Jódal Kálmán
Én, James Bond

Jegeskék szemű, szőke üstökű, rettenhetetlen szivar vagyok, őfelsége ügynöke. Oldalirányból egyenesbe fordulok, s elővéve a revolverem, lövök. Lepkenyakkendőm fekete selyem, golyóim ólomból. Szmokingban, martinit kortyolva, kaviáros tósztot rágcsálva egyszer csak kipillantok a tulajdon létemből, a tulajdon testemből, levitálva elhagyom a kaszinót, ahol éppen nyerésre álltam. Egy másodperc, és visszazuhanok a saját testembe, a titkosszolgáéba, akinek nem acélhideg a tekintete, kisvártatva megpróbálok kikászálódni a színházi zsöllyéből, persze miután tapsoltam a produkciónak. Ekkor két kar nyúlik ki felém, megmarkolja a nyakam, és szorítani kezdi. Ismét legördült a függöny, én pedig már hápogva, nyögve, nyöszörögve levegő után kapkodok. Ekkor megjelenik 007, az igazi, esetleg a tulajdon, digitálisan feljavított kópiám, és csak mosolyog, mosolyog orrvérzésig, majd előkapja ezüst mordályát, oldalról egyenesbe fordul, és céloz. Rám. De olyan utánozhatatlan eleganciával, hogy egyszerűen nem tudok miatta haragudni. Elterülök, levitálva elhagyom a színházat, ahol tetszést nyilvánítottam, és visszazuhanok a tulajdon, jegeskék szemű változatomba. Majd oldalból egyenesbe fordulok, és előrántva a revolverem, tüzet nyitok. Lefut a filmzene, leereszkedik a függöny, én pedig kimerevítve, lövés közben fagyok mozdulatlanságba, akár egy bábfigura. Aztán mégis kifújom a csőből a lőporfüstöt, és visszacsempészem a fegyvert a szmokingba. Lepkenyakkendőm fekete selyem, golyóim ólomból.