Szögi Csaba
[Angyaltej]*

1.

Ahogy ellibben felette, az egyre csak nyugatnak, északnyugatnak kanyarodó úttest salakjából fluoreszkáló, édes-savanyú illatú nedv szivárog felfelé, elgyötört bokáját bele-belemártja, némi enyhülést remélve hűvösétől a perzselő kínra izületeiben. A határt őrző strázsák szenvtelen szobrokként szegélyezik az ösvényt, csupán résnyire nyitott szemeikből pislákol feléje az elnyugodni kívánó univerzum megfáradt értelemtükrének segélykérő tekintete.
Magasabbra emelkedik, az őrök lándzsahegyén botjával végigszolmizál, a szférák muzsikájának visszhangjára erősebben kezd lüktetni a távolabbi csillagok mézes tejfénye a vég nélküli világéjszakában. Do, re, mi. Do, re, mi. Do, re, mi, fa, sol. A hidegen pengő csillagmorze ritmusára a vásártér egyszerre felpezsdül. A középen üzemelő ringlispíl körül korcs bestiák üzekednek még ép, egyenes szárnyú égi angyalokkal, egymás tőgyéből fejik ki vonítva a habzó, édes csillagtejet, öntik vödrökből dézsákba, dézsákból kádakba, alvasztják, szedik le vastag fölét, lapátolják a máris túlsúllyal küszködő mindenség számtalan hatalmasra tátott falánk csőrébe, a zsíros tejszín túlcsordul, elönti az utat előtte. Érzi, hogy a strázsa, kinek a lándzsája hegyén pipiskedik, kíváncsian lesve az égi testek mohó zabálását, hatalmasat nyel a talpa alatt. Botja hegyével megkoppintja a sisakját, majd a tejszagú ösvény fölé ereszkedve folytatja az útját.
Három sarok balra, fordul, három sarok jobbra.

2.

