Szilágyi-Burján Máté
Boszorkányok

Anyám egyik napról a másikra megőszült, hiányzik a gyűrűsujja, a semmiből furcsa foltok jelentek meg az arcán és görnyed, mintha valaki ülne a hátán. Egyszóval: boszorkány. Talán ő sem tudja magáról, eddig én sem tudtam, de mentségemre szóljon: régen láttam, nem mutatta még a jeleit, ma meg haza kellett jönnöm, csak én vagyok neki, fájlalja a kezét, alig tud fogni vele, és azt mondja: csontritkulásban fog meghalni. Mint a mama, meg annak az anyja, és annak az anyja. Borsófőzeléket főzünk. Az egyszerű, mert különben én nem vagyok jártas a konyhában, úgy mondja nekem, hogy a zöldborsót nem kell felolvasztani, mehet egyből a fazékba. A lábasban meg az olajat forrósítom fel. Beleszórom a lisztet. Ő meg kevergeti. Akkor látom a halántékára hullani az ősz hajszálakat.
Lassan csorognak, mint a gyertyaviasz.
– Mi a baj, anya? Mi történt?
Nem néz a szemembe, mintha szégyellné magát, és világos színűre pirítja a lisztet.
– Nem volt időm befesteni – válaszolja.
Egy szót sem szólok, anyám anélkül teszi hozzá, hogy már ötvenkét éves. Az utasítására felöntöm a lisztet vízzel. Hogy ne csomósodjon, mondja. Keveri tovább. A mozdulatok ismerősek. Még ha soha nem is tanultam meg főzni, szerettem nézni, és meg mernék rá esküdni, hogy akkoriban minden ujja megvolt, mégis azt mondja: már vagy tíz éve, hogy a cégnél beleakadt a sorjázógépbe. Tizenöt, javítja ki magát.
– Minden rendben? – kérdezi. – Úgy viselkedsz, mint egy nem is tudom micsoda.
A borsót összekeverjük a liszttel. Közepes lángon főzzük. Felrémlik, hogy anyám sosem szerette a boszorkányokat, sem a bábákat, mindegyiket rontó asszonynak hívta, és elmondta, hogy ez a dédi miatt van, aki azután lett gonosz és kiálhatatlan, hogy a mama meghalt. A mama alig múlt ötven, a csontjai már nagyon törékenyek voltak, leesett a lépcsőn, eltört a gerince, a mellkasa eldeformálódott, alig jutott levegő a tüdejébe. Azt anyám elismeri, hogy túlélni a saját gyereked nem természetes, de beszámolt arról is, hogyan próbált a dédi megölni engem. Amikor anyám várandós volt, fojtó szagú löttyökkel próbálta itatni: penészes, kesernyés főzetekkel. Boróka, csucsor, fekete üröm, amiket pálinkában vagy borban főzött ki.
– Ne adja az Isten, hogy megint megessen – mondta a dédi.
– A dédi gyászol.
Ezt elengedte a füle mellett. Azt mondta, csak jót akar. Aztán amikor megszülettem, arra biztatta anyámat, hogy tegyen nyársra.
– Nem szabad hagyni, hogy megerősödjen – mondta. – A családunk érdeke.
Elköltöztünk. Legközelebb, amikor láttam a dédit, már nagyon alacsony volt, a csigolyái mind összeroppantak, úgy görnyedt felém, a lehelete meleg volt és szúrós, mint a gyanta, és azt mondta:
– Én sem voltam képes nyársra rakni a lányomat. Anyád sem.
– És ez mit jelent? – kérdeztem.
– Azt jelenti, úgy fogtok járni, mint én.
– Mama leesett a lépcsőn – feleltem.
– Még jó.
A borsó megpuhul. Anya mondja, adjak hozzá sót, borsot, egy kevés cukrot. És petrezselymet.
– Hol a petrezselyem?
– A fenti szekrényben.
Beleszórom, aztán felütök két tojást, és észreveszem azt az apró, barna foltot anyám homlokán. Hogyan került oda? Most olajat hevít a serpenyőben, csöpög róla a víz és remeg a keze, amikor a felvert tojásokat önti, olyan esetlen és lassú, egészen megesik rajta a szívem, de nem tudok nem arra gondolni, hogy talán végezni akar velem.
– Anya, mi van a homlokodon?
– Mi lenne? – Megtörli. – Izzadság.
– Egy folt – mondom.
– Májfolt, kicsim. Öregszem.
Mondom neki, hogy üljön le. Én szedek. A konyha szűk, de elférünk, fordulok, elé rakom a tányért, míg ő az ablakon bámészkodik ki. Nincs ott semmi, csak a szemközti paneltömb. Szedek magamnak is.
– Életed első borsófőzeléke – mondja. – Legközelebb valami nehezebbet főzünk.
Nehezen veszem rá magam, hogy a szemébe nézzek. Belelóg egy kísértetfehér hajszál, nem takarja a májfoltot és olyan szörnyen halkan beszél, mint a dédi, amikor egyszer hallottam rózsafüzért imádkozni, ami inkább valamiféle varázsige, vagy átok duruzsolásának hangzott. Talán csak képzelem az egészet. Lenyelem ezt a falatot, felnézek a tányéromból, de minden hiába: anyukám zsugorodik. Már alig lát ki az asztal mögül, mégis nyugodtan eszi tovább a főzeléket. Felugrok a székből.
– Miért akart a dédi megölni engem? – kérdezem.
– Azt mondta, el vagyunk átkozva.
– És el vagyunk?
– Melyik család nincs, kicsim?
Visszaemlékszem arra, amikor én voltam olyan kicsi, mint most ő. Lehajolok hozzá, kiveszem a kezéből a kanalat, merítek a főzelékből és a szájához emelem. Megkérdezem, hogy jót főztem-e, ő bólint és én tovább etetem. Nem éri el az asztalt. Amikor végez, karba veszem, ősz tincsei összegabalyodnak a fekete szálakkal, beviszem a szobába és lefektetem az ágyra. Hangosan szuszog, de még ébren van.
– Boszorkány vagy, anya?
– Beszélsz butaságokat.
Betakarom. Visszamegyek a konyhába, én is befejezem a főzeléket. Jól sikerült. Elmosogatok és elgondolom, mit kellene főzni holnap. Semmi ötletem, de talán anya kitalálja.