Mihályi Czobor
Bartha mama libái

A Koplaló mellett valamikor leszakadt a magas löszfal, talán az 1950-es évek elején történhetett, én már nem láttam a falomlás maradványait, csupán a sárgaföldből előmeredő kar- és lábszárcsontokat, a még mindig színes posztófoszlányokat. Nem volt különös, hiszen a löszháton terült el a falu katolikus temetője. Az viszont nekem, iskolába még nem járó gyerkőcnek is szemet szúrt, hogy az eltemetett testek nincsenek koporsóban. A falból kikandikáló maradványok szemmel láthatóan senkit se zavartak, nem akarta őket eltüntetni senki, lehet, hogy az előírások nem tették lehetővé, vagy a fölötte elterülő temető miatt nem bolygatták az előállt helyzetet. Talán babonából: a temető semmiképpen sem átjáró az élők és holtak világa között. A lösz fogságából kibukkanó testek nem ebbe a világba akartak visszatérni, csupán magukra szerették volna húzni az örökre nekik szánt takarót. Már a középiskola végét tapostam, amikor a régészek megállapították, hogy avarkori temetőről van szó, amit koravicai temetőnek kereszteltek el, és nem csak a Koplaló felett, hanem a közvetlenül mellé épített műút túloldalán is folytatódott.
Az emberi maradványokat rejtő földomlás szomszédságában legeltettük Bartha mama libáit. A Koplalót mintha erre teremtették volna, dús füvét a libák és kacsák, sőt tyúkok és pulykák mellett olykor birkák, kecskék, ritkábban tehenek és lovak legelték. Békében elfértek egymás mellett, hiszen a Koplaló átmérője meghaladta a fél kilométert, hossza – számomra – beláthatatlan volt, és a közepén húzódott a Bács-ér keskeny medre. A patakból ihatott a jószág, Borsos Gábor barátommal pedig lyukas aljú vesszőkosárral fogtuk az iszapból felzavart csíkhalakat. Volt belőlük, mint a rosseb, mellettük csupán békák élvezték a vizet, rák – sajnos – nem fordult elő benne. A Bács-ér, amiről szentül hittük, hogy a Krivaj-patak forrása (és ebben nem is tévedtünk nagyot), végigfolyt a településen, számos híd vezetett át rajta, és a hidak mellett állandóan folyó artézi kutak álltak. A patak a talaj természetes esését követve eltűnt a falu határán túl, három kisebb tavat alkotva, majd végül egy közeli településen idővel horgásztóvá alakították. A csíkhalakat Gábor barátom vitte haza, én ilyen zsákmánnyal nem mertem volna hazaállítani nagymamámhoz, mert ő kígyófajzatnak nézte őket. Állítólag nagyon finom a húsuk, én soha nem kóstoltam. Viszont az utolsók közt ehettem kőfúró kagylót, mert a spalatói látogatásomat követő évben betiltották fogyasztását, ugyanis megszerzésükhöz szét kellett verni a tengeri sziklákat, és ez környezetrombolásnak számított.
Bartha mama nem a nagyanyám, hanem a dédanyám volt. Közvetlenül a katolikus temető bejáratával szemben lakott, a nemes egyszerűséggel Temető utcának nevezett, csupán egyetlen oldalról beépített házsoron. A párhuzamos kis közt Bor utcának hívták, jobban örültem volna, ha ott lakik a dédmamám. De ő a Temető utcai udvarából terelte legelni a libáit. A Koplalóra szinte azonnal lejuthatott volna a Gyepszél utcán, ám az szűk, meredek, eső után vízmosásokkal barázdált, oldalról bokrokkal benőtt, nehezen járható utca volt, szinte mindenki kerülte, mert két szekér nem fért volna el benne egymás mellett, vagy ha valaki talicskát tolt, a libákkal nehéz lett volna kitérni előle. Bartha mama inkább befordult Csiri Pista bácsi sarokháza mellett az idősb. Kovács Gyula utcába, ahol a 17-es szám alatt a lánya és a veje élt, és ahol én a vakációkat töltöttem. Kizörgetett, és én boldogan mentem vele az Ambrus-ház sarkáig, ahol a libákkal egyetemben lefordultunk a műút irányába, és annak bal oldalán elballagtunk a lassan épülő házak mellett a Koplalóig. Bartha mama hazafelé menet is mindig ezt az útvonalat választotta.