Miközben csendben ballagtunk a finoman ropogó homokfövenyen, talpunk nyomán sorra gyúltak ki az ásítva ébredező csillagok, fényük tejszínével végiglöttyintve a szelíden hullámzó mélykék óceánt. Némi hallgatást követően elgondolkodva megszólaltam:
– Mondd csak, mester, valóban azért járunk erre, hogy valamit elvégezzünk, vagy csupán a csillagok közötti egyensúly megtartása végett van itt ránk szükség?
– Igen – válaszolta Csekti Áron mosolyogva. – A kettő nyilvánvalóan ugyanazt jelenti. – Egynéhány lépés után megkérdezte: – Látod ott elöl, egy kicsit jobb felé azt a különösen fényes égitestet?
– Persze – válaszoltam, hiszen az épületromok elenyésztét követően egyből feltűnt erős ragyogásával, ahogy széles fényösvényt fest elénk a víz felszínére.
– Nos, ő igazából nem is csillag, hanem egy planéta, mely az alkony és a hajnal mindenkori hírnöke, és még most is jelzi ezeket, amikor a társai visszafordultak önmagukba, csakúgy, mint a napunk. Ő az én belső egyensúlyom fenntartásának záloga, én pedig az övé. Amíg vagyok – itt az öreg egy kicsit megköszörülte a torkát –, ami vagyok, mindaddig ő is ragyogni fog, és sosem hagy magamra. Utána meg... – nem fejezte be a mondatot.
– Hát ez az! – ragadtam meg gondolatai fonalának eltűnni látszó végét. – És utána? Ha csakugyan azért pottyantál az anyagi létbe, hogy a mindenség tengelye a helyében forogva megmaradhasson, mi lesz azután, ha neked sikerül kiszállnod belőle?
– Ó, vagyunk itt elegen! Légió... – kacagott fel némi keserűséggel a hangjában. – Miután az én tudatom kihunyt, addigra a parázs már máshol fog izzani. Ami meg azt illeti, te magad is ugyanezért „pottyantál bele” – pillantott felém huncutul csillogó szeme sarkából. – Hogy erről vagy arról megtartsd az egyensúlyt. Éppenséggel te vagy az, aki a libikóka közepén helyezkedik el, hogy egyszer innen oda, máskor meg onnan ide ezt-azt átpakolásszon.
Az utolsó mondatain jó sokáig elrágódhattam volna, Csekti Áron azonban hamarosan ismét megszólalt:
– Légy már oly kedves, ecsém, mártsd bele az ujjadat a vízbe, aztán ízleld meg! Nekem az előbbi landoláskor kimarjult egy cseppet a másik bokám is, úgy tűnik, a zuhanást sosem lehet teljesen megszokni – nevetett most már a szíve mélyéből.
– Ejnye, bátya, te aztán tényleg mindig a humorodnál vagy! – mosolyodtam el szélesen magam is. – Hogyan csinálod?
– Nézd, úgy vélem, a megváltást csakis derűvel lehetséges véghez vinni – felelte még mindig huncut szemcsillogással, de nagyon is komolyan. – A legutóbbi kísérletnél éppen ez hiányozhatott a leginkább. Ha már ez a világ nem a nevetésből született, aztán ilyen lett, amilyen, nos, akkor elsősorban talán ezzel lehetne kiköszörülni a csorbát, nem gondolod?
– Miért, te talán a megváltáson mesterkedsz? – kérdeztem őszinte döbbenettel a hangomban.
– Hát hogy a kék égbe ne?! – hahotázott. – Végtére is, ha ki akarom váltani önmagamat, akkor az a legkevesebb, hogy előtte megváltom azt a világot is, amelynek, akarva vagy akaratlanul, de a szereplője voltam. Azt gondolom, ez így tisztességes. Csak egy „üzlet”. Valamit valamiért. Az egyensúly is csak erről szól, nemdebár? – tette fel a maga költői módján a kérdést, majd oldalba bökött: – No de vizsgáljuk már meg végre közelebbről azt a vizet, nosza!
Elég volt a víztükör fölé hajolnom, hogy érezzem, mi a helyzet, de azért belemártottam az ujjam hegyét és az ajkamhoz emeltem. A tekintetemből kiolvasta a választ.
– Sós, mint az angyalok könnye, igaz? Vagy mint a pisájuk? Ki tudja? – kacagott megint egy jókorát.
– Az is lehetséges, hogy a tejük, ami ez esetben szintén sós – nevettem nagyot magam is.
– Hohoho, jól van, érzed már a lényeget! – göcögte, azzal rendesen meglapogatta a lapockáimat, melyekben ettől kellemes bizsergést éreztem. Most ölelt meg először. Egy hosszú pillanat múlva felkurjantott: – Ezek szerint nem lehetünk már nagyon messze! Indulás! Előre!
– De hát nem te magad mondottad volt, hogy nincs olyan, hogy „előre”? – kérdeztem tőle évődve.
– No-no! – mordult rám az öreg. – Azt mondtam, hogy nem létezik külön kint és bent, fent és lent, tér és idő... Előre és hátra viszont mindig van! Bár ami engem illet, számomra csakis az „előre” létezik, ami transzcendentálisan azt is jelenti, hogy „felfelé”. Szépen, lassan, spirálisan. Mint most is, ezen a szép egyenes homoknyelven is. Én akkor is előre haladok, amikor látszólag vissza. Teszem azt, ha most csinálnánk egy hátraarcot... Megengeded, hogy tegyünk egy próbát?
– Te kérsz tőlem engedélyt, mester? – döbbentem meg.
– Hiszen te vezetsz engem, el ne feledd! – válaszolta komolyan, de azonnal hozzá is tette hamiskásan: – Mert mi van akkor, ha csak ámítalak? Tudod, milyen a hírem – kacsintott.
– És akkor azon az úton vissza fogunk jutni a bolthoz, a könyvtáradhoz?
– Jaaaj, már megint ez a „vissza” – sóhajtotta tettetett bosszúsággal. – Ne beszélj itt nekem össze-vissza! Hol van az már? Még az utcakő is csak addig létezik, ameddig a talpad érinti, utána azonnal átlényegül. Nem léphetsz kétszer ugyanarra az útra. Nos, hogyan döntesz? – pillantott rám kérdő tekintettel. – Csak rajtad áll.
– Felőlem... – vontam vállat. – Egyre kíváncsibb vagyok, mi sül ki ebből.
Azonnal sarkon fordultunk, és elindultunk vissza – előre. Kisvártatva az az élénken ragyogó égitest is megtette a maga fél körívét, és újra ugyanabban a szögben gördítette le a fényösvényét a mi homoknyelvünknek, mint annak előtte. Némi bandukolást követően már semmi különbséget nem érzékeltem az utunk irányát illetően.

3.

