Szögi Csaba
A tiszta hang útja
(részletek)

Mi
(Angyalpörkölt)

Déli irányba kocogok, hogy majd egyszerre érjünk találkozónk színhelyére a felfelé araszolgató nappal, ám alig sántikálok egy saroknyit a járdakőbe süppedő tetemeket kerülgetve, amikor fene nagy dulakodás akasztja meg utamat, és a fény megalvad körülöttem.

Pedig a kardok csattogása távolabbról hallatszik, itt teljesen némán folyik a csata; parazsat tátogó gigászi kígyók marcangolják egymást szárnyas sisakot és bőrpáncélt viselő, pompás idomokkal megáldott amazonokkal, kiknek oldalán hatalmas fogvicsorgató farkasok is részt vesznek a küzdelemben. Lándzsahegyek csusszannak puha torokhúsba, éles fogak metszése nyomán zsigerek omlanak gőzölögve a hideg flaszterre, gerincek omlanak szét nyurga izmok szorításában. Csupán a kiontott vér csobogása hallatszik, ahogy az árok szélén túlcsordulva a folyó irányába elhömpölyög. A csata kiegyenlítettnek tűnik, s bár a hullák már hegyekben, a harcosok száma nem látszik fogyatkozni. A látvány lenyűgöző, hosszasan bámulom.

Mindeközben egyszerre látom magamat kígyónak, farkasnak, dús keblű, páncélos amazonnak. Csoda a fény és a hajnal.

Amikor végül mégis megelégelem a látványt, pásztorbotom végét újfent az utcakőhöz koppantom. Ezúttal azonban mindössze annyit sikerül elérnem ezáltal, hogy megnyílik előttem az út mindkét irányban, keletnek és nyugatnak. Belátom, nem érhet véget az, aminek kezdete sincsen. Legfeljebb körbefordul és a saját farkába harap.

Kelet vagy nyugat. A kardcsattogtatás távolabbi hangjai továbbra is egyre vonzanak. Egyelőre maradok a déli iránynál. Élőn és holton átlépkedve elindulok. A fény ismét felolvad. Arasznyira a járda fölé emelkedek újra.

Fa
(Angyaltojás)

Mind sebesebben ügetek légparipám puha hátán, rőfnyire immár a flaszter felett, végig a csattogó kardok utcáján, hogy végre a saját csatám forgatagába vethessem magam, botom hegyén a háztetők fölé emelkedő nap éles sugarai szikráznak. Agyamba fémen nyiszorgó fém karistol, felaprítja, lemorzsolja, megdarálja, kiokádja a felforrósodott aszfalt serpenyőjére, fehéren füstöl a nyüszítő horizont.

Tekintetem opálja az ég iszapjába merül, fülembe megcsonkított angyalok csorba szárnyaikkal csikorgó valcereket harmonikáznak.

A harmadik sarkon túl már megpillantom, új temploma épül régi isteneknek, magasba szökő tornya máris fröcsköli piszkos spermafelhőit az éteri égboltra. Még közelebb vitorlázván vadul megrántom gyeplőjét habzó szájú szélhátasomnak. Csakugyan fém karistol fémen, de hősi csatának nyoma sincs. Hájas gigászok zabálnak nyáladzva röhögő pofával kisdedeket, késsel és villával, úri módra, az ég patyolat angyalvásznát terítve ülepük alá, még élő csecsemők bársony torkát tépik fel puszta mocskos karmaikkal, hogy kupáikat telecsorgassák a talmi halhatatlanság forrón kiömlő rubintjával. Gyenge húst és tejszínselymű angyalhájat csámcsognak, babaporcogót ropogtatnak, egymás mosatlan ülepéről szürcsölik fel a frissen fejtett babavelőt, ringyóik tőgye közül a még ki sem hűlt, zamatos magzatvizet. A nagyobbacska csontokat hanyag mozdulatokkal az épülő templomkerítés még bebetonozatlan alapjának árkába hajigálják.

Lazítok szellemlovam gyeplőjén, kemény sarkammal véknyába bökök, belekocogok a nyálfröcskölő csámcsogásba. Ez volna az én csatám vajon? Elvegyülök a velőszürcsölésben. Egyszerre vagyok kivérző csecsemő és csecsemőt zabáló istenség. Alattam vérszirupos oltárkő, markomban obszidiánk és ördögvilla. Összekarcolódásuk szikráiból sötét villámok szöknek a vakító égbolt felé. Bokáig süppedek az izzó utcakőbe.

Felülről egyszerre csak fényes fekete tollakkal ékes álommadár csap felém, már látom engem innen kiragadni kész erős karmait. Kitérek, és szelíd mozdulatot téve botommal elhessentem.