Celler Kiss Tamás
a csend szókincsei

1.

még egészen kicsi vagyok,
balról apám fekszik, jobbról anyám.
azért fektettek le maguk közé,
hogy megnyugodjak,
később áttettek volna a gyerekágyba,
de egy szempillantás alatt elalszanak,
mert az előző éjszakát átsírtam.
az elalvás előtti pillanatban bekúszik a
látóterembe egy kis fényörvény,
ahogy kezdem észrevenni,
úgy növekszik,
mintha a figyelmem mozgatná.
már éberebb vagyok, mint amikor megszülettem.
félek, de nem tudok nekik szólni,
mert még nem beszélem a nyelvüket,
és ők úgysem látnák ezt az egyre
kevésbé ijesztő csodát.

tudom azt is, hogy most már
ehhez a világhoz tartozom,
apám és anyám világához,
de egész életemben
azzal a másikkal lesz dolgom.

2.

nem sokkal később a falu végén lakó öregek
lábánál játszom, ketten vagy hárman ülnek
fa sámlikon, és beszélgetve büdös
dohányt szívnak.
egymás után dobálják le
a parázsló csikkeket,
némelyikre csak hanyagul lépnek rá,
az egyikhez kíváncsiságból hozzáérek.
égési fájdalmat akkor tapasztalok először.
ösztönösen az érzés helyét nézem,
hogy mi lesz ennek a fájdalomnak
a látható következménye:
apró, körkörös hullámok.
megijedek, hogy már örökre ott maradnak,
de a legfélelmetesebb, hogy a többi ujjbegyemen is
ugyanilyen apró, egymást nyilvántartó hullámok vannak.

3.

hatévesen azt mondom a húgomnak, hogy tenger,
és el is képzelek egy viharkék, hosszan homokos partot,
amelyet fenyőillat és kabócadal szegélyez.
a húgom továbbra is a kezét mossa, készülődve az ebédhez.
újra megpróbálom, de rájövök, hogy a szavaim
csak belül vernek hullámot, a fejemben megjelenő
képet pedig végképp nem láthatja.
ez mérhetetlen izgalommal tölt el, azt érzem,
innentől lesz egy újabb világ, ami csak az enyém.
ma már tudom, hogy a fogalmi és a képi gondolkodás
megjelenésére csodálkoztam rá akkor,
de amit a legnagyobb szabadságnak gondoltam,
mostanra a rácsokon túli végtelen, amelynek legfeljebb
egy apró szegletét őrizhetem meg a tekintetemben.