Oto Horvat
Miért lett megszállottja a fényképnek és a fragmentumnak?

A. apja rövid, begombolt kabátban és sötét nadrágban áll egy világos és sötét rombuszokkal mintázott kosztümkabátkát viselő nő mögött. A nő sötét hajú, bubifrizurás. Jobb kezét mellmagasságban a fényképezőgép lencséje felé nyújtja, és nem lehet tudni, a fényképező személy üdvözlésére emeli-e, vagy tiltakozásképp a megörökítés ellen, anonimitását védve teszi kezét az arca elé. Ám a fényképész megelőzi. A nő világos színű, vastagabb kesztyűt visel, olyan kemény hidegben használatosat, amely Firenzében igazi ritkaságnak számít. Nem valószínű, hogy egy firenzei nő ilyet hordana. Jobb kezében kisebb női táska hosszú, vékony füllel. Arca zavarról vagy gondterheltségről árulkodik, szemben a fiatalember, Mirko arcával, ami viszont csupa mosoly. A férfi napbarnította bőre kiemeli fehér fogsorát. Az Uffizi mellett állnak, szemben az Arnoval. Mögöttük, a múzeum két oszlopa közötti boltív keretében a városháza magas tornyának egy része látszik. Ki lehet ez a nő A. apja mellett, merült fel bennetek egyszerre a kérdés. Mért nincs semmiféle feljegyzés a fénykép verzóján? Nincs felírva a fénykép készültének évszáma, nincs ott a képen szereplő személyek, köztük a nő neve sem. Ráírhatták volna például, hogy Anna és Mirko, Firenze, 1960. A nő neve ismeretlen, a férfié és a városé ismert előttem, míg a megörökítés ideje plusz-mínusz öt év tévedéssel kitalálható. Ez az asszony A. apja számára nem lehetett jelentéktelen, mert ezt a képet nagy, barna, gyűrött tárcájában őrizte. Egy üres pénztárcában, amelyet nem használt, de (meg)őrzött. Pár hónappal a temetése után A.-val felkerestétek a házat, ahol a megboldogult lakott, hogy számba vegyétek személyes tárgyait, s valamit közülük emlékként magatokkal vigyetek Budapestre. Mintha attól kevésbé lett volna halott. Abban a határ közelében fekvő, faluszéli házban korábban nagyszülei éltek gyermekeikkel, A. nagynénjével és megboldogult apjával. Amikor Mirko elveszítette édesanyját, Anđát, a ház évekig üresen állt, s mint ahogyan azt megelőzően is, hogy Szarajevóban kitört a háború, csak nyaranta kereste fel pár napra, hétre. Emiatt kellett Vajdaságban maradnia, mert nem bírt (vagy nem akart?) visszatérni Ilidžára. Felesége csak a háború végén csatlakozik hozzá, amikor az ilidžai szerbeket a muszlim csapatok kiűzik. Pár vajdasági év után (csak sár meg sár, panaszkodott egyszer) és Mirko halálát követően visszatért az ő Szarajevójába. Tudott-e A. anyja erről a fényképről? És arról a nőről? Ezt sem lehet már megtudni, mert a fénykép megtalálásának idején már ő sem él. Emlékszel rá, hogy A.-t mennyire bántotta, hogy más fényképet a pénztárcában nem talált. Egyetlen róla vagy az anyjáról készült fénykép sem lapult benne, csak ezé az ismeretlen nőé. Hónapokon, sőt éveken át visszatérő témátok volt ez a fotó. Időnként úgy érezted, hogy ezekben a beszélgetésekben ki tudja, hányadszor ismétlitek a korábbi mondatokat, megállapításokat, hogy ez üresjárat, és hogy minden részletet kitárgyaltatok már, és nem is gondoltál rá, hogy ez A. számára az egyetlen esély, hogy apjával kapcsolatos kérdéseire választ kapjon. Választ, amely a körülmények folytán nem lehetett teljes, de enyhíthetett a kíváncsiságon, lehetőséget nyújtott kész tények hiányában valamiféle magyarázat megformálására nem csak a nő kilétével kapcsolatosan, de arra vonatkozóan is, hogy mit is jelentett és miért jelentett olyan sokat az apja számára. Mirko bízott saját memóriájában a nő nevét és a felvétel évét illetőleg, ami a halálával semmibe veszett, de teljességgel mégsem bízhatott