És ahogy elnézem apát és lányát, tán a tisztítótűz is itt van némelyeknek. A lelket tisztára égető tűz, útban a mennyország felé.
Egy középkorú asszonyt látok, és egy hosszú, sovány férfit. Az asszony nyaktól lefelé telt, bögyös, de feje, az erőszakolt szőkeség, a mindig mosolyra kész arc, a folytonos készségesség lányossá teszi. Valahogy elakadt az eladó lányság és a többgyermekes anyaság között. Nem adta ezt el senki, valamikor csak megtörtént vele a házasság, a szülés. A férje is inkább, mintha a keze lenne, az ő jobb keze, csúnya, nyápic, figyelmes, készséges férfi. Buzgó szerepvállaló, felesége áldozatkészségének meghosszabbítása. Tipikus nyúlvány. Még a nevét sem tudom.Ma kint maradt, a kocsiban maradt, és várja az asszonyt, a nekem felemást, a lányságban maradt fejűt, aki ül az apja ágya mellett, és búcsúzik és vígasztal, és mondja, amit az apja vár, amit az apja hőn vágyott nap, mint nap. „Itt van, itt van a Kriszti-baba.”És nem tudja, hogy az apja is csak játszik már, hogy kezdetben hetekig csak őt akarta, a lányt, a kicsi lányát. A babát, akit megtartott neki mégis a gyorsan romló emlékezet, az évtizedeken át, hol gyorsított, hol lassított agy, az apa, aki csak átrohant az évtizedeken, váltott feleségekkel, lakásokkal és tudományos karrierrel. És tette hite szerint, amit kell. De mikor beteg lett, másfél évtized után megkeresték a lányát, hogy segítsen, s az apa vágtafelejtő agya is megtalálta őt.Megtaláltam, megtaláltam, láttam, láttam - mondta, mondta szép bariton hangon, mondta nappal és éjszaka, mondta etetés közben és fürdetés közben és mondta félálomban és álmában is, szorította a kezében a játékot, mint a gyermek, a lázas angyalokkal viaskodó csöpp elme, hogy szánalomra bírja a mosolygó, csalogató angyalokat, mert az arcuk, egyikük arca se volt az anyjáé, se az apjáé. Csak a játék, az. A bármilyen, de lázban, félálomban se hagyott játék, az az őrizetlen, egy percre se hagyott valóságdarabka, az itt maradás záloga, a szeretet ezüst obulusa, az. Csak az kíséri az angyali harcban, az angyalnak való, angyalnak készülő gyerek harcában az angyalokkal. Csak az az átizzadt valami a markában, az mutatja meg még az utat, a különbséget földi és mennybéli szeretet között.És volt, ilyen volt az apának is a szó, amit szorított, el nem engedett volna egy pillanatra sem, pedig már se enni, se inni nem tudott tőle, és köhögött és öklendezett sokszor, mert egyszerre nyelni és beszélni nem tudunk. De a tüdeje tiszta maradt mégis, az orvos elégedett arcán láttam újra és újra, hétről hétre, hogy nincs izgalom, még nincs, nem viszi őt sehova se egy gyors lefolyású tüdőgyulladás. De előbb, előbb az volt, hogy kit, kérdeztem tőle. Kit talált meg, a Krisztikét? A Kiskrisztit, felelte, de őt nem vihetjük a halálba, borzadtam el az anyák, az anyák és apák évezredes rémületével. Hogy a gyereket ne, csak azt ne. De ő felnézett rám a tiszta kék szemével, és meztelen is volt, mert fürdetés után volt éppen, egy meztelen, hosszú ember volt, egy vizes, esőverte emberfia csak, egy Isten elől búvó lélek csak, de nézett, rám nézett az az emberfia, az a levéltelen, víztől csillogó lény, az a göcsörtös, kemény törzs és ág. És emelte rám a szemét, hogy „nem?”. Nem, nem. Nem lehet, neki maradni kell. Neveletlen gyerekei vannak, hát értse meg, és az ember feje lecsuklott, és az álla a mellébe fúródott mélyen, amennyire csak lehetett, és össze is tört az az ember, az a meztelen szálfa, az az önző gyermek, aki fél egyedül indulni el. Az a felnőtt férfinak látszó valaki, aki boldogságot talált a haldoklásban, aki megtalálta a haldoklás játékszerét, amit én a számból hirtelen, ösztönösen kicsusszanó szavaimmal kivertem a kezéből. Aztán már csak játszott, Kisjézust mondott mindig ezután, hogy azt találta meg, és világos pillanataiban ránk bődült, mikor kérdezgettük, hol van és hogy van a Jézuska, akit megtalált. És ő mondta, mondta már egy agy türelmével és bölcsességével, hogy ne marháskodjunk már vele, és ne hülyéskedjünk, és mondta külön-külön, személyre szólóan, közvetlenül, már-már bátran, elkülönítve magát tőlünk, el az élőt attól, aki a halálba megy. El, végre.