Gergely Tamás
Hét félperces

Lelőtték
Gáza, 2025.

A Komáról van szó, halottan meséli Vadmalacnak:
– Már hetek óta nem jutottunk élelemhez. Feleségem az utolsó konzervet is kinyitotta, a gyerekek éhesen néztek rá. Már nem is szóltak, látták, hogy tehetetlen vagyok.
– Akkor elhatároztam, hogy megteszem az utat, mondták, hogy valahol osztogatnak. Mondták azt is, hogy veszélyes, mert lőnek.
– Vagy tíz kilométert gyalogoltam, gyalogoltunk a sötétben. Hajnalra értünk az elosztó közelébe. Hasra vágtuk magunk, amikor a drónok közeledtek. Lapulni, közben mászni, nem fejet emelni. Hogy felemeltem mégis, ösztönösen tettem.
– A drón rám lőtt. A fejemet célozta. Miközben engem otthon éhező család vár. A tetememmel, mondd, mi lesz?

Szemét
A múltunk

– Mi van benne? – kérdezi Vadmalac.
– Szemét – válaszolja a Koma.
De kilóg a zacskóból (miért ilyen fekete? Talán egy hulla benne?), kilóg egy papírdarab, egy A4-es fele. Vadmalac odamegy, kihúzza.
Hiszen ez az ő egyik verse. Nem vers, csak mert rövid, így nevezte. Szóval egy félpercese, biztos van több is benne… Mondja.
– Ez lenne a szemét?...
A Koma lecövekeli magát a gondolatnál:
– Igen, a múltunk.
– Szóval az mit sem ér... De hiszen a miénk, nem dobhatjuk el. Ha nem is az, amit akartunk.
Arcához emeli a papírlapot, azt mondja:
– Szegénykéim...

Té

Vadmalac korábban az életet egy világos egyenes vonalnak tekintette. Látta, ha becsukta a szemét. De különösebben nem törődött vele. Szép, egyenes, s mint egy neoncső, világít.
Most viszont, hogy megfáradt, s végre maradt tíz nyugodt perce, meglátott valami különöset az egyenes végén. Hogyishogy… az egyenes nem végtelen volt, mint azelőtt képzelte, hanem arasznyi. És az a valami elállja az egyenes útját.
Komája szokás szerint mellette lebzselt, hát hozzászólt:
– Te is látod?
Azonnal rájött, hogy képtelenség, amit csinál, változtatott hát a kérdésen:
– A te vonalad végén is van egy ilyen? Egy derékszög…?
– Egy Té – válaszolt a Koma – én már csak így nevezem. Egy nyomtatott – mondta, s megvakarta a feje búbját. Tar koponyáját, a haját megették, ugye, az évek.
– Egy Té – ismételte Vadmalac, – Egy Té – hangsúlyozta, és elmosolyodott.

Távolba pillant

Megsimogatja a búzavirág fejét. A pipacsét csak gondolatban, hiszen olyan gyenge, még leszakítja simogatásával a szirmát. Margaréta is volt, ezek mind a kiskertjében. – Ti vagytok az élet – mondja nekik.
Viszont ha felemeli a fejét, és a távolba pillant – lelki szemeivel a pusztulást látja, a földig rombolt várost. Ahol nincs virág, semmi nincs. Se étel, se remény.
Szívét a gond összeszorítja.
Köhint, mi mást tehetne?

Tölgyes?

– Elfáradtál? – kérdezte a Vadmalac a Komájától.
Az meglepetten nézett maga köré, nem értette a kérdést.
– Aki már túl van az útja nagyján, és nem látja a folytatást, az kérdez ilyet – magyarázta Vadmalac.
A Koma kérdése ez volt:
– Minket elűztek Tölgyesről, vagy ami akartunk kiszakadni onnan?
„Hát igen – gondolta Vadmalac – ez is kérdés.”
Lepallta a port a kabátjáról, majd így szólt:
– A mocsokra már nem emlékszel? Fulladtunk bele. Évekig kapartuk le magunkról?
A Koma láthatóan megnyugodva készülődött az útra. Annak folytatására.
– S hogy azután lehettél te magad...
A Koma felállt.
– Rendben – mondta. – Folytatjuk hát. Nincs több kérdésem.

Vadmalac mosolya

Családi ünnepély, a Koma fényképez, MOSOLYOGJ, mondja Vadmalacnak, akinek az nem megy.
Eléugrik Kismalac:
– Apu, mennyi kettő meg három?
Előugrik, hogy az irodába hívták, lejátszodtak neki egy színes filmet, majd felszólították: MOSOLYOGJ!
Nem ment. Akkor az egyik szervező eljátszott neki egy chaplint, arra se. Mire a tiszt az asztalra tette a lábát, kemény bakancs volt rajta. Azt mondta: szép családod van.
Próbálkozik Vadmalac, a Koma emeli is a gépet, ám Malacka felkiált:
– Szemében könnyek!

Vérhold
Jocónak

Megjelent a Hold a tűzfal mögött, s valami sohanemlátott volt rajta, vele.
– Vérhold! – kiáltotta Vadmalacék barátja. A szívéhez kapott:
– Kinek a vére?
Mellette állt Kismalac, s a feje fölé emelte a karját, miközben ezt mondta:
– Csak ránk ne csöpögjön!
Mert úgy tűnt, friss vér, még meg se száradt.
Malacka a társára nézett, meghitt hangon súgta:
– A mi vérünk.
Vadmalac tanácstalanul válaszolta:
– Hiszen mi a vérholdunk belül hordjuk, senki nem látja.