Jódal Kálmán
Meddő, céltalan sóvárgás

Hellboy-jal és James Dean primmel lehunyt szemekkel Arvo Pärtot hallgatunk a szőnyegemen heverészve. Hellboy-t régebbről ismerem, egy író-olvasó találkozóról, James Dean primet pedig egy telepi, lábfetisiszta Wicca-néni csalogatta elő a tükörvilágból, hogy mogyorókrémből, fémforgácsból és reménytelenségből materializálja. Arvo Pärt szerzeményeket hallgatunk, miközben egy rokfort sajttal és borkrémmel töltött Raszputyin-hasonmásból falatozunk. Kicsit rágós, mert vadasan tálaltam. James Dean prim felsóhajt: „Szomjúhozom. Sőt, eszelősen sóvárgok valami új, ismeretlen, eleddig még nem tapasztalt iránt.” Rápirítok. „A tükörvilágban nem volt elég izgalmas?” James révedezőn elmosolyodik. „Á, a tükörvilág… végül is semmi különös, higgyétek el nekem.” Hellboy felmordul, majd csámcsogva elcsitul. A ropogósra sült Raszputyin-hasonmás erre váratlanul életjeleket kezd mutatni. „Szemétládák, vissza mindannyian a tükörvilágba, most azonnal!” Amint magába ölel a fura tér, meg kell állapítanom, hogy valóban semmi különös. Karton halmazállapotú, kétdimenziós, lila-fehér, bőgő-kolompoló Milka tehenek vesznek körül bennünket, és zöld selyemfű, valamint kékre meszelt-mázolt égbolt. Tanácstalanul felmorranok. „Most merre?” „Toronyiránt, vagy bármerre, kéjsóvár zombigyerek”, szólal meg a távolból a Raszputyin-hasonmás, „jobbat úgysem tudsz”. És ebből a Milka-tükörlabirintusból élve nem jutsz ki sem te, sem a barátaid, azt garantálom.” Megfordulok, és elindulok bármerre, mert már tudom, hogy innen nincs menekvés. A barátaim sandán sompolyogva követnek. Talán a bárhová és a nevenincs horror-birodalmakba is követnének. Lehunyom a szememet, mire kigördül belőlük egy műkönnycsepp. „Sírok.” állapítom meg elmélázva. „Sírok. Vagyis még létezem. Valóban, természetazonosan és valósághűen létezem. Sőt, még lélegzek is közben. Csúcs ez az érzés. Csúcs ez az érzés. Debizguba.”