Szögi Csaba
Sántha Lucián felébred
(II. részlet egy íródó regényből)

– Kurvára ég a gyuhám, bassza meg! Légyszi, most valami savanyát löttyents kísérőnek, köszi! – harsogom bele a pult mögötti ájer macskajajos reggeli homályába, miközben elfelejtek csomót kötni a varacskos szájszagomra. – Túlsóztam a vacsorát. Ebédre is becsináltat tervezünk főzni, jó sok vörös borecettel. Tényleg, aranyom, te hogyan készíted a becsináltlevest?

– Csak aztán nekem nehogy megint becsinálj, angyalom... – húzza gúnyos mosolyra vörösre pingált ajkait a mellém telepedő Thrúd. – Abból elég volt az éjszaka!

– Azt imádom a másnaposságban, hogy biztosra vehetem, előző nap fasza estém volt! A kalandjaimat meg utólag általában elmeséli nekem valaki – vihogom, azzal lerántom húzóra a dupla pálinka két harmadát. – Hinni és inni – sóhajtom jóízűen –, ezt nevezem én igazi spiritualitásnak! Zsíveli!

– Én a végén mindig házi főzésű paradicsomlével savanyítom – mondja a pincérnő, miután visszatér a korsó frissen facsart narancslével. – De az asztalra rakok ecetet, citromot, tejfölt is, aztán mindenki ízesítse, ahogyan kívánja.

– Ja, a levesbe így se nem rossz! – mondom. – De mi most hollóbelsőségeket főzünk, egészen rövid lével. Az szerintem csakis ecettel és tejföllel a legfajintabb!

– Én simán csak aprítok bele egy jó nagy csokor sóskát, aztán ha kell, facsarok még rá egy kis citromot is – böki közbe a sankhoz letottyanó vasutas gyerek. Szintén gasztronauta.

– Jól van, köszi a tippeket! Majd variálom – mondom. – De most lökjünk le még egyet, legyen dupla, aztán lassan szedelődzködjünk, mert korog már a pucrom rendesen! Nem csak igével él az ember...

Az albérleti pecóban Sántha Lucián lecserélte a véres vizet az olvadozó hollózsigereken és aprólékon, aztán először is belecsinált Thrúd pompás combjainak metszőpontjába, mert nem csak kenyérrel és igével él az ember, áldozni kell a pöcs oltára előtt is időnként. A nagy lekonyulások időszaka eddigre már régen a múlté volt, hősünk egyik pillanatról a másikra kanosabbá vált, mint valaha.

Sántha Lucián Thrúd teste felett zihálva megvárta, amíg az apatej utolsó cseppjei is eltávoznak a még mindig hevesen lüktető hímtagjából, majd ismét a konyhába sietett. A farkast kicsapta az erkélyre, hadd nyüszítsen csak ott, ne idebe csurgassa a nyálát. A hollónyelvek csőrrel együtt, valamint a pehelytollas szárnyvégek már több napja ecetben áztak, így főzés után ezek is szőröstül-bőröstül elrághatóak lesznek. A pácot mindkét tálról leszűrte, majd egy az egyhez arányban tiszta szesszel elegyítette, és azonmód töltött is magának egy korsónyit a mennyei nedűből. Miközben kortyolgatott, csombormentát, csicsókát és csukamájat aprított, hozzá még medvehagymát, márnauszonyt, valamint mormotamandulát, bőven meghintette az egészet morzsolt ürömmel és ürgekóró szárított gyökerével, aztán amikor a lábosban sercegni kezdett az angyalháj, beleborította az előkészített hozzávalókat, és nagy lángon, folyamatosan kevergetve pirítani kezdte.

No, ez máris pompásan illatozik! Most jöhet a lényeg! Apránként hozzája adagolta a belsőséget és az aprólékot, majd a lángot fokozatosan kisebbre véve ezt is pirította a becsinált alapon. Hm, kevés lesz ebben a hús, mélázott el a tűzhely felett. Egy kis combja például még mehetne bele... Öntött alá némi páclevet, majd a födőt rátéve visszabicegett a hálóba.

Thrúd pőrén szunyókált a pamlagon. Nézd ezeket a pazar sonkákat! Aztán meg amúgy is elképesztő a kerületük, jut is, marad is – fel se fog tűnni. Hősünk előkapta jól kifent konyhakését, és a combok belső részéből, amiket amúgy is barnáslilára dörzsölt össze jártában a kedves, gyors mozdulatokkal kikanyarított egy-egy bő fontnyit. Thrúd, álmából felriadva, először hökkenten felkurrogott, de aztán csak vihogott, ahogy a sebek a vágás mentén azonnal begyógyultak.

– Köszi a kölcsönt – vigyorgott Sántha Lucián –, elsején megadom! Ha lehet, természetben fizetek – röhörészte, azzal sietett is vissza a konyhába, hogy mielőbb felvagdalhassa és a készülő ételhez adhassa a zsákmányt.

– Csak nehogy aztán kolbászos tarhonyát kérjek elsején reggelire! – kiáltotta utána a hollólány kacagva.
Az illatok hamarosan még nyálcsordítóbbakká váltak a lakásban. Amikor a hozzávalók mind kellőképpen porhanyósra főttek, Sántha Lucián még jól megsózta és megborsozta a becsináltat, méregerős paprikát is hintett rá bőven, majd befejező aktusként jöhetett hozzá a remek borecet és az erjesztett bihaltejről nyert csípősen savanyú tejöl.

