Kántor Zsolt Deja vu! Mintha álmomban mondta volna Handke, Te, odaülök a géphez, és mint a sír, hallgatnak a szavak. Kurvák! Mintha az eredendő bűn „jutalma” lenne a korlátozott „forma”! Nyiss egy ajtót a szövegbe, mama. Lady Torma. Lehetőség, ami voltaképp az „írás”. Tegyél bele sót, cukrot, belefojtjuk a sírást! Csak az a pillanat a fontos, amikor a deixis megtalál. Azután írni kell. Kárba vész mögötte a táj. S ehhez semmi köze a háborúnak. Az lábjegyzet. Övcsat. A felkérések és a díjak nem entitások. Az elismeréstől leállok. Formálj a Memória Pépből ezt-azt. Tedd a mélyhűtőbe. Majd áztasd be. Majd irány a sütő! És mégis félkész. Vacak alap. Nem tudunk könnyen beszélni. Egész nap kérleljük a szavakat. Mondjatok már valamit. Fogdossuk őket. Bevesszük a szánkba a legszebbeket. „Akit szeretsz, kapd be!” Mégsem ízlik nekik a mi módszerünk. Nem szóra bírhatóak. Ha meghamisítjuk a személyiségünk azáltal, hogy belemegyünk egy ránk erőltetett beszédbe, a törékeny, cizellált egyensúly megbomlik. Jézus köpése viszont meggyógyította egy ember látását. Hajrá! Én kérem szépen ezt a Szent Állagot. Antropocén szövet. S elővesszük a tettet. Az érzést. A hazugságokat. Mintha illúziókkal sakkoznánk. Összekeverednek az érzékelés területei. És elrágódunk remekműveken. Megnézzük, miként vetülnek egymásra az olvasatok, hogyan vetnek árnyékot egy-egy sorra az emlékek, vagy világítanak rá hirtelen egy-egy addig homályban hagyott helyre?
|