És most szótlanul tűri, hogy a lánya simogassa a kezét. Hogy mondogassa neki, itt van, itt van a Krisztibaba. És hallgat, és nem látja már a babát, akit megtalált, akinek a keresésére indult pár hete, és megtalált magának, mert én elvettem tőle. El, mert választanom kellett, hogy az apa vagy a gyermek lelkét mentem-e, s én a gyermek mellett döntöttem, vagy hiszem, hogy döntöttem, inkább a számból, élő anyalelkemből kicsusszanó szavak, azok döntöttek. S én egyszer majd számot adok erről is, mert számot kell adnom, de látom, hogy jó, jók így ketten együtt. Jó, hogy a lány, ez a felemás nő, ez a lányságba rekedt fejű asszony a vigasz, pillanatait tölti, hogy kegyelemből ül itt, gyermeki, jóféle kötelességből. És jó, hogy közben a szele se érinti az apai halálba vivésnek, halálba csalogatásnak, mert erre ment ki a játék. Az én játékom, élettel, halállal, anyasággal, s ha megfizetek is érte, most jó látni, hogy a gyermek ép és egészséges, hogy a babára semmiféle halálos árnyék nem vetül, mert micsoda félelem az, van-e olyan félelem, hogy végül az apa karban viszi a gyerekét oda, ahova csak egyedül szabad menni. Hát hogy is gondolhatta ezt el ez a sors által mindig is agyonkényeztetett férfi, ez a valaha szép szál, erős, okos férfi, ez a gyermekisten, ez az elfajzott, ez a szenvedő Jézus bőrébe bújt gyerek, aki azt hitte, ha az életét végiggondolta, játék lesz, társas játék a halál is.De nem bántom, mert eljön az este, elmegy a lánya pár perc múlva, és szabadkozik, hogy tizenöt évig nem is látták egymást az apjával, hát szabadkozni kényszerül, hogy nem is tudja hirtelen, hogyan és mivel vigasztalja az apját, és mivel is búcsúzzon. Hát bocsássam meg, ha siet, várják odakint, és valójában egy ingatlan joga hozatta őt össze az apjával újra, és egy élettársnő, egy utolsó nő, akire rátámadt az apja egy reggel delíriumos hiányában vagy telítettségében. De azt már ki tudja? Ki tudja, hogy a vízió, az ijedelmes kép hogyan és miért támadtatta az apját az utolsó nőre, akit szeretett. Hát megy inkább, és én megértőn bólintok, de a megértésem már az ágynak szól, visszafelé szól, az ágyban hagyottnak szól.Akinek eljön mindjárt az éjszaka is, és mondja újra, hogy megtaláltam, találtam, és ha kimerül, a szóból már csak morgás lesz, szavatlan mormolás, az agy vészes ébren tartása az álomtalan kimerülésig. A se Istenben, s már az emberben se hívő ember, a testről már jó néhány hete levált, leszakadt tiszta, éber elme, szemben a már tiszta, ragyogó halálfélelemmel. S nekem a tenger, mindig csak a tenger, a végtelen anyaöl mindig, ha bajban vagyok, ma is a tenger, a tenger mormolása lesz, az éjszakai tenger nappaltól búcsúzó dala lesz nekem. Nekem az lesz, én azzá teszem az agg férfi állatodús, félelmes mormogását, hogy maradni tudjak itt reggelig, hogy élni tudjak, míg el nem választ mindentől, amiben szoktam, a halál. Csak úgy, mint most ezt a férfit itt. Aki páni félelemben rohangál, hajtja meztelen lelkét, mint vessző alatt ide és oda, és keres és kutat, és szimatol, és keresztül-kasul szántja az életét, csak sebzi össze és vissza a felszínt, az élőknek volt, az élőknek mutatott, a sikernek, a jóllakottságnak volt, a gyomorbéli és nemi jóllétnek volt életét, hogy találjon végre mégis valamit innen odaátra.Messze még a reggel. Messze a parázs hunyása, messze a nap, a parázs csendesülése a talpa alatt. Az ír.