Smit Edit
A felszín alatt

Remény villogott a vízen, mintha örök lenne,
s én erőteljes karcsapásokkal úsztam felé.
A remény a fröccsenő cseppekből áttetszővé
üvegesedett a lég- és a mélyvilág között –
az ujjhegyem már érintette, sokáig úgy tűnt,
csalogat csupán, hátrálva a medence tükrén,
hadd feszüljek neki mindig újra az úszásnak.

Célpontom egyre távolodott, mikor a vízben
bilincsként csapódtak csuklómra a forró ujjak.
Szörnyű erővel húztak a mélybe, alábuktam,
majd a fejem is nyomni kezdték lefelé, akár
káposztafőt préselnének a gyalultak közé.
A félhomályból torz arc tűnt ki, vigyorba fordult,
mintha élvezné: a saját súlyával fojthat meg.
Üveges szemmel, oly erővel fogódzott belém,
hogy róla a bomló házasságból menekülő
példát vehetne, míg szeretője életébe
szövi a sajátját, de nincs vele tisztába, hogy
mindketten fuldokló áldozatok egymás vállán,
csak akad még hitük reményt látni a felszínen.

Két ember létharca a víz alatt láthatatlan,
amíg a villogó felszín tükrét át nem töri
a reménnyel mindkettő, egyikük vagy egyik sem.

Vérmes düh gyúlt bennem az amőbaalak iránt.
Eltaszítottam a lábammal, és odább úsztam
az egyre még utánam nyújtózó csápjaitól.
A felszínről nézve a sötét foltot, bűntudat
égetett – hisz eltűnt mindkettőnk elől a remény.