benne, a fényképet ezért tartotta meg emlékeztetőnek. Ez a fénykép volt számára az emlékezet, memóriája legfontosabb pillére, amelynek híján bizonyos időt követően (hány év is kell hozzá: öt, tíz, harminc?), ami vele történt, puszta álomra hasonlított volna. A fénykép egyszerre őrzi és módosítja is az emlékeket, beszennyezi idegen anyaggal, elhiteti, hogy miénk volt valami, amit soha nem is létezett. Mi is a tanulság a fényképpel és az emlékezettel kapcsolatban? Most az egész lakást beteríted A. nagyobb méretű fényképeivel, amelyeket akkor készíttettél, miután… Hazaérve a munkából Bachot hallgatsz, és egyik fényképtől a másikhoz ballagsz. Megállsz előttük, nézed rajtuk A.-t, gyakorta alig pár másodpercig, s máris odalépsz a következőhöz. A háttérben Bach szikével motoz a memóriádban, s ugyanezt teszik premier plánban a fényképek is. Amikor mosolyogni látod az egyik fotón, ilyesmiket mondasz neki: Kérlek, ne haragudj, hogy rágyújtottam a szobában. Semmi gond, kiszellőztetek. Igen, igen, rendszeresen iszom a C-vitamint. Néha az az érzésed, elmebetegre vall, ahogyan viselkedsz, de nem tudod abbahagyni a vele folytatott párbeszédet, annak ellenére, hogy… A nagyobb formátumú fotók közé helyezted azokat a kisebb méretűeket, amelyek neki tetszettek, amelyeken ő elégedett volt önmagával. Szemléled őket, és szükségét érzed, hogy mindegyiket leírd. Így, kiterítve a lakásban, nincs kapcsolatuk az idővel és az érzelmekkel, csak a térrel, az enteriőrökkel és exteriőrökkel, amelyekben készültek. Mi a tér idő és érzések nélkül? És miért gondolod azt, hogy egytől-egyik mindet le kell írnod? Mit keresel bennük és rajtuk? Titkokat nem hordoznak. A.-nak nem voltak előtted titkai. Vagy tán mégis? Azokat szeretnéd megtudni? És ha lettek is volna, megváltoztatna-e ez bármit is? Azt hiszed, az évek során kiismerted, akivel együtt élsz, a szeretett személyt, hogy aztán végül, amikor már nincs többé, rájöjj, semmit sem tudsz róla. Hogy számodra titokká vált. Hogy a halál titokzatossá tette, hogy paradox módon lényét, tetteit és döntéseit, tulajdonképpen egész életét a titok fátylával vonta be, amellyel míg élt, sosem találtad magad szemben, amiről sejtésed se volt. Nemléte felfedte a vele kapcsolatos ismeretek hiányát. Lehet, tényleg célra vezető a kérdés: mit szeretnél elérni ezekkel a fotókkal? Leírásuk mi módon segíthet rajtad? Gondold ezt végig, mert ezek a fotók a közös életetekhez kapcsolódnak. Aminek már vége, és ami az élet szempontjából már csak annyi hitellel bír, mint amennyivel egy álom. Tarka papírdobozban őrzöd a képeket, amelyek még együttlétetek előtt készültek, de viszonylag kevés van belőlük, A. gyermekkorából pedig még kevesebb. Egyébként érthetetlen az a tény számodra, hogy kiskorában nem készített róla fotókat az apja. A felvételeket a szomszéduk, Goran Nikolić készítette, aki Ilidžán a Džemal Bijedić 285. szám alatti társasházban lakott, és aki középiskolás korában kezdett el fényképezéssel foglalkozni, amihez az épület előtt játszó gyermekekben megbízható és készséges modellekre talált. Egymaga több fényképet készített a gyerekekről, mint azok szülei együttvéve. És ez nagy szerencse, mert így ismerheted A.-t ebből az időszakból. Ám ezek a naponta megszemlélt fotók - nézd el nekem, ha ismétlem magam -, mégis mind csakis a ti együtt töltött éveitekhez kapcsolódnak. Csak rátok tartoznak, és tudod, lehetetlen mindegyiket részletesen leírni. És ez is csak egy kudarc, amellyel együtt kell élned ebben a siralomvölgyben.

Részlet Oto Horvat Szabó megáll c., megjelenés előtt álló regényéből. Kiadja a Forum.
Fordította Beszédes István