Ruždija Ruso Sejdović
A múlt melódiája

1.

R. már negyedik hónapja lakott egy százéves épület első emeleti apartmanjában Kölnhöz közel, egy kisváros szélén. A ház két többemeletes épület közé szorult egy meglehetősen elhagyatott, építészeti megoldásaiban a többitől elütő utcában. Utcai ablakait befalazták, méghozzá eléggé hozzá nem értő módon: az ablakkereteknél a vakolat kidudorodott. Két nagy fa lombja takarta, ezért aztán felettébb titokzatosnak és elhagyatottnak tűnt. Az oromzata többféle stílus jegyeit ötvözte, s mert kikezdte már az idő, egy-egy erősebb széllökés kő- és malterdarabokat sodort le róla.
A ház a járdától kissé beljebb helyezkedett el, így az oromzat lehulló darabjai senkit nem zavartak. Az évek során a törmelék felgyülemlett, mintha sut volna, amit tatarozás után elfelejtettek elszállítani. A bejárathoz vezető utat szinte teljesen benőtték a különféle bokrok, a fű és az avar. Kis híján járhatatlanná tették. A ház mindettől még ridegebb és sötétebb benyomást keltett a szemlélőben.
A bejárati faajtó hosszú és keskeny folyosóra nyílt, a túlsó felén egy másik, egykor szintén befalazott ajtóval. Mint az ablakok esetében, az ajtó keretén is megakad a szem, a fal síkjából ez is kitüremkedett. Valaha a ház mögötti, meglehetősen nagy kertbe vezetett. Befalazásával a titokzatos, fénytelen folyosó alagútra hasonlított. Balról, a közepe táján nagy festmény függött a falon. Rajta erős kolorittal megörökítve egy fiatal nő életnagyságú alakja. Hatalmas, díszes keretében kísértetiesnek hatott a kép a gyenge fényben. R. ahányszor csak elhaladt mellette, mindig felpillantott rá: a rendkívüli szépségű, fiatal nő barokk ruhát viselt, jobb kezében kulcsot tartott.
A képpel átellenben tárult a lépcsőház, durva fa lépcsőfokok vezettek az emeleti apartmanhoz. Sötét bordó festékkel láthatólag többször is átmázolták őket. R. mikor felfelé lépdelt rajtuk, mindig különös elővigyázatossággal tette. Amikor lefele jött, mintha egy pincébe ereszkedett volna alá, s úgy tetszett, az utca és a környék is ennek az alsó világnak a része. Amikor hazaért, a folyosón halk léptekkel haladva pillantott fel a képre, s amint rálépett, az első lépcsőfok deszkája nagyot csikordult. És ez rossz érzéssel töltötte el.
Érezte, hogy távozását és visszatértét valaki figyeli - a festményen látható titokzatos nő szemét magán érezte. Egyébként mindig kerülte azokat a helyzeteket, amelyekben valaki számon tarthatta, éppen hova tart. Ezt szigorúan a magánélet senki másra nem tartozó részletének tekintette.
A nyikorgás viszont elárulta.
Végül a tizennyolc lépcsőfokot el kellett fogadnia mindennapjai részeként.
Erősödött benne a meggyőződés, hogy a ház egyedüli lakója. Ez tökéletesen meg is felelt az életmódjának.
A szobája igencsak fénytelen volt, ablaka nem a forgalmas utcára, hanem a rendezetlen kertre és a ház mögött húzódó erdőszélre nézett. A kertet a szomszédos épületek magas, vakolatlan fala övezte. Ebben az elhagyatott állapotában, avar fedte ösvényeivel, földre hullott, szanaszét heverő száraz gallyaival, rothadó füvével leginkább egy elhanyagolt szakállú és hajviseletű fegyencre emlékeztetett. Ahhoz, hogy a pusztulást elkerülje, figyelemre és dolgos kézre lett volna szüksége.
