Olivera Olja Jelkić
Senki bolondjai

GAREVAC

Garevac, mit mondhatok róla? Ez valójában egy épület. Kórház. Régi és hatalmas. A falut nem is láttam. Vaskerítés. Sehol egy rés, ahol átbújhatnál. Körülötte szántóföldek, mindenfelé. A földekre se mehetsz ki, kapálni sem, kukoricát szedni sem. Nem tudom, egyáltalán miért hívják Garevacnak, de így hívják. Láttam. Ezt írja a nagy táblán. Ennek semmi köze a faluhoz. Olyan ez, mintha a Holdon lennél. Innen sehová sem vezet út.
Eh, így van ez, ha a bolondházba kerülsz. Így hívják ezt a helyet. Éppen így. Bolondház. És mi vagyunk a bolondok. Ugyan mik mások? Voltam már süket, voltam már kuka, de eddig még nem voltam bolond. Most már az is vagyok. Megkaptam a diagnózist. A kódot. Bolond. Nem náthaláz ez, hogy elmúljon, mintha nem is lett volna. Ez a diagnózis nem múlik el. De ha mégis kigyógyulsz belőle, megmarad a kódod, és az olyan, mintha el se múlt volna.
Nem gondoltam én, hogy bolond vagyok, csak nagyon megrázott Kutyuli halála. Azt is gyorsan megértettem, hogy itt senki sem gondolja magáról, hogy bolond, épp senki. És mindenki haza akar menni. Mindenki. Én is haza akartam menni. De mondom, vaskerítés volt az épület körül, és senki sem hallott minket. Senki nem is kérdezett tőlünk semmit, és nekünk sem volt kit kérdeznünk.
Reggeli: tea és egy darab kenyér, valami folttal a közepén. Vegyes marmaládé. Ebéd: üres káposzta. Vacsora: egy darab kenyér, pástétomfolttal a közepén. Reggel injekció, este tabletták. Fehérek, rózsaszínűek, zöldek. Mindenkinek ugyanolyanok. Volt, aki többet kapott, volt, aki kevesebbet. Volt, aki megitta őket, volt, aki eldugta, volt, aki eldobta. Senki nem kérdez tőled semmit. Éntőlem aztán végképp nem kérdeznek semmit, mert kuka vagyok. Ezért már itt is selejtnek tartanak.
Megittam a tablettákat. Jobban tudtam aludni tőlük. Nem mondhatom, hogy nem segítettek. Hogy másoknak segítettek-e, abban nem vagyok biztos. Úgy láttam, a többségnek nem. Vagyis, a valóban komoly elmebajosoknak azt hiszem, nem segítettek.
Külön férfi- és női szobák voltak. Nemigen keveredtünk. Csak amikor ebédre mentünk, de nem járt mindenki az ebédlőbe. Voltak, akik állandóan ágyban feküdtek. Nekik általában oda is vitték az ételt.
Én gyorsan hozzászoktam mindehhez. Otthon sem volt sokkal jobb a koszt. Bevallom, itt rétes nem volt, de mióta a háború elkezdődött, azt otthon sem ettünk. Nem mondhatom, hogy itt meg voltam elégedve a koszttal, de legjobban a szögesdrót-kerítés idegesített. Hiányoztak a hegyek és az a szabadság, amikor felmegyek a dombtetőre, és egészen alkonyatig ott maradok. Ez hiányzott. Mert valójában az a szabadság. Talán. De a rácsok és a drótkerítés ezen oldalán nem volt háború. A háború a másik oldalon volt. Ez azt jelenti, hogy valójában csak itt, a bolondházban volt szabadság. Nekem ez a magyarázat mégsem stimmelt. Vagy nem jól értettem ezt az egészet.