*

Az Ambrus-ház örökös rejtély maradt számomra. Hatalmas sarokház, nagy, kétszárnyú kapuval védett szárazbejáróval, láthatóan időtálló téglából épült, hatalmas két- és háromszárnyas ablakokkal mindkét utcára, de én soha semmi mozgást nem láttam ebben az épületben. Egy széles, egykori vízmosás jobb partján állt egy magas dombon. Szemben vele egy kőhíd magasodott egy hajdani vízfolyás fölé, ami egykor az esővíz elvezetését szolgálta valójában. A híd két oldalán egy-egy utca, voltaképpen egyetlen, irgalmatlanul széles, a talaj domborzati adottságai miatt kettéosztott utca torkollott bele a szurdokból kialakított lejáratba, ami egyenesen a műútig, azon túl egy bő vizű artézi kúthoz vezetett. A lejáró mindkét oldalát burjánzó növényzet övezte, jobbról inkább bokrok csupán, balról viszont, Fehér Viliék házától kezdődően fák, bokrok, mindenféle cserje, és löszbe vájt üregek. Gyakran megesett, hogy két utca gyerekei itt ütköztek meg egymással. Az Ambrus-ház jellegzetessége volt még, hogy betonból öntött keretben téglából készült lépcsősor vezetett fel hozzá – a túloldalon. Kerék Pista bácsi telke előtt úgyszintén téglalépcsőkön lehetett lejutni a lejárathoz –, a betonkoszorús lépcsők mellett két irányba, mindkét utca felé betonba öntött vaskorlát védte a járókelők biztonságát. Egyenesen folytatva az utat, az Iskolához vezetett a Csendőr-, majd a folytatásban a Gazdag utca, onnét pedig egy kanyarral a Tébolydához lehetett jutni. Ennek a szép emlékű Csubela Ferenc vezette szociális intézménynek a darócból készült egyenruhába öltöztetett gondozottjaival néha összefutottam a faluban, ma zömmel Down-szindrómát, vagy autizmust állapítanának meg náluk. Akkoriban bolondoknak, tébolyultaknak számítottak, noha rendre jámbor lelkek voltak. Nagy ritkán láttam Ambrus bácsit (ha ő volt az) a vaskorlátra támaszkodva ácsorogni, nyáron több idős emberrel társalgott, télen egyedül támasztotta a korlátot, és nézte a vízmosásban szánkózó – ahogy nálunk mondták: ródlizó – gyerekeket. A házától indulva, megfelelő lendület mellett magunkat hasra vetve a szánkón, végigcsúsztunk az Ambrus-hegynek nevezett vízmosáson, át egészen a műúton, de a túloldali artézi kúthoz senkinek se sikerült elcsusszannia. A korabeli gyér forgalomnak köszönhetően soha nem gázoltak el senkit a műúton ródlival átszáguldó gyerekek közül. Nem így a szembe-szomszédunkat, Takács Jánost, aki holt részegen támolygott haza a kocsmából, és egy kamion alá került. A jármű pótkocsijának dupla kereke közé szorult a jobb lábszára, amit a kerekek szabályosan feltekertek, de nem zúztak szilánkosra. Én akkor értem oda a pékségből hazafelé tartva, amikor a mentők igyekeztek kiszabadítani a lábát a kerekek közül. János eszméleténél volt, ám fogalma se lehetett, hol van, és mi történt vele. Láthatóan fájdalmat se érzett. A három Takács gyerek szülők nélkül élt nagyszüleim szomszédságában. Segélyből és alkalmi munkából tartották el magukat. A baleset miatt János, a legidősebb testvér, aki mellesleg kissé kelekótya is volt, noha húguk se volt egészen százas, egy időre kiesett a pénzkeresésből. Előbb mankóval, majd bottal közlekedett, de minden fizikai munkát elvállalt, fát hasogatott, trágyát lapátolt, gödröt ásott, ám az ivást haláláig nem hagyta abba. A korlátra támaszkodó Ambrus bácsiról nem tűnt úgy, mintha szeretné a gyerekeket. Vagy talán neki nem volt gyereke? Különben miért élt volna magányosan a településen szokatlanul nagynak minősülő és gazdagnak tűnő sarokházban?
Fehér Vili barátom szerint Ambrus bácsi volt a falu legbölcsebb embere. Tanulatlan parasztember – noha soha nem láttam paraszti munkát végezni, igaz, mást se dolgozhatott igazán –, műveltségének, tájékozottságának és bölcs meglátásainak csodájára jártak, például nyaranta az öregemberek a környező utcákból. Talán olyan lehetett, mint Szent Ambrus, akit annak ellenére emeltek Milánó püspökévé halála után, hogy meg se volt keresztelve.

