Vasagyi Mária
Absalomnak küldi üdvözletét

Josephus egyetlen barátjának, Absalomnak üdvözletét küldi. Mi a csuda ütött beléd, hogy évek óta hallgatsz?! Bárgyult császárunk uralmának tizenharmadik évében gorpiaios hó hatodik napján kelt levelemre semmi válasz tőled, pedig ugyancsak várom, szolgáim már arcot mutatnak, valahányszor azzal macerálom őket, jött-e levél. Egy júdeai rabbi, aki frissen kelt át a tengeren, a minap azt állította társaságomban, hogy Absalom ben Báruk Moesiában kapott kivételes szolgálatot közel az Istroshoz, és hogy nagy pénzeket szakít le és igen ajzer. Te volnál az a megboldogodott? Nem hiszem. Házamból indulván egy hete az Aventinus mons lábánál megláttalak, és nyomodba eredtem. Szutykos utcákon haladtunk, te előttem ötven lépésnyire, héj!, héj!, heus tu, Absa!, kiabáltam, biztosan te voltál, de jól kibabráltál vélem, a legdáleszebb negyeden át húzattál engem, húgy és fécesz meg egyéb rondaság bűzében, aztán meg hirtelen irányt váltottál és a Macellum Magnum felé rohantál, s ott eltűntél a lepénysütők, kolbászosok és cukrászok tömegében, szüntelen kurjongatásuk fülemet fájóra szaggatta.Hecceltél engem? Halványsárga tógát viseltél, futás közben válladról lecsúszott, nem győzted igazgatni, látszott, hogy még nem szoktad meg a viselését. Vagy nem is te voltál? De akkor mért futott az a valaki előlem? Mért kapkodta fejét hátra tudván, hogy követem? Elpihésedett hajad fehérlett a napsütésben, csupasz arcodon, melynek nemes vonásait annyian csudálták, ránc mentén ránc, bal halántékodon hosszú sebhely. Ez volna Absa? Mivé lettél te is, bátya? Hová tűntél? Nem, mégsem te voltál az az ismeretlen. A moesiai Absalom sem te voltál, akit fölkapott a római pletyka. Régi címedre küldöm tehát levelem, s bocsásd meg tévedésem és gyanakvásom, aminek férge mint a szú, át- és átlyuggatja lelkem.
Ahogy futottál előttem – mégis te lettél volna? –, fejed a rövid bodrokkal és hosszú, formás termeted a szobrokra emlékeztetett, a vallásunk tiltotta büsztökre, az új és a régi idők vérfürdőit eszünkbe juttató alkotásokra, melyek Júdea és az egész ország területét, akár oázist az echinokaktusz, sűrűn belakták a maradiak fölháborodására és utálkozására, mit főként a pőre testek látványa váltott ki, emlékszel?, amelyek az utcákat vagy a kutakat díszítették s óhatatlanul vonzották még a leghithűbb zsidó tekintetét is. És a szobrok szaporítása jelezte, hogy a tirannusok római szelleme nemcsak talpalatnyi helyet talált volt magának országunkban, hanem – bár egyelőre ügyesen leplezi – a miénket egyszer majd kiszorítani tervezi, nem beszélve arról, hogy ama statuák kirakása a nép kiuzsorázásának velejáróját is jelentette. Egyesek nyilvánosan leköpködték őket, mások rajtuk felejtették tekintetüket, köztük én is, ama pucér szobrok ismeretlen földi gyönyörűsége egy életre megigézett, életem része lettek, akárhová néztem, őket láttam, s ők felém fordultak és visszatekintettek rám anélkül, hogy testiségük akár kicsinyég fölajzotta volna ébredező férfiúi érzékeimet. Emlékszel? Arcunkat elfordítva mentünk el mellettük, bámulásukat a tanházban a rabbik a mózesi Törvényre hivatkozva tiltották ugyan, ám akaratlanul is reájuk pillantottunk, legtöbbször azonban csupán a szobrok tarkóját láttuk már messziről, miközben közeledtünk feléjük, aztán a fejeket oldalvást. Hát így láttalak meg téged – ha ugyan te voltál – futni előlem, mint ahogyan atyáink parancsára mi, kíváncsi, taknyos jinglik, siettünk minél messzebbre Jupiter, Vénusz és Claudius, Octavianus Augustus és a többi idegen peseljének ügyes másolata elől. Nevetnem kell: akárki is volt az előlem menekvő, fordított helyzet adódott, a szobor szaladt a bizonytalan üldöző elől, ki e fura versenyt föladva ziháló tüdővel roskadt le egy píneafa tövébe.