– Jaj, életem, csillagom, jaj! Hát már megint elaltattak, szentem? No de majd én megkenegetem a puha szakálladat illatos olajokkal, friss és langyos mezei szellőt is keverek hozzájuk, ami előcsalogat kemény kagylóhéjadból, aztán tovalendít, előre, csak előre! Egyetlen szerelmesem.
A férfi a puha ágyon fekve még minden ízében érezte a páncélos jármű kegyetlen rázását, amikor arra ébredt, hogy egy szelíd női hang bársonya simogatja duruzsolásával elkínzott hallójáratait. Megpróbálta felnyitni a szemét, ami sikerült is, de a fény még mindig csak apró foltokban jutott el a retinájáig. Hirtelen fújt egy nagyot, mire riadtan rikácsolva egy hatalmas kakadu röppent tova az arcáról. Ahogy végre tisztult a kép, egy röpke pillanatra még látta az ő karjait cirógató, bársonyhangú teremtés hófehér hollótollait is, de mire képessé vált rendesen fókuszálni, az átváltozott vörös hajú, igen magas, dús keblű, alabástrom bőrű, gyönyörű-gyönyörű nővé.
– Brünhild? – kérdezte a férfi elképedve. – Sosem hittem volna, hogy valaha még találkozunk.
– Én vagyok. Hát emlékszel rám, ó, én hősöm? – gügyögte neki a szépség, mint egy csecsemőnek. – Gyere, ölelj át, én vagyok a te egyetlen édenkapszulád!
– Igen, emlékszem – válaszolta a férfi. – Hogy honnan, azt nem tudom, de felismertelek. A hajadat, a tekintetedet, a termetedet, a hangodat, az érintésedet, azt a mennyei tejillatodat... és amint megpillantottalak, a neved is egyből bevillant.
– Jól van, lelkem, nagyon jól! – kurrogta lágyan a hollólány. – Tudod, reggeltől estig engemet is folyton teletömnek mindenféle bódító porokkal és főzetekkel, olykor még oda is kötöznek az ágyamhoz, de minden, amit estig lenyesnek rólam, az reggelre újra kinő – nevetett. – És persze könnyedén elaltatható a rózsában az illat, de a tüskéi attól még szúrósak maradnak. Eh, pancserek ezek itt mind! – Ezúttal rekedten, károgva kacagott fel, aztán közelebb vonta magához a férfit, előbújtatta az egyik keblét a köntöse alól, és azt mondta: – Ha le is metélték a szárnyainkat, az én emlőim azért még megvannak. És a belőlük fakadó tej örökkön megmaradó szárnyakat ad. Na gyere...
A férfi mohón, nagy kortyokban nyelte az isteni csecsbimbókból előgyöngyöző angyalszekrétumot, miközben a nő vele együtt sóhajtozott, mint aki ezáltal szintén bő táplálékhoz jut. A férfi egy idő után jóllakottan elszunnyadt, de ezúttal csak rövid időre.
Amikor újra felébredt, megint szerelmetes tekintet sugaraiban fürdőzött.
– És a háború? – Ez volt az első kérdése.
– A lángviharra gondolsz? – kérdezte a lány. – A háború már máshol folyik. Az ellenségeid stratégiát váltottak.
– Nekem nincsenek ellenségeim.
– Már hogy az égbe ne lennének?!
– Nem, nincsenek – mondta határozottan a férfi. – Vannak látók, látni akarók és vakok... akik talán inkább látni nem akarók, de akkor sem nevezném őket az ellenségeimnek. Inkább a saját maguk ellenségei. Na és a könyveim?
– A könyveid már mind itt vannak – simogatta meg a lány szelíden a férfi homlokát. – Boldog vagyok, hogy az emlékezetkiesés nem jár nálad együtt a bölcsesség elvesztésével – szólt mosolyogva. – De ha mindenképpen erre vágysz, majd én megmutatom, hol találhatsz további könyveket, ne félj. Alkalomadtán kiszökünk innen, és járunk egy nagyot. Még Fenrirt is magunkkal visszük! – kacagta.
A férfi csak most vette észre a szoba másik szögletében a szőnyegen heverő hatalmas hófehér farkast. A nemes jószág értelmes tekintetét az övébe fúrta, és közben mintha még mosolygott is volna.
– De előbb bújj megint egy kicsit közelebb, szükséged van még némi energiára – monda a lány somolyogva, és ezúttal teljesen levetkőzött. – Ezúttal viszont oldd meg te is a gúnyádat! Egészen közelről szeretnélek érezni.

4.