Az ablakhoz hajolva R. hiába kereste a kert bejáratát. Ha valaki szeretett volna bejutni oda, a kerítésen át kellett volna másznia, vagy az ablakból kellett volna leereszkednie. Ott, az ablak előtt, a kert és a ház tulajdonosa közötti kapcsolat rejtélye foglalkoztatta. A hallgatag, szakállas öregemberrel csak érkezésekor váltott pár szót. Mikor a helyi hivatalból jövet csak üggyel-bajjal talált rá a házra, hiszen az házszámot sem viselt. A szomszédos házszámok alapján tudta csak beazonosítani. Mikor a kis, rozsdás kapu megnyikordult, arra gondolt, visszamegy a hivatalba panaszt tenni, de akkor a ház ajtaja lassan kinyílt, és feltűnt mögötte az öreg. Lógó fejjel, üdvözlés nélkül nyújtotta a kezét a papírokért. Onnan olvasta (kérdő módban) R. nevét, amire ő helyeslően bólintott.
- Sriftsteller? - kérdezte, majd választ sem várva, intett a kezével, hogy kövesse, és elindult a folyosón, majd felvonszolta magát a lépcsőn, egészen a szobáig. Miközben követte, R. szemügyre vette az új tartózkodási helyéül szolgáló enteriőrt, és az, amellett, hogy különösnek tűnt, valahogyan ismerősnek is tetszett. Úgy érezte, hogy annyi csavargás után, végre hazatalált. Oda, ahol a nyugtalansága feltámadt, és életre szóló szótlansága a kezdetét vette. Mintha megérezte volna azt a melegséget, amit utazásai során keresett, nem sejtve, hogy az otthon melege mindvégig a lelke legmélyén lapult. A házba lépve úgy érezte, ebbe a régóta vágyott melegségbe lépett. Fönn a szobában aláírták a papírokat, az öreg pedig, ujjával a padlóra mutatva, elmagyarázta:
- Seien sie nicht laut, bitte!
A kulcsokat az asztalra tette és távozott. Azóta nem találkoztak.
R. figyelmesen végigjárta az apartmant, a kis konyhát, a tágas nappalit és a hálószobát. A fürdőszoba nagyobb volt, mint a konyha, méretes vaskád állt benne. A folyosón lévő festményen kívül az épületben egyetlen másikat sem talált. Szemléje során közben folyton a festett nőalakra gondolt.
A bútorzat régi volt, de különös módon mégis megőrzött. Egyáltalán nem, vagy csak ritkán használták. Hasonló volt a helyzet a háztartási gépekkel is. Úgy tűnt, az apartman berendezése egybeesett R. születésének idejével, de valahogy mégis ő lett az első lakója. Mindenütt, a legeldugottabb zugban is tisztaság uralkodott. Egyetlen szobában sem érződött a doh vagy a rothadás szaga, ami teljesen valószerűtlen egy ilyen romos épület esetében. Kívülről kimondottan félelmetesnek látta a házat, és itt benn, az apartmanban a tisztaság mégis magától értődőnek tűnik. Mintha benn megállt volna az idő, és hogy épp akkor állt volna meg, amikor ő belépett.
Az apartman levegője friss volt. Hogy lehet egy rom belvilága ennyire kellemes? Nehéz volt elhinni, hogy a lakosztály ehhez a házhoz tartozik.
Pár napra rá megfigyelte, hogy a földszinten, közvetlenül az apartman alatt található szobának sem ajtaja, sem ablaka. Mintha csak azt a célt szolgálta volna, hogy aládúcolja az emeletet. Megnyugodott miután meggyőződött róla, hogy a házban ő az egyetlen lakó, és a lépcsőnyikorgás senkit sem fog zavarni.
A nő a folyosó falán függő képen pedig folyton figyelte. Ennek tudatában legbelül némi nyugtalanságot érzett.
Elhaladva a kép előtt, a titkos szoba falát kezdte nézni. Néha megállt, kezét a hideg, szürkére festett falra tette, s egy sóhaj vagy egy moccanás keltette rezzenésre várt. Úgy érezte, előbb vagy utóbb fel kell tárnia a szoba titkát. És folyton megérintette a nő tekintete. Egy alkalommal érezni és hallani vélte a sóhaját. Utána különös, természetfeletti csend uralkodott el a házon.
