Jódal Kálmán
Real love

Azt hiszem, szerelmes vagyok. Egy leszbikus robotrendőrbe. Teljesen reménytelenül. Azt hiszem, szerelmes vagyok. A nővérem gyerekének a plüssnyulába. Némi reménnyel. Mindkettőbe szerelmes vagyok. Lehet valaki egyszerre két lénybe szerelmes? Egy, a hűtőszekrényből, a joghurt és a majonéz közül hol nyüszítő, hol tompán morgó hang szerint lehet, lehet, lehet. Míg a robotrendőrnőről tudom, hogy nem képes viszonozni az érzelmeimet, addig a pink színű plüssnyúl némi reménnyel tölt el. Ha átölel, már el is élveztem a boxeralsómba. Amikor megszólal, elnémulok. Nem, nem a döbbenettől. A rózsaszínű, ragacsos, rágógumiszerű, kétágú nyelvének látványától. (Borzasztóan erotikus, elhihetitek.) Kósza, váratlan ötlettől vezérelve megmarkolom a robotrendőr mellét. Mintha fagyasztotthigany-alapú, félfolyékony mikrochip-halmazt markolásznék. A robotrendőrnő szájonvág. Kiserken a vérem. Amire mohón, piócaszerűen rátapad a plüssnyuszi, és hörpöli-szipatolja. Ekkor beugrik: ez a plüssnyúl tulajdonképp az álcázott Nosferatu. Kibámulok a lángoló, megszállt városba, és sírva fakadok, hogy nekem mennyire nincs szerencsém, már megint téves perszónákba szerettem bele.