Garevacon hosszúk a napok. Tulajdonképpen ugyanolyanok, mint az én falumban. De a napok akkor igazán hosszúak, ha a bolondházban vagy. Túl hosszúak. Legalábbis nekem. De voltak ott olyanok is, akik azt sem tudták pontosan, hol vannak, vagy miért vannak ott. Én ezt értettem valamennyire. Gyógykezeltek. Ezért köszönet nekik, de most már azt gondolom, hogy kigyógyítottak. No, ebben tévedtem.
A bolondháznak belülről nincsen zárja, se kilincse. Ez a probléma. Mert ez azt jelenti, hogy innen nem lehet kimenni. Meg nem vizsgál senki, nem kérdez tőlem senki semmit, de ha kérdezne is… hogyan felelnék neki. Amikor motyogni kezdek, mindjárt azt mondják: jó, elég. Mit szálltál rám, mint kuka a telefonra.

AZ UDVAR

A mi bolondházunk vaskerítésén túl dúlt a háború. Így mondták. Néha észrevettem a betegeken, hogy félnek. Ez azt jelenthette, hogy hallottak valamit, lövést vagy ágyúdörgést. Ilyenkor, ha lefekszel, és a fejed a földre szorítod, valami egészen ismeretlen dobogást hallasz. Ha lefekszel az ágyba, megint hallasz valamit. Azt a dobogást. Valamitől biztosan megijedtek a betegek, valamitől, amit még soha nem hallottak. Bár az is megesett, hogy egyikük, valamilyen okból, vagy akár ok nélkül is, nyugtalan lett, és ettől a többiek is nyugtalankodni kezdtek. Így aztán az egész osztály ideges lett. A személyzet is. Így van ez a bolondházakban.
Voltak nálunknál komolyabb betegek is, akiket bezárva tartottak, hát csak ritkán láttuk őket. Néha kihozták őket az udvarra. Mintha kirándulást rendeztek volna nekik. Takarókat terítettek a földre, és hoztak nekik valami ennivalót. Messziről néztem őket. Nehéz sorsok ezek. Nehéz büntetések. Az én büntetésem semmi az övékhez képest. Hálásnak és boldognak kellene lennem, hogy ilyen vagyok, és nem… ó, istenem, miket beszélek. Hisz lehettem volna, lehettem volna… harcképes. A fenébe is, kinek mi jut.
Nyár. Június, gondolom én, a búza láttán, amit a drótkerítésen át bámulok. Szép sárga, illatos. Lesz „kinyér”. Nem az én búzám, de a miénk. Boszniai. Hogy arat most az én Öregmamám nélkülem? Legalább én lennék vele otthon, azon a kis földön sarlóval is learatnám a búzát, kévékbe kötném, aztán mehet mind a cséplőgépbe. Valahol egy másik faluban van cséplőgép, oda viszik a szegények azt a keveset, amit learattak. A gazdák már kombájnnal aratnak, és nagyon gyorsan kész minden. Éppen csak a kenyerek nem hullanak azokból a kombájnokból. Mi, szegények, még régimódian aratunk.
Cséplés után elviszem a búzát a malomba. Akkor nézem, ahogyan az a kerék összezúzza a búzaszemeket, amelyek odafolynak a kőhöz. Csak néhány ugrik ki onnan. Azok a lázadók. Nem engedik, hogy megőröljék őket. De hiába. Hiába nem akarják, ha valaki, aki erősebb náluk, elhatározta, hogy megőrli őket. És egyszerre csak folyni kezd a liszt kifelé. A kezemre folyik. Én meg boldog vagyok. Lesz kenyér, és lesz locsolt rétes is, amit majd Öregmama hajtogat. És átjönnek majd a szomszédok, és velünk esznek. Suljica, Antiša és a többiek. Hisz én is szoktam enni náluk, ha az anyjuk túrós vagy tökös rétest süt. Néha-néha még böreket is készít, de hát nincs hús mindennap, azért mondom, hogy csak néha.