Egyik reggel ismeretlen dallam hangjai ütötték meg a fülét, amikor a kávé fölött, a konyhaasztalnál a napi jegyzeteit tartalmazó füzetet olvasta. Nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy azok az apartman alatti helyiségből érkeznek-e. Előbb csak halkan, aztán mind kivehetőbben ért el hozzá a csodálatos dallam. A lassú ritmus előbb a fülébe bújt, majd egészen a lelkéig hatolt, s őt még izgatottabbá, a házat még titokzatosabbá tette. Gyanakodni kezdett, hogy csak hallucinál, hogy az érzékei összezavarodtak. De mindez megismétlődött a következő reggeleken is. Ez ébresztette, és lassan megszokottá vált.
Akkor felcsendült fel mindig, amikor épp a jegyzeteit olvasgatta. Naplója visszalapozása kis időre mindig megnyugtatta. Gyakran csak ide-oda csapongott a tekintete a teleírt lapok fölött, miközben inkább az életén gondolkodott. Ahogy a múltban mind mélyebbre jutott, lassan nyilvánvalóvá lett számára, hogy fél évnél hosszabb időt még egy helyen sem töltött. El sem akarta hinni. Eddig ez a szokása nem tudatosult benne. Azt is most sommázta, hogy élete egy jelentős részét vonat- vagy autóbuszpályaudvarokon várakozva töltötte. Ismeretlen városokban tett sétákkal ütötte el az időt, piszkos vagy fényűző hotelekben éjszakázott, ismeretlenekkel barátkozott, s olyan munkát végzett, ami távol állt attól, amit végezni szeretett volna, vagy amiben kedvét lelhette volna. Ezért aztán sehol sem akart egy-egy várossal és a bennük lakókkal mélyebb ismeretséget kötni. Keveset érintkezett, és ha tette, bizonytalan hírű nők voltak a társasága, akik előzmények nélkül léptek be és észrevétlenül távoztak az életéből, múló benyomást hagyva csak maguk mögött. Jól tudta, nem rájuk van szüksége. E többnyire szép asszonyokkal folytatott kapcsolatoknak nem tulajdonított különösebb jelentőséget, hiszen ő mindig is egy hosszabb utazásra készült. Pár hónapnál tovább egyetlen nő sem tartott ki mellette. Hullócsillaghoz hasonlította őket, aki az időn kívül élnek, rövid időre felcsillannak, és eltűnő nyomot és nevet hagynak csak maguk után. Csak ilyen nők tűntek fel az ő időn kívüli életében. Minden mást kegyetlenül elnyelt a múlandóság.
Úgy tetszett, legszebb éveit, a fiatalságát apróra váltotta, és futó kapcsolatokra, ismeretlen társakra tékozolta. Az vigasztalta csak, hogy feltehetőleg a többi emberrel is ez történik. Ám ő ezzel a megfoghatatlan múlttal maga mögött saját magára is úgy gondol, mint egy idegenre, akihez semmi köze. Persze csak megjátssza, miközben nagyon is tudja, mi történt a múltban vele. A jegyzeteit olvasva rá kellett jönnie, született idegen. Folyton csak rajta kívüli történések, események, helyzetek részese, vendég csupán mások szerelmében és titkaiban. Ezekben nem volt semmi, ami igazán az övé.
Az életrajzában nem szerepelt a szülők neve. Abban a rubrikában csak annyi állt: „ismeretlenek”. Árvaházban nevelkedett, míg meg nem szökött onnan. Azóta ez, a szökés lett az életmódja. Út közben lejegyzett mindent. Minden baját, nehézségét, téveszméit és bánatát beírta a füzetébe. És most ezeket a személyes feljegyzéseket igyekszik újra átélni, és magyarázatot keresne rájuk az asztalra tett füzet, a csésze kávé fölött, a reszkető ujjal áthajtott lapokon.
A dallam egy mozivásznat varázsolt lelki szemei elé, amelyen éppen vándorlása filmje futott. Cselekménye visszajátszva, hátrafelé haladt, méghozzá olyan sebességgel, hogy rosszullét kerülgette és fájdalmat érzett miatta. A füzetet ezért gyorsan összecsukta és félretolta, majd kinézett a rendezetlen kertre, de annak a látványa sem nyújtott számára vigaszt. Hogyan tudná leállítani, elodázni az emlékezést, és hogyan térhetne vissza a jelenbe? Hogy ebből a szorításból kiszabaduljon. Mikor a jövőre nem gondolhat.