*

A libák már tudták a napi menetrendet, meg az útvonalat is. Nem kellett noszogatni őket se a legelőre menet, se hazafelé induláskor. A Koplalón nem riogatta őket senki, ők se kergettek meg senkit. Igaz, kevesen is jártak arra, csupán azok, akiknek a gyümölcsöse, szőlőskertje a legelő túloldalára esett, a nagyobb gazdák már a műúton közelítették meg szekereiken földjeiket. A Koplalón járók kerékpárral közlekedtek, ritkán hajtották, inkább tolták a masszív, bizonyára a világháborúból visszamaradt katonai bicikliket, hazafelé arra pakolták a főzni való kukoricát, a jószágnak szánt fattyat, a különböző gyümölcsöket, meg a szőlőt. Ezekből olykor nekem is adtak valamennyit, noha fogalmuk se lehetett, ki vagyok – bár ez miért is érdekelne egy jó szándékú felnőttet? Megfigyeltem, hogy minden kerékpárosnál van biciklipumpa. Úgy véltem, a pneumatikok leengedtek a napon, azokat kellett gyakran felfújni, de ma már inkább arra gondolok, hogy valószínűleg a gyümölcsösöket dézsmálók elriasztására, akár önvédelemre szolgáltak a súlyos vascsövek.
A Koplalón „bérelt helye“ volt a libáknak, nem kószáltak el, viszont nagyon szerettek a területen átfolyó érben pancsolni, felcsipegetni az emésztésüket segítő apró kavicsokat, és bezzeg a csíkhalak apraját is kikotorták a mederből. Nem kellett vigyázni rájuk. Bartha mama általában nyomban leheveredett, ha kedve tartotta, mesélt nekem a régi időkről, amikor még ő volt fiatal. Kedvenc története volt, hogy a környékbeliek ásókkal, lapátokkal kiszélesítették a Bács-ér medrét a legközelebbi hídon túl, közvetlenül az artézi kút mellett, hogy a gyerekek ott tudjanak fürödni. Az unokája – az én anyám – is ott játszott a többiekkel, persze belementek a vízbe. Mire indulni kellett volna haza, eltűnt a kislány kartonruhája. A patak mellett legeltető juhász szamara megette. Anyám szégyenszemre kénytelen volt egy szál bugyiban hazavonulni az Ambrus-hegyen. Amikor Bartha mamának elfogyott a mesélő kedve, vagy én elcsavarogtam a többi, „legelőre kicsapott“ gyerekkel, elszunnyadt a napon. A legelőre vagy a leomlott löszfal, vagy a patak mentén álló nyárfák sora a nap minden szakában árnyékot vetettek, ott rend szerint a libák hűsöltek, de dédanyám a tűző napon heverészett, mintha bár a Riviérán lenne. Föl is volt öltözve jócskán, nem úgy, mint a bugyira vetkezett unokája, de mindig azt mondta, hogy a napsütés és a meleg ellen nem levetkőzni kell, hanem felöltözni. A legeltetésre nem hozott magával se ételt, se italt, ami engem nem zavart, mert a műúton túl bármikor ihattam az artézi kút szinte fagyos, de nagyon ízletes, kissé pokolszagú, kénes vizéből. Ha megéheztem, hazafuthattam nagyanyámhoz bekapni valamit, meg általában csurrant-csöppent a gyümölcsösüket járóktól is valami. Bartha mama egész nap egy meggymagot szopogatott. Azt mondta, az elveszi a szomját, ráadásul éjszaka se veszi ki a szájából Bartha mama pedig soha nem hazudott, még csak nem is lódított.

