Beszédes István
Emlék

Szajbély Mihálynak, szeretettel

Az ember minden bizonnyal megérdemli,
ábrázolják sziklával koponyája helyét,
amint épp tonnalét nyomasztja
szegényt.

A bazalt fagyott zuhataga aztán
a puha földbe, akár egy szöget,
benyomja az emléket
tövig.

Az antropocén emlékezetben
a kőzet érdemei felettébb nagyok,
megérdemelné, hogy emberi kéz
ezt viszonozza egyszer, állítson
hálából a hegynek is
monumentumot.

De a gondok között
nem az a legnagyobb, hogy alakja
szabálytalan fiziognómiája folytán
oly bajosan megragadható, meg hogy,
ha jelentőségét méretnöveléssel érzékelteti
a szobrász, a köztéri műtárgy az egész
ünneplő várost betakarja...,
hanem, hogy a mester
miből faragja?

Nem használhatja
saját anyagát, a követ:
ha tulajdon korpuszából hasítaná ki,
s lenne önmaga darabja, az, ily módon
önnön emlékezetéért áldozná magát,
s a mű a modellnél csak jóval kisebb,
üzenete csak törpe maradna:
kavics…

Nem használhatja
saját anyagát: s ha egy másik,
egy méretesebb tömbből szakítanák ki,
a kisebb testért áldozná fel magát
a nagyobb.

A teljes viszonosság szellemében
tán az illene, az ember a kő emlékezetének
saját húsából vágjon ki áldozatot, de nincs annyi hús
egyben, s ha meg sok különéletet habarna össze,
a hegy tudná-e becsülni
a langyos műmárványért elkövetett
genocídiumot?

Addig is: tán nincs is
semmi rendellenes abban,
ha a hó hazája* túlél mindent egyben,
és a gondban izzó különember
megmarad darabban.

* A Himalája (szanszkrit)