Egyszer, miközben szólt a dallam, felkelt, felhúzta a cipőt, és a lement a lépcsőn a folyosóra. Megállt az ismeretlen szépasszony képe előtt és hallgatózni kezdett. A fülét a falra tapasztotta, de eredménytelenül, nem hallott semmit.
Miután sürgősen visszatért az apartmanban, ott meglepetés várta. A zene ezúttal nagyon hangosan szólt. Nyugtalan lépett ki a házból. A nehéz faajtót nagy zajjal csukta be maga mögött. Visszafordult és, mint szokása volt, visszapillantott a romos, hallgatásba burkolózó épületre. Aznap az utcát ünnepi hangulat töltötte meg. A forgalmat elterelték. Korábban sokszor látott már ilyen nyilvános eseményt. Nagy volt a nyüzsgés, sietősen folyt a készülődés. Az utca megtelelt sétáló kíváncsiskodóval. A közönség lassan gyülekezett, s ő, fülében a korábban hallott dallammal, közöttük andalgott. Itt, az utcán mindenki nagyon nyugodtnak tűnt. Úgy érezte, itt mintha az ő gondjai is könnyebbek lennének, ugyanakkor minden, amit látott, idegen volt, és megvetést érzett az emberek iránt. Nem értette, miért járnak egyik árustól a másikig. Bámulta, ahogy lépten-nyomon kolbászt falnak, isszák a sört, gyermekeik meg (nem csoda, hogy olyan kövérek) falják az édességet. A díszegyenruhás muzsikusok indulókat játszottak. Megdöbbenésének nem volt határa. Hát épp induló kell ide? Összehasonlította saját dallamával. Keserűen mosolygott. Ezzel a mosollyal az arcán haladt tovább, hagyta maga mögött a tömeget. Úgy érezte semmi keresnivalója ezen az eseményen, jobb egyedül, gondolta. Mintha egy súlyos palást fedné, testén egy láthatatlan burkot észlelt, amelynek fedezékéből kilátott, ám ami őt láthatatlanná és érinthetetlenné tette a külvilág számára.

2.

R. már negyedik hónapja élte titkos életét a házban. Ritkán hagyta el, csak amikor hivatalos ügyet kellett intéznie. Ezek legtöbbször levelekkel voltak kapcsolatosak. Már első itt töltött napja óta érkeztek ezek a számára ismeretlen nyelven íródott küldemények. Kezdetben nem tulajdonított nekik jelentőséget. Az asztalra tette őket a (legtöbbször kiolvasott) könyvek közé (hisz szerinte csak olvasás útján kerülhetnek a birtokunkba), ismerősök fényképei, szótárak és német nyelvtankönyvek, a Biblia többféle kiadása mellé, ahol a fő helyet a feljegyzéseit tartalmazó füzet foglalta el.
A levelek gyűltek, és egy nap felszólítás is érkezett, gondja származhat abból, ha az állam iránti kötelezettségeit nem teljesíti. Az is felmerült, ki is utasíthatják. Egyik reggel, miközben a kertet szemlélte, felötlött benne, mi lenne, ha rendbe tenné. Közben biztosan megfeledkezne unalmas és értelmetlen hétköznapi gondjairól. Az ablakból leereszkedhetne egy kötélen, bár az igen komoly erőfeszítésébe kerülne. Mi lenne, ha kiütné a befalazott ajtót a folyosó végén?
Ez utóbbi lehetőség mellett döntött. Miután a kávét megitta, a szobaajtó mögött talált, jókora kalapáccsal lement a folyosóra, és erőteljes ütéseket mért a falra. Mindegyik ütés után a falon megremegő női arcra pillantott. Kezdetben a fal ellenállt, ám pár ütés után megjelentek az első repedések, és port kavarva kihullott az első tégla. Lassan, verejtékező arccal szedte ki R. a falból a téglákat, s átbújva a szabálytalan résen, belépett végül az elvadult kertbe.