Miközben az időfolyam immár rajtunk kívül hömpölyödött tova, mi lassú, de kitartó tempóban talpaltunk a fövenyen, amelyből lépéseink nyomán finom, tejszerű csillagköd szivárgott elő, végképp egybemosva az irányokat. Az erősen ragyogó planétából legördülő fényszőnyeg dimenziói ugyanakkor még markánsabb formákat öltöttek csábító dombokat és völgyeket képezve. A látványtól lenyűgözve támadt egy ötletem.
– Monddsza, bátya, mi lenne, ha arrafelé folytatnánk? – intettem a pompás panoráma irányába.
– Pazar gondolat! – rikkantotta Csekti Áron vidáman. – Hadd lássuk, vajon mi határozzuk-e meg az utat, vagy pedig az út határoz meg bennünket! – Azzal belém karolva már fordult is a mutatott irányba.
S lám, a föveny szépen a lépteinkhez igazodott. Ballagtunk, ballagtunk, nagy kortyokban lélegezve be az egyre csak gomolygó ízletes csillagtejet, mígnem egy örökkévalóság elteltével az öreg újra megszólalt: – Na, akkor javasolnám, hogy most csináljunk még egy hátraarcot! Csak a móka kedvéért – kacsintott rám.
A gondolatot tett követte. Kettőt sem kellett pislantanom, és a fénybolygó ismét csak pontosan velünk szemből szórta felénk szikráit. Próbaképp néhány fokkal magasabban vetettem meg a talpamat menet közben, aztán szépen körbesétáltam önmagam körül, miközben Csekti Áron ugyanezt művelte egy elképzelt vertikális tengely mentén. Kacagásunk végigzengte a derűvel töltődő univerzumot.
Vidáman kocogtunk hát tova kettecskén, s bár magam is átitatódtam e derű súlytalanságának megkönnyebbülésével, végül mégiscsak muszáj volt kiböknöm, ami még egyre piszkálta a csőrömet.
– Tudod, egyetlen dolog azért hiányzik egy kicsit – mondtam. – A könyvtárunk, az a rengeteg csodálatos kötet...
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük – nézett rám az öreg. – A könyvek a történet. És a belőle kivezető út. Nem ragadhatsz benne a történetben, mert az valóban azt jelentené, hogy „vissza”. Ez pontosan szemben menne azoknak a poros köteteknek az alapvető funkciójával, gondolatával, lényegével – mondta, majd némi hallgatást követően hozzátette: – El sem tudod képzelni, nekem mibe tellett, mire rájöttem, hogy voltaképpen teljesen egyedül létezek a Földön, és mindazt, amit magam körül észlelek, csupán a megpiszkált tudatom vetíti elém. Még magát a Földet is.
– Egyedül? – képedtem el. – És én? Engemet is csak a képzeleted vetít eléd? Vagy én hogyan kerültem oda?
– Téged küldtek. Egyedül voltam, amíg te meg nem érkeztél – mosolygott rám. – De hova „oda”? – mutatott körbe. Ezen volt mit elrágódnom.
– Rendben, de... ki küldött?
– Még a történet! – kacagta, majd így folytatta: – Figyelj, az úgynevezett civilizáció alkonyán a valódi létlátást már kizárólag a könyvekben megőrzött költészet tette csak elérhetővé. Ez jelentette az éberség utolsó szikráit. Az éberséggel meg együtt jár a látás. Aki pedig lát, az tud. A történet korszakában a tanító mester nem az ember volt, hanem a könyv. A könyv volt a riasztó, az a pávakakas, aki rikolt, hogy ébredj, és meg ne engedd, hogy az álmosság démona újra elaltasson. Mert ez az éberség tud mindent, lát mindent, és nem téved, nem dől be a varázslatnak és a látszatnak.
– És ezt is az elméd vetítette eléd...
– Ezt is – bólintott Csekti Áron. – De ezt már korántsem a megpiszkált tartománya.

5.

Íriszéből és táguló, egyre csak táguló pupilláiból az űrön át közelítő Föld színeit keverte ki nekem melengetően az árva hollólány, ahogy fölém hajolva a kórházi ágyon hullámaival elárasztott, és amint forró ölének végtelenjéből szivárvány ívelt át kettősünk ébresztő násztánca felett, hófehér hattyúszárnyai egeket megrengető csattanással bomlottak elő, belső fényükkel kettéhasítva a többé soha már szűnni nem látszó végtelen létéjszakát. Csuklóját a csuklómra, bokáját a bokámra kulcsolva az ágytól elemelt, húzott magával a mennyezethez, ahol hátát megvetve magába rántott, s miközben én új élettel megtelve dús idomain lüktettem, ő fejét a hónom alatt átbújtatva egyre csak a lapockáimat csókolta vad szenvedéllyel, és végül a pillanat beteljesülésében rajtuk a bőrt átharapva puhán lökött egy utolsót a testemen.
Ott maradtam lebegve, hogy közben csak ujjaink vége érintkezett. Az én szárnytollaim azúrban játszó tejfehérek voltak. Hegyükről, akárcsak táncpartnerem lábujjairól, nagy cseppekben potyogott a padlóra a gőzölgő csillagverejték.