Thrúd mindeközben elkészítette a köretet elhullajtott evezőtollainak őrletéből forró vízzel, angyaltojás sárgájával és szűz kovásszal. A hollóbecsinált galuska nélkül csak olyan, mint a testi szerelem beteljesedés nélkül!
Egy fertályórácska múlva már mindketten az apró konyhaasztalnál faltak meg sem szólalva, csak jóízűeket sóhajtva. Elkezdték magukat módszeresen részegre zabálni.

Fognyiszorgót az erkélyen felejtették.

***

– Örülök, hogy végre abbahagytad a vegetáriánus marhaságaidat – mondtam, amikor ismét a heverőn pihegtünk, és Thrúd combja belsején a friss hegeket cirógattam elmélázva. – Már vártam, mikor kezdesz el mekegni...
– Csak te baszogassál – vágott a fejemhez egy díszpárnát –, majd az öregem jól elkalapál, amikor visszatér!
– Ismertem a faterodat. Legutóbb, vagy száz évvel ezelőtt, egy pincecsehóban vedeltünk, meg fecsegtünk mindenféléről. Miután én eljöttem onnan, állítólag valami tömegbunyóba keveredett, és valaki orvul átvágta a combi ütőerét. Ott vérzett el a kocsmapadlón...

– A nagy hősökről általában mindenféle zagyva mítoszok keringenek... Él ő és virul! És abban is biztos vagyok, hogy előbb vagy utóbb fel fog itt bukkanni, szóval jobb lesz, ha vigyázol, miket mondasz róla... és rólam is! – mondta a hollólány, és pajkosan a fülcimpámba harapott. – Na gyere, kis hősöm, hadd lássam, a te lándzsád mindig döfésre készen áll-e!

A fegyverforgatásban ezúttal is keményen helyt álltam, nem lehetett oka panaszra. Miután befejeztük a csörtét, visszatértem az előbbi témára: – De komolyan, még a vizeletednek is pikánsabb a bukéja, mióta húst eszel hússal! – súgtam a fülébe lelkesen, és ujjaimat kihúzva lyukacskáiból, nyelvemmel csettintve szagoltam végig a combját, majd az alkaromat.

– A te ondód ízének viszont határozottan jót tenne, ha a pálinkán és a húson kívül néha valami mást is fogyasztanál – rötyögte gonoszkodva. – Egyszer úgy össze fogja rántani a számat, hogy nem fogod tudni kihúzni belőle a farkincádat! És talán nem is bicegnél annyira... – tette még hozzá komolyra váltva.

Hát, szó ami szó, harapni aztán rendesen tudott a kis bestia, és azzal is tisztában voltam, hogy amit mondott, csak félig szánta tréfának. Thrúddal mindig jobb volt vigyázni – de hát talán éppen ezt csíptem benne a legjobban.
Ekkor Thrúd farkasa váratlanul közénk vetette magát, és elnyúlt az ágyon. A jó öreg Fognyiszorgónak végül valahogyan sikerült benyomnia az erkélyajtót, és most elégedetten nyalogatta a szája széléről a becsinált maradékának szaftját, közben hol az egyikünkre, hol a másikunkra pislogott torokvakarást kunyerálva.

– Látod, ő nem töpreng ilyesmiken – böktem az állammal a fenevad felé. – Eszik, iszik, alszik, és ha időnként hagynád elkolbászolni, nyilván baszna is, ennyi... Figyelj csak – fordítottam komolyra a szót –, az, hogy szükségből ölünk, borzalmas. Ha meg élvezetből, az egyenesen undorító... De hát ilyen a kibaszott természetünk! Meg persze ez a világ is, amibe belepottyantottak.

– Na igen – váltott ülő helyzetbe Thrúd, és elgondolkodva vakarászta a hegeket a szakállam közt –, de amit a „belepottyantó”, nevezzük az egyszerűség kedvéért istennek, szóval amit ő itt ilyen borzalmasnak és undorítónak kutyult össze, azt azért az ember még rendesen fokozza a maga kreálta szörnyűségekkel. Vegyük csak például az úgynevezett haszonállatait...

– Rendben! De ugyanígy példának vehetjük a haszonnövényeit is – vágtam közbe. – Az ő esetükben is ugyanezek a pokoli körülmények uralkodnak... Talán mert az ember nemződühe még eszeveszettebb a teremtőjénél is. Csak nézőpont kérdése, hogy minden létforma, az ásványoktól a növényeken keresztül az állatig és az emberig, „szent”... Vagy pedig abszolút lényegtelen, sőt, felesleges. De ezek között bármi különbséget tenni, rangsort felállítani miféle jogunk lenne vajon? Mitől lenne fontosabb az emberi, sőt, egyéni perspektíva bármelyik másiknál?... És akkor például mi van, ha az ember is csupán egyike az istenek „haszonállatainak”?...
– Tudom. Nyilván ezért is eszek egy ideje megint húst.

– Pontosan! Ha már muszáj ölnünk, akkor legalább tegyük azt a gusztusunk szerint!... Szerintem nyilvánvaló, hogy ez itt körülöttünk nem más, mint amit a misztikusok pokolnak neveznek. Mit tehetünk? Próbáljuk meg tőlünk telhetően jól érezni magunkat benne!

Azzal Sántha Lucián nevetve elkezdett meggyúrni egy karcsú rakétát. – Ezzel a növénnyel kapcsolatban legalább mindig egyetértettünk! – kacagta, majd kovakövével szikrát csiholt a szárnyait lassan leeresztő alkonyatban.