A legkülönfélébb bokrok fogadták, magas fű, kúszónövények, többméteresre nőtt galagonyabokrok. A munka neheze csak most következett. A korhadó padra tette a kalapácsot, s csak most látta meg mellette a fészert, deszkái a nedvességtől megdagadtak, ajtaja a sarokvasról kifordult. Könnyedén kinyitotta, s benn mindenféle kerti szerszám várta: lapát, villa, gereblye, seprű, kasza. Mint lakosztályában a bútorzat, itt sem látszott semmin a használat nyoma. Különös módon a korhadt építményben a szerszámok fényesek maradtak, egy rozsdafolt se látszott rajtuk. Megelégedéssel vette tudomásul, hogy minden munkaeszköze megvan a kert rendbetételéhez. Az ösvényeket kaszával tette szabaddá, az avart összegereblyézte, a kert sarkában tüzet rakott, s minden éghetőt rávetett. Dúdolva dolgozott. Maga sem értette boldogsága és jókedve okát, hisz maga a munka megerőltető volt. A karja időnként megfájdult, érezte tenyerén a kezdődő hólyagokat. Belefeledkezve a munkába, látta, a kert lassan visszanyeri eredeti képét, s megszabadulva felesleges terhétől egyre tágasabbnak tűnik. Már esteledett, amikor a házfal tövében magasodó, utolsó galagonyabokorhoz ért. Amikor a vastag ágakat levágta és a kúszó borostyánt eltakarította, és lassan láthatóvá lett a ház fala, a szerszám valamilyen fémhez ütődött a ház falában. A kaszaél pendülése és a nyél közvetítette rezgés térítették magához, és meglátta az orra előtt a széles, fémből készült ajtót. Rozsdás volt és erősnek tűnt, s rajta az úgyszintén rozsdás lakat mintha a ház megépülte óta érintetlen függne. Felkeltette a kíváncsiságát a bejárat, de hozzá sem ért. Körbenézett, és megértette, ez az ajtó vezet a titkos szobába, s hogy az ápolttá tett kert vezetett el hozzá.
Megnyugodva és elégedetten vetette tűzre az utolsó galagonyaágat is, és miután leroskadt a korhadt padra, fáradtságot és éhséget érzett. És hogy felettébb elégedett. Mintha a sok borongás és aggodalom egyszerre kiszállt volna belőle, és mint a lángok közt a levelek, kavarognak összezsugorodva, válnak hamuvá. A falba vágott résen át a kerti szellő betört a folyosóra és az egész házat bejárta. Hideget érzett a lába, s aznap először csendül fel a dallam. Tudta, hogy annak valamilyen köze van a szoba titkához, és mától az ápolt kerthez is.
Éjféltájt óvatosan lement a folyosóra, levette a falról a festményt és a szobájába vitte. Az asztalra tette, amelyet palástként takartak be tárgyai, legfőképp a könyvek. És ott hirtelen megelevenedni látszott a női alak. Orcái más árnyalatot kaptak. R. ezt nem vette észre, annyira fáradt volt, s a dallammal a fülében mély álomba zuhant.

3.

Hajnalban az ablak zörgése ébresztette. Erős huzat járta át a szobát, és a szoba ajtaja, először R. ittléte alatt, tárva-nyitva állt. Felkelt kelletlenül, a hálóköntöst magára vette, és az ablakhoz lépett. A kertet megvilágította a titokzatos szobából kiszüremlő fény. Gondolkodóba esett, lehet, hogy valaki, például a háztulajdonos, tartózkodik ott, ő gyújtott lámpát?
De aztán az egyik fa mögött egy árnyékot pillantott meg, majd az alakot is, akit a félhomályban nem lehetett felismerni. A függönyt elhúzta és az ablakon kihajolva bámult le a kertre, majd úgy döntött, lemegy. Izgatottsága miatt most a folyosó jóval hosszabbnak tűnt. Amint a kertbe lépett, megszűnt a borzongása, meleg öntötte el.
E kellemes melegben haladt a vasajtó felé, miközben az előbbi jelenést keresve, tekintete a kertet járta. A lakat zárva, az ajtó csukva volt.
A réseken át erős fénysugarak világították meg a kertet. Megragadta a lakatot, és megpróbálta kinyitni. Ahogy elengedte, egy női sziluettet jelent meg a háta mögött. Addig ismeretlen félelemmel telve fordult az ismerősnek tűnő alak felé. A nő barokk ruhát viselt, s mosolyogva, kezében kulccsal közelített, pontosabban lebegett felé. Arca szép volt és ápolt. A mosolya meleg és gyöngéd. Ahogy a félhomályban közelített, nem vette le R.-ről a tekintetét, s mikor odaért finom kezében a kulccsal, mosollyal arcán nyitotta ki a vasajtón a lakatot. Ujjával intett, kövesse, de ez parancsként hatott, amit ha nem teljesít, megharagszik.