*

Dudás-lányként született Nyárfáson, volt egy nővére, Juliska, akit az első világháború átsodort a mai magyarországi Tompára. Nem túl messzire, csak éppen az országhatáron túlra. Ez az én gyermekkorom idején annyit jelentett, hogy semmi kapcsolatot nem tarthattak. A nővérek apja szabómesterséget folytatott, amiből abban az időben nem igen lehetett meggazdagodni. Julisnak és Gizellának – ő a későbbi Bartha mama – született egy öccsük is, ám gyermekkorában elhalálozott. Bartha mama még idejekorán férjhez ment egy rendőrhöz, aki ismeretlen okból elhagyta az államilag fenntartott pályát, és a továbbiakban alkalmi munkából tartotta fenn a családját. Ezermesterként tartották számon, bármit elvállalt. Rendkívül fukar volt, de megtalálta a családfenntartás módját. Megvett egy lepusztult házat, amit önkezével újjá épített, kipofázta – laktak is benne egy ideig –, majd eladta, és vett helyébe egy újabb romviskót, Aztán kezdte előröl. Minden felújítást és költözést követően gyarapodott a családi kassza. Miután férjhez ment a családi hagyományt követően varrónőnek tanult lányuk, a szülők is átköltöztek Nyárfársról a Koravica-temető mellé. Bartha mama férje az új környezetben is folytatta spekulációját, házakat újított fel, majd busás felárral eladta őket. Sajnos, nem sokáig, mert idő előtt elvitte a gyomor-, vagy májrák, a családi emlékezet nem őrizte meg a diagnózist. Bartha mama világéletében jószággal foglalkozott. Bőven tartott libát, tollukat eladta, amikor eljött az ideje, hízottra tömte őket, és állandó zsidó kufárjai voltak, akik jó pénzt fizettek a hízott libákért. Kecske is mindig volt a háznál, nagyanyám, anyám és én is a frissen fejt, meleg kecsketejen nőttünk fel, sajnos, a játékos gidák közül sokan az ünnepi asztalon végezték, de így működött a világ, ez volt a dolgok rendje. Bartha mama szót értett a kecskéivel, beszélgetett az anyajószágokkal – bakkecske soha nem került a házhoz –, és meglehet, hogy a baromfival is szóba tudott elegyedni, noha az a nagymamám specialitása volt. Még egészségi állapotukról is kikérdezte a tyúkokat.
Bartha mamának egyetlen könyve volt életében. Nem a Biblia, egy kemény kötésű, nagy méretű kötet, talán valami Monarchia-beli népi kalendárium, ami a bal sarkánál átlyukasztva, madzagra fűzve lógott a stelázsi mellett. Ezt az egyetlen könyvet olvasta unos-untalan, mindaddig, amíg oda nem került a lányához. A veje kezdte megalapozni a családi könyvtárat, Csépe Imrétől