. A kétszárnyas faajtó kinyitásával mindkét oldal felső részén beüvegezett kirakatok tűntek elő. Vitrinekre emlékeztettek, melyeknek kis polcain csészéket és fényképeket szokás tartani. De amikor Sára és Berti benyitottak a helyiségbe, valami nagyon ősrégi dologra bukkantak.

Berti behívta Sárát a másik helyiségbe. A mennyezetről gyenge, zavaroskék fény szűrődött lefelé. Sugarai a helyiség közepén levő növényre estek. A fa törzsét zöld, szív alakú levelek nőtték be, ágai jobb felől le voltak csupaszítva, mint a vesszők, és úgy lógtak lefelé, akár egy nagyfejű szörnyeteg szalmahaja, bal felőli szürke ágain keskeny tűlevelek alkottak fogazatot.

– Azt hiszem, ezt úgy hívják, hogy... Hármasfa – jelentette ki Berti, mintha egy poros, bőrkötésű könyvből olvasná. – Olyan növény, amely három különböző magból jött létre.

– Gyönyörű, de ugyanakkor borzalmas is – tette hozzá Sára, és megindult a másik oldalon levő ajtón át.

– Itt minden olyan... régi – állapította meg Bertold, körberepülve a kislány fejét.

A másik helyiségben hideg volt. A falak sötétek, megvilágítás nélkül, barázdáltak, akár a repedezett fatörzsek, melyek az óceán mélyén nőttek fel.

A mennyezet bármelyik pillanatban leomolhatott volna.

– Mondd már, Sára, mit keresünk mi itt? – Berti szemei nagyra nőttek az erőltetéstől és a félelemtől.

– Nagyi! NAGYIII!!

A sötét szoba mélyében gyorsan elhalt a visszhang. A kislány hangja mintha fekete ágyneműbe ütközött volna.

Sára megindult előre, de megfordult és megtorpant, jobb felé pillantva.

– Ott valamikor ablak volt – intett lassan szárnyaival a felborzolódott tollú kardinális.

– Igen. Csak sűrű pókháló és megkeményedett por keveréke maradt az egészből.

A kislány lába bele-belesüppedt a mohafészkekbe.

Akkor megpillantott egy öregembert, aki egy fonott széken ült. Összehúzott lábakkal üldögélt, kezében egy hatalmas bottal, k ávé színű posztótakaróba burkolózva,

– Mrrrrit... krrre... restrrrek... irrrtt? – kérdezte hörögve az öreg.

Sára tett egy lépést hátra, majd egy kicsit jobban megnézte azt a valamit, ami fatörzsre hasonlított. Az öregember bőre szürkésbarna volt, ráncos, akár az összegyűrt pauszpapír. Orcáit éles ráncok vagdalták össze, szemvágásaiba is majdnem behatoltak. „Neki nem szemei – köldökei vannak“, gondolta Sára.

– Köldökszemű! – szólalt meg Bertold, mintha annak a könyvnek az olvasását folytatta volna.

– Köldökszemű? – ismételte Sára halkan. – Őt tényleg így hívják?

– Ki s rrrettenkedik orrrtt?

– Én vagyok az, Sára. A nagymamámat keresem. Őt Krisztinának hívják.

Csak akkor érezte, hogy milyen hideg van, és hogy a szájából pára gomolyog.

– Igeeen... Szép lány volt az a Hrrrrisztina...

Neki nem gomolygott a pára a szájából.

Berti felborzolta a tollait, és Sára nyakához simult.

– Krisztina nem lány volt... Vagyis, az volt valamikor, de most...

– Ighrrreeen – hörgött továbbra is az ember, fejét a kislány hangja felé forgatva. Sára még mindig nem volt biztos benne, hogy az öregnek vannak-e szemei egyáltalán. – Mindenki eljön, aztán elmennek. Mindenki felett mrrrúlnak az évek.

A kardinális nem tudta megállni, közbekotyogott.

– És ön fölött? – Bertold összehúzta a szemöldökét.

– Fhhhölöttem? – Az öreg a másik irányba nézett, mert nem volt benne biztos, kik vannak még itt. – Én itt vagyok. Ülök. Várok.

– Vár? Vár valakit? – kérdezte Sára.

– Várom... hogy eljöjjön...

– Kicsoda?

– Ő... Ő, aki nem jön el.

Berti, nem titkolva elégedetlenségét, Sára felé fordult. Becsapottnak érezte magát. – Hogy várhat valaki olyasvalakit, aki nem jön el?

– Egyszerűen – szólalt meg Köldökszemű szomorúan. – Őt várom, aki elment... Elkhrrréstem...

– Elkésett? – ismételte Sára.

– Igeeen... Nem volt idrrreje a számomrrra...

– Valaki, aki szerette önt?

Az öreg felemelte a fejét, és két köldökszemét a kislány felé fordította.

– Nem tudom – mondta és lehajtotta a fejét – Már nem emlékhhhszem. Olyan rééég volt ez.

– De... Ha szerette önt, azt nem felejthette el – erősködött Sára.

Az öreg arca még ráncosabbá vált, ami, ha szeme lett volna, azt jelenthette volna, hogy pislantott.

– Nem tudom – szólalt meg.

– Mint ahogyan azt sem tudja elfelejteni, hogy ön szeretett valakit.

– Ighhhen... Valószínűleg én is szerettem valakit...

Elkínzott hangjában Sára nagy fájdalmat érzett.

– Megkérdezhetem...

De az öreg lehajtotta a fejét.

Sára megértette, hogy nem akar tovább beszélgetni.

Vagy nem képes.

Lehet, hogy nagyon kimerült.

A nagyi azt mondta, hogy a szeretet szárnyakat adhat az embernek, de ki is tikkaszthatja őt.

Az öreg már egy szót sem kívánt tovább beszélni.

Sára várt és várt, de semmi többet nem tudhatott meg.

Bertold megijedt, még jobban összehúzta magát, és a kijárat felé fordult. Sára még maradt néhány percig, kifújt magából valamennyi párát, és az ajtó felé indult.

(Kovács Jolánka fordítása)