Szó nélkül követte, mintha a beszéd készségétől megfosztották volna, nem is annyira a kísértettől tartott, mint saját kíváncsiságától. A tágas szobát megtöltötte a fény, és mert elvakította, megtorpant a küszöbön. Előbb be sem akart lépni, ám a nő odalépett hozzá és kézen ragadta. Valamilyen melegség vezérelte, mint a gyereket szokta, anyja után. Benn szólt az ismerős dallam. Ahogy a szeme hozzászokott a fényhez, a hangok is egyre erősödtek. Minden félelme elillant. Körülnézett a szoba közepén állva, és a fal mellett körül mindenféle tárggyal telerakott polcokat látott. Elsőre ezek a tárgyak kicsinek, valószerűtlennek, jelentéktelennek tűntek. Mintha mindezt már látta volna valahol. Az egyik polcon csak lábbelik sorakoztak. Amint azonban hosszabban időzött rajta a tekintete, felismerte a régi cipőit. S egyszerre félelem támadt benne, a múltra ismerés félelme. Odalépett és sorra vette őket, megtalálta mindegyiket. Abban az állapotukban, amelyikben utolsó használatuk pillanatában voltak: viseltesen, piszkosan, szakadtan, félretaposottan. Sorba voltak rendezve a legkisebbektől, amelyeket még gyermekkorában viselt, és az alsó rekeszben sorakoztak, egészen az utolsóig, amelyben ebbe a házba lépett. Könnyes szemmel nézte őket, kezébe vette az egyiket, gyöngéden végigsimította, s megérezte benne az általa megtett utat. Immár rettegéssel szemlélődött tovább, tartva tőle, milyen felismerést hordozhat a következő tárgy. Semmi sem hiányzott.
Egy-egy polcon meglelte az iskolatáskáit, a labdáit, az első játékszereit. Tekintete leveleken, képeslapokon pásztázott, ott volt minden kiolvasott könyve, a dolgozóasztalai az összes feljegyzéssel, cetlivel, telefonszámmal, vonatjeggyel és kávéscsészével a lapjukon. Megtalálta az megrakott apartmanbeli asztalt is.
Szemébe ötlött a bekeretezett hófehér vászon, amelyről eltűnt az őt ide elvezető nő alakja.
A sarokban faláda állt, tányér, rohadt almával a tetején. Rettegéssel telve közelítette meg. Lerakva onnan a tányér romlott gyümölcsöt, felemelte a láda tetejét, és hosszan bámulta a tömérdek, fonnyadt almahéjra emlékeztető női fehérneműt. Az illata is olyan volt. Ez az illat, mintha szabadjára engedné elfojtott bűntudatát, terjengni kezdett és belepett mindent a szobában.
És R. sírva fakadt. Akár egy gyermek.
Legfőképp a tárgyak miatt, amelyek nem lehetettek az övéi, mert lusta volt, szeszélyes, vagy mert túlzottan és szükségtelenül túlgondolt mindent. És most mind itt sorakoztak, együtt a többivel. Körbejárt, megérintette az álom tárgyait, és képtelen volt megálljt parancsolni könnyeinek. Amit csak megpillantott, növelte benne a bánatot, volt ami némi örömöt is okozott, de csak olyannyira erőtlent, hogy az el is illant azonnal. R. pedig megváltozott. Aki eddig nincstelennek hitte magát, rájött, annyi mindent kapott az élettől, de ő maga fosztotta meg tőlük magát.

És akkor összeomlott, összetört,
a szoba közepén térdre hullt,
arcát a tenyerébe temette,
és egész testét átjárta a fájdalom,
a nő pedig gyöngéden megsimogatta a fejét
a fokozatosan elhalványuló fényben, amit elnyel
végül a nappali világosság.
És a dallam is vele távozott,
előbb csak fokozatosan halkult,
ahogyan a kedves távozik,
lassított léptekkel,
reményt se hagyva, hogy
valaha is visszatér.

(Beszédes István fordítása)