vásárolta meg a Tarisznyás emberek című elbeszéléskötetét, aki személyesen és mezítláb házalt a könyvével, Csépe templomba is mezítláb ment, cipője fűzőivel összekötve a nyakában lógott, és csak a templom lépcsője előtt húzta fel őket, hogy szó ne érje a ház elejét. A házi könyvtár másik alappillére a Halálgyár című dokumentumkötet volt, lévén, hogy nagyapám megjárta és megúszta az Auschwitz-Birkenau 2 haláltábort, de más kötetek is álltak a könyves szekrényben. Bartha mama mindet szorgalmasan végigolvasta, mintha iskolai feladat lenne. Nagyon szeretett olvasni, A veje, akivel sokkal jobb viszonyban állt, mint saját lányával, minden magyar nyelvű újságot járatott. A Buksin tanított meg olvasni, majd a Magyar Szó Grimasz mellékletlét olvasta fel nekem – azt hiszem ezeken kívül aligha olvasott el egyebeket az újságokból, nem úgy, mint Bartha mama. A kecskéjén kívül egyéb feladata nem lévén, ha éppen nem szomszédolt, egy kis sámlira kiült az udvar közepén terebélyesedő eperfa alá, a veje által ásott pince ajtajába, ahol alulról és fölülről egyaránt hűvösben volt, feltette a matuzsálemi korú, szociális, drótkeretes szemüvegét, és olvasott, a keresztrejtvényt pedig soha nem mulasztotta el megfejteni. A kérdéseket és a megoldásokat mindig hangosan felolvasta, hátha tanulok belőlük valamit. Ahogy korosodott, egyre jobban látott, végül már nem is kellett a Lennon-szemüveg.
Bartha mama szobájában – bárhol is volt éppen – a fő helyen ott lógott egy hatalmas, bekeretezett fénykép, amiről úgy véltem, hogy a háborúban odaveszett férjét ábrázolja. Csakhogy neki senkije se veszett oda a háborúban, a fénykép talán nem is Bartha Ferencet ábrázolta, hanem az öreg Dudást, Gizella és Juliska apját. Bartha mama szobájában, bárhol is lakott – mert életében számos házban tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig, semmilyen vallásra utaló tárgy nem volt. Se szentkép, se kereszt, se olvasófüzér, se szenteket ábrázoló porcelánszobrok, templomba soha nem járt, pap se látogatta, talán csak a szokás hatalmából temették el a katolikusok nyughelyén, hiszen két református temető is volt a faluban, a keleti, meg a nyugati, meg egy zsidó temető is, sót, halálakor már működött a Központi temető is, ami csupán elnevezésében központi, ugyanis a falu Nyárfás felé néző szélén fekszik. Bartha mama teste arra a löszhátra került, amelynek árnyékában a libáit őrizte, és ahol korán elhalt első férje, Bartha Ferenc is nyugodott.

