Wilhelm József
A lüktetésbe oldódva

Belegázoltam a hiányodba,
az emléked immáron érthetetlen szövegkörnyezet,
amivel nem tudok mit
kezdeni,
ezért
a begyakorolhatatlan rendszertelenségeknek
adom át magam,
s mintázatok keresése helyett
inkább élek,
amit,
olykor könnyedén, máskor feszültségekkel birkózva
meg is tudok
valósítani.

Hol
csillagpettyes égbolt,
hol hétágra égető nap alatt úszok
a pillanatok
kihívásaiban,
jószerével csak beteljesedni hagyom azt,
ami általam
képes megszületni
ebbe a
világba.

A hiányod hézagokat teremtett bennem,
de a rések
betömítése helyett
a
zűrzavarban található emberségességgel
foglalkozom,
erőt merítve ahhoz, hogy
az élet által
rám feszített szájzárat
és a súlyos láncaimat
letörjem
magamról.

A lelkem egyik tartóoszlopa
lettél,
de már nem sírom vissza azt a
burkot,
amit gyengéden körém vontál,
amiben
boldogan forgolódtam sokáig,
hiszen
a magzatburkot is elhagytam egykoron,
és túléltem!

Ügyetlenül tolakszik bennem a
késztetés,
egy újabb, igencsak izgató,
ami ismét valami
vagy
valaki felé
hajt,
reflexek, semmik, álmok, élet,
gyötrő fájdalmak maradnak a múltban,
nem számolom
hozzá
a parlagon hagyott pillanatokat,
mert ott pulzál előttem
az,
amit át kell élnem,
mindaz…
ami elképzelhető,
és, ami…
a széteséstől
véd meg!