Szeretem én a nyarat, de az őszt is. Az még illatosabb. Gazdag és büszke. De az éjszakák, az éjszakák nyáron a legszebbek.
Amióta láttam azokat a szemeket, a világon a legszebb szemeket, már a tabletták sem hatnak rám. Éjjel kilopózok a szobából, és leülök egy fa alá. Onnan látom a földeket. Az érett búzatáblákat, a zöldellő kukoricatáblákat. Illatoznak a füvek.
Az én Öregmamám azt mondogatta mindig, hogy én született füvész vagyok. Amikor mentem haza a mezőről, mindig azokat a füveket vittem haza, melyeket éppen akkor kellett szedni. Minden fűnek megvan a maga ideje. Öregmama tanított meg arra, hogy melyik fű milyen betegségre jó.
A füvek csodálatosak. A füveket Isten adta nekünk, hogy őrizzenek és megmentsenek bennünket. De hogy értsél a füvekhez, ahhoz először kell lennie egy Öregmamádnak, aki megtanít erre. Szeretned kell a füveket. A bátyámnak is volt Öregmamája, de őt a füvek nem érdekelték. Engem meg ez érdekelt a világon a legjobban.
Hej, ha azok az emberek, akik arról döntenek, hogy ki a harcképes és ki a selejt, ha ők ezt tudják… akkor én sokakat megmenthettem volna. Sokakat. Háborúban és békében is. Balzsamot is készíthettem volna a mieinknek, és azoknak a mieinknek is, akik a domb másik oldalán vannak. Hogy mindet meggyógyítsam. Hogy kigyógyítsam őket a háborúzásból. Hogy menjenek haza mindannyian.
Minden bajra létezik gyógyfű. Mindegyikre. Egyedül csak a gyűlöletre nem létezik semmilyen gyógyfű. A gyűlölet nem Istentől való. Biztos vagyok benne, hogy nem.
Én azt gondolom, hogy az Isten mindig ad neked valamit, amit másoknak nem, ha elvett tőled valamit, amit másoktól nem. Nekem azt adta, hogy tudjam érezni az illatokat. Külön érzem minden fű illatát. Éppen most kezd virágozni a Szent János virága, apró, sárga virágai vannak, és gyógyhatású. Egy sarkát ennek az udvarnak kaszálatlanul hagytam. Láttam, hogy többféle fű nő ott. Igazi egészség. Balzsamnak nem lesz ugyan, annyi nincs, de teáknak igen. Talán valakinek szüksége lesz rá. Majd leszedem mind, és elrejtem ott, az egyik épület mögött, ahol a szerszámok állnak, hogy száradjon. Ha megszáradnak, a füveket papírzacskókba szoktam tenni, és mindegyikre ráírom, hogy micsoda. De ha nem is írnám rájuk a nevüket, az illatukról tudnám, hogy melyik zacskóban mi van.
Egy kicsi völgyben, az udvar egyik részén, volt egy fűzfa. Ott biztosan nedvesebb a talaj, azt szereti. Lekaszáltam körülötte a füvet, és eszembe jutott, hogy lefejthetnék valamennyit a fűzfa kérgéből. Jól jöhet. Leveszi a lázat, de más ellen is jó. Lefejtettem egy egész marékkal, a zsebembe tettem, és folytattam a kaszálást.
Ha kinyílik a Szent János virága, fonok belőle két koszorút. Egyiket felakasztom a mi bolondházunkra, hogy tekintsen ránk az Isten. A másik koszorút pedig, a másik koszorút annak a gyönyörű szemű lánynak fonom majd. Hej, milyen szépen fog neki állni, ha a hajába teszi. Már bimbózik, nagyjából egy hét múlva lesz Szent Iván napja. De kinek lenne itt olyan kis naptára, amilyet az én Öregmamám szokott venni a templomban, és abban nézi mindig, mikor van piros betűs ünnep. Hát így, mostanában ezt a virágot figyelem, és alig várom Szent Iván napját, hogy odaadjam neki a koszorút.