– Mindig is próbáltam rendben lenni, mindenáron, hasznossá válni, és talán sejtem is a képletet, de ugyan ki képes eligazodni ebben a sokismeretlenes egyenletben, amit életnek hívunk? – sóhajtotta a férfi, amikor már odalent hevertek az ágyban Brünhilddel egymást ölelve szorosan. – És egyébként is... vagyok, ami vagyok. Mégsem könnyű belenyugodni, hogy a sors félszemű hárpiái csak úgy dobáljanak ide-oda.
– Hiszen rendben vagy te, szerelmem, nagyon-nagyon rendben – szorította magához Brünhild még erősebben. – Csak hát olyan nagyon buta vagy – tette hozzá, csókot nyomva a homlokára. – Akinek az álom a sorsa, de az ébresztés a feladata, annak bizony igencsak résen kell lennie. Téged viszont folyton elaltatnak..., vagy te ringatod el önmagadat. Félelemből, lustaságból... Vagy, aki vagy. Ezt nagyon jól mondtad. De most már elég legyen ebből a téblábolásból! Ha valóban hasznossá akarsz válni, akkor jöjj velem, majd én megmutatom, hol lakik az a pávakakas, aki végső ébresztőt rikácsol!
– Na! Hol? – kapta fel a fejét a férfi, de aztán lehiggadva megkérdezte: – De hát hogy a patvarba fogunk mi innen kijutni?
– Na, emiatt aztán végképp ne a te fejed fájjon! – kacagott Brünhild. – És különben is, szerinted bent vagyunk mi valahol? Legfeljebb a saját koponyánkba zárva.

Miután a mennyezeten keresztül távoztak és oldalukon a farkassal végigsétáltak a sugárúton, a férfi elborzadt a brutális kontraszttól, amit a kinti világ mutatott a patyolat fehér kórházbelsővel szemben. Az épületek, az úttestek, de még az eget borító felhők is piszkoszöldben játszó sötétszürke színt öltöttek, ami helyenként már-már koromfeketének tűnt. Jó ideje ballagtak már csendesen, egymást átkarolva, amikor az egyik különösen sötét kapualjból valami korcs fajzat rontott elő hirtelen. Karmait előre szegezve már készült is lecsapni, ám néhány lépésnyire tőlük hirtelen megtorpant. Pedig Fenrir még csak feléje se pillantott, elég volt az ínyét megmutatva halkan felmordulnia, és a szipoly már inalt is vissza a rejtekére.
– Velük azért majd mindenesetre legyél óvatos, amikor már nem leszünk melletted – jegyezte meg Brünhild. – Egyre többen vannak és egyre erőszakosabbak.
– Nem lesztek mellettem? – hökkent meg a férfi.
– Nem, lelkem, már nem sokáig – mosolygott rá kedvesen Brünhild, aztán minden további magyarázat nélkül szelíden megszorította a derekát, hogy folytassák az útjukat.
Azért még jó hosszú távot tettek meg hármasban fel-le kanyarogva a mocskos megapoliszban, közben a férfi végig bizalommal telve, vakon követte a hollólányt. Egyik nap aztán egy különösen lepusztult negyedbe érkeztek.
– Ide én már nem léphetek be – állította meg a férfit Brünhild. – Ezeknek a piszkos lakótömböknek egyikében találni fogsz egy barátságos légkörű boltocskát a földszinten. Kopogtass be, és a többit majd meglátod.
– Egész biztosan nem akarsz velem jönni? – kérdezte a férfi elszomorodva.
– Nem tehetem – válaszolta a hollólány, majd elmosolyodott. – De bízz bennem! Ha ismét szükséged lesz rám, én ott leszek! Én is és a nővérkéim is.
– A nővérkéid?
– Igen, velük is találkoztál már a múltad mélységes kútjában, csak sok más mellett erre sem emlékszel. De nyugodj meg, rájuk fogsz ismerni, ha eljő az ideje, éppen úgy, ahogyan engemet is megismertél – mondta Brünhild, azzal puha csókot lehelt a férfi ajkára. – Most pedig indulj!
És a férfi elindult. Lehajtott fejjel, vissza sem nézve. Azt sem látta, ahogy a lány a farkasa hátára pattan, és elröppen a szürke fellegek irányába.