*

Egyik kora nyári délutánon engem is elnyomott az álom a meggymagot szopogató Bartha mama mellett. Talán hiányzott az ebéd utáni szieszta, talán nem mutatkozott egyetlen pajtás se a közelben, talán dédanyám mesélt valamit, és mindketten belealudtunk. Még hallottam a vezérürü nyakában csilingelő kolompot, a juhász Bodrijának csaholását, és még láttam a nyáj poroszkálását a falu központja felé. A juhászok soha nem a Koplalón legeltették a nyájat, hanem a Bács-ér jobb partján terelték a juhokat a falu központjáig, majd a túloldalon vissza, Így folyamatosan zsenge füvet találtak a birkák, és szomjukat is olthatták a patakból. Praktikus megoldás, csak gyalogolni kellett hozzá. A juhászok és a kutyáik egyaránt barátságosak voltak, nemkülönben a szamaraik, még az se volt elvetemült, amelyik elfogyasztotta anyám kartonruháját, csak kíváncsi természetű lehetett.
Szezonban, ellés után a falu önkiszolgálójában lehetett birkatarhót vásárolni. Ma kézműves terméknek neveznék. Azonos méretű, talán két-három deciliter űrtartalmú üvegedényekben árulták, amelyeket spárgával lekötött zsírpapírral zártak le. Sehogyan se ment a fejembe, hogyan csinálhatják ezt a juhászok, mert a faluban, ahol a vakáción kívüli időt töltöttem, működött egy méltán neves és híres tejgyár, így azt hittem, Bartha mama frissen fejt kecsketején kívül minden egyéb tejterméket ipari körülmények között állítanak elő. El se tudtam gondolni, hogyan készítik a tarhót a juhászok, akik mást se csinálnak, csak vándorolnak. Az üvegeket – amelyeket vissza kellett vinni az üzletbe – ki kellett mosni, talán pasztörizálni is, megtölteni a valahol és valahogyan elkészített tarhóval, befedni a zsírpapírral, azt rákötözni a spárgával, majd épségben eljuttatni a boltba. Mikor és hol csinálhatják ezt, ha minduntalan csak vándorolnak? Ma se tudom, kétséget kizáróan lehetett egy bázisuk, ahol a szoptatási idényt követően nem a terelő juhászok fejték a birkákat, és készítették a tejtermékeket. Talán a juhászok feleségei? Soha nem tudtam meg.
Meglehet, hogy éppen ezen morfondíroztam, amikor villámcsapás gyorsaságával végigfutott az égen egy jelenség, talán látomás az égbolton, a Koplaló mellett, a Bács-ér faluba vezető vonala fölött. Egy hosszú, fekete hajú, ugyancsak hosszú szakállat viselő, tógaszerű öltözékbe burkolózott férfi felsőtestének torzója, aki mintegy pajzsként egy keresztet tartott maga előtt a hosszabb szárára kulcsolva mindkét kezét. Testének alsó része beleveszett a maga mögött húzott koromfekete kondenzcsíkba. Mintha egy alacsonyan szálló, emberalakú sugárhajtású gép vágott volna át fölöttünk. A hangrobbanás se maradt el, arra eszméltem fel. Olyan vihar kerekedett, hogy nyomban indultunk haza, a libákat se kellett noszogatni, ők is érezték, hogy valami különleges dolog történik, ez volt az egyetlen alkalom, hogy a Gyepszél utcán kaptattunk fel Bartha mama Temető utcai házáig.

*

Az eseményt követően hatvan esztendő telt el. Nem kaptam vallásos nevelést, még csak szentképet se láttam a környezetemben, ám már hétévesen tudtam, hogy Jézus jelent meg előttem. Később láttam, hogy a Megváltót barna hajjal és szakállal ábrázolják, az én Jézusom határozottan fekete szőrzetű volt. Jelenését azóta számtalanszor átéltem, ébren és álmomban is. Mindmáig nem értem, mit akarhatott közölni a jelenés. Bizonyára nem az utána nyomban lecsapó viharra akart figyelmeztetni. De a jelenések megértéséhez nem önmaguk adják meg a magyarázatot. Ma sem értem, miért láttam fekete Krisztust. Ám van egy elképzelésem.

*

Szent Ágoston leírása szerint Szent Ambrus volt az első ember, aki magában, némán olvasott. Előtte mindenki fennhangon olvasott, a zsidók ráadásul testmozgással is kísérték a Tóra olvasását. A néma olvasás civilizációs adomány. A szülőfalumban élő Ambrus bácsi állítólag bölcs ember volt. Valami közöm csak lehet az Ambrusokhoz, azon túlmenően, hogy egyikükkel ugyanabban az utcában éltünk egy ideig. Mondjuk az, hogy Szent Ambrus ugyanúgy nem volt megkeresztelve, miként én sem. Belőlem viszont biztosan nem lesz püspök a halálomat követően, hanem a keresztény dogma szerint a kereszteletlenségem egyirányú menetjegy a Pokolba. De ígérhetem, hogy ott is alaposan körülnézek. Ha libát látok, vagy meggymagot, tudom, hogy hazaérkeztem.