Szégyenlős az a lány. És nem jár ki a pavilonjából. Én meg nem mehetek be oda. Nem is láttam azóta, amióta levettem neki a kiscicát a fáról. Egyszer úgy tűnt, mintha kinézett volna a pavilonból. De csak egyszer.
Azt sem tudom, hogy hívják. Nem is fontos. Úgysem hívhatom sehogy. Olyan nevet adhatok neki, amilyent akarok, senki sem fogja tudni. Hogy is nevezzem el… hogy is… Čarna. Igen, illik rá ez a név. Đukának is elnevezhetném, ahogyan az anyámat hívták. Georgina volt a keresztneve, de Đukának hívták. Az is szép, de a Čarna nevet mintha csak ennek a lánynak találták volna ki. Čarnának fogom hívni.
Éjszaka van, telihold. Olyan világos van, hogy mindent tisztán látni. Nem jön álom a szememre. Ülök a tölgyfa alatt, a törzsének támaszkodom, és rá gondolok. Az én Čarnámra.
– Mileta, Mileta, te szerencsétlen, mit csinálsz itt az udvarban, a fűben, éjszaka? Miért nem alszol? – rázza meg a vállam valaki.
Az őr. Az éjjeliőr. Ő éjjelente időnként végigsétálja az udvart, hogy ellenőrizze, nem lopózott-e be valaki. Mintha bolond lenne valaki belopózni a bolondházba. Ez az utolsó hely a világon, ahová valaki belopózna. Végignéztem a kerítést. Innen kimenni lehetetlen. Hát hogyan tudna valaki belopózni, ha én nem tudok kilopózni innen?
Bár, ki tudja. Odakint, azt mondják, háború van. Itt nincs. Valószínűleg. Itt… itt csak bolondház van.
Először ijedten néztem az őrre, de akkor megértettem, hogy neki sem könnyű. Hogyan is lenne neki könnyű, hiszen itt van, a bolondházban, velünk együtt. Azt eszi, amit mi, leül velünk, igaz, néha kimegy oda, ahol háború van, aztán visszajön. Úgy látszik, itt mégis jobb neki. Nem tudom. Különben minek jönne vissza?
Mellém ült, ő is nekitámasztotta a hátát a fatörzsnek, és beszélni kezdett. A hold világít, mi a fának támaszkodva üldögélünk, nézzük az eget. Valahol messze egy villanás. Mintha a szívünket érte volna. Háború van.
– Hej, Miletám, könnyű neked… igen, igen. Se kutyád, se macskád. Itt üldögélsz… Eszel, iszol, beveszed a tablettákat… bánod is te, hogy háború van. Rátok nem fogják pazarolni a bombákat. Védettek vagytok, mint a fehér medvék. Nekem meg, ehol e, még vigyáznom kell rátok. Hogy meg ne szökjetek. Mert ha megszöktök, kire fogok én vigyázni? Ha kimegyek a kerítésen túlra, besoroznak. Vagy az egyik vagy a másik fél. A harmadik meg majd megöl. Az én apám szerb, az anyám horvát. Engem a szerbek és a horvátok is elvinnének a háborúba. De egyikőjük sem hinne nekem. Mindkettőnek az a másik felem lenne a gyanús. Ezért bújtam meg itt, mintha túlóráznék. Értesz te engem.
Helyeslően bólintok. Az őr csodálkozva elhallgat.
– Mit bólogatsz? Mit értesz te, ha egyszer bolond vagy? Nem azért meséltem én ezt, hogy megérts engem. Csak azért mesélek, hogy megkönnyebbüljek, nem azért, hogy neked mondjak valamit. Na gyerünk, befelé a szobába, alvás! És nehogy erről valakinek valamit… na, gyerünk. Mozgás.

Részletek a Senki bolondjai c. regényből
Kovács Jolánka fordítása