6.

– Na, ez is elfogy lassan alólunk, hála a papnak – szólalt meg végre egy újabb örökkévalóságnyi némán bicegő ballagást követően Csekti Áron, miközben szórakozottan odébb rúgta a lába előtt felbukkanó kósza üstököst. Az arányok is értelmüket vesztették immár. Az az árva keskeny homoknyelv is egyre képlékenyebbé vált, amin tapodtunk, és olybá tűnt, mintha lépkedve úsznánk a gomolygó csillagködben.
– Ami azt illeti – jegyeztem meg –, én azért rendkívül élvezem, hogy itt szinte bármi a szabadságomban áll.
– Nem a totális szabadság, hanem a mérték a legfőbb érték – nézett rám pirongató mosoly kíséretében az öreg. – A szabadság leggyakrabban szabadosságba csap át. Azt pedig magad is láthattad, hová vezet, amikor féktelen nemződühünknek engedve szabadon és mértéktelenül teremteni kezdünk – mondta, majd lélegzetnyi szünetet követően így folytatta: – Különben meg nem csak itt, hanem bárhol, bármikor szabadságodban áll bármi. Ha már megint a téridő különös szegleténél lyukadtunk ki... Ez az egész gigászinak tűnő kulisszahalom igazából egy parányi kísérleti telepnek tekinthető, amelyben én vagyok az egyetlen kísérleti patkány – kacagott jókedvűen. – És még most is, egyetlen kimerevített pillanatban, a „milyen lenne, ha” stádiumánál tartunk. Szóval te csak ne dicsőítsd nekem itt a, hm, szabadságot – hunyorított rám évődve.
– Rendben, felfogtam – bólintottam. – De azt magyarázd meg nekem, hogy ha már, amint állítod, én nem a te tudatod kivetülése vagyok, akkor hogy a kék égbe láthattam az abból kivetített kulisszákat?
– Mivel hogy beléptél a koponyámba, melyet addigra már sikerült átjárhatóvá tennem a varratok mentén. Ellentétben a tiéddel – vigyorgott.
– Akkor én nem a te részed vagyok?
– De igen – válaszolta Csekti Áron. – Amennyiben az egység szempontjából vizsgáljuk meg a kérdést, akkor mindenképpen. Ugyanannyira, mint amennyire én is a tiéd. De nem a káprázatom része! Csakhogy az amnéziádnak köszönhetően, amit előidéztek nálad, abba is képes voltál belehatolni. Nyilván nem véletlenül. Figyeld csak meg, mennyire egyek vagyunk! – mondta, majd szembefordult velem és csettintett.
Ahogy ránéztem, láttam, hogy az arca az én arcomat formázza, válla fölött a csillagtükörben pedig azt, hogy az enyém is az övét. Ezen már el sem csodálkoztam, azon viszont igen, hogy e két arc között nem volt semmi lényegi különbség. Az övén a ráncok jóval mélyebben szántottak, és a tekintete is mélyebb bölcsességről árulkodott, ez minden.
– Ugyanígy a neveinket is tetszőlegesen felcserélhetnénk. Egyszer megtiszteltelek azzal, hogy elárultam neked az igazi nevedet. Nem mintha előtte képes lettél volna bármilyen néven is szólíttatni magadat – kacagta. – Nos, te folyton az imádott könyveidet emlegeted. Végigolvastad te azokat tisztességesen, vagy csak a képeket nézegetted? – vigyorgott. – Nem futottál bele véletlenül néhány helyen ebbe a bizonyos névbe vagy a változataiba, ó, én hírnököm? Kalauzom, új hajnalt rikoltó pávakakasom...
Szavainak nyomán hirtelen oszladozni kezdett a körülöttünk gomolygó tejköd, és én előre tekintve megpillantottam a közelünkben a keskeny homoknyelv végét, ahogyan az a kezdet és vég nélküli világóceánba torkollik, ugyanakkor kissé távolabb egy csuklyás kámzsába burkolózó alakot, aki az óceán tükrén lassan felénk sétált.
– Na, akkor most fújj meg gyorsan egy újabb hangot a pásztorpikuládon – mondta Csekti Áron a botját keményebben megmarkolva –, mert helyben vagyunk.
– Igen. Megérkeztünk – bólintottam megilletődve.

* Részlet a szerző megjelenés előtt álló regényéből.