Szögi Csaba
Kacag a föld…*

– Kacag a föld, függönyét tépi szét – énekelte szépen zengő baritonján Csekti Áron, miközben, engemet néhány lépésnyire hátrahagyva, megindult a tengertükrön a kámzsás alak felé.
– Menyegzőt ül most a fény és a sötét – folytatta az a megkezdett dallamot. Mögötte félkörben, hosszú sorokban halvány derengésben lüktető szarkofágok tűntek fel, az első sorban középütt három teljesen sötét volt. Ugyanakkor a még mindig fénylő Vénusz mellett ismét előbukkant a Jupiter és a Merkúr, pontosan követve azt az együttállást, ahogyan a mi hármasunk mozgott egymás felé.
– Üdvözöllek téged, lélek a lelkemből! – köszöntötte Csekti Áront a kámzsás, majd hozzám fordult: – Köszönöm neked, fiam, hogy visszavezetted őt hozzám!
– Nem vagyok a fiad – mordultam fel, de Csekti Áron leintett.
– Üdvözöllek, mester! – mondta, kissé gunyorosan megnyomva a „mester” szót. – Lélek a lelkemből... Milyen kár, hogy egy kétkezi munkás feladatát osztottad rám a te kis céhedben... Ismersz, mint tenmagadat. Tudhatnád, hogy a sorba én ugyan be nem állok soha, még akkor sem, ha én lehetek ott az első.
– Miért? Talán kényszerítettelek valaha, hogy beállj? – kérdezte a mester, és ahogy hátratolta a csuklyáját, láttam, hogy szelíden mosolyog, egyúttal azt is észrevettem, hogy az arca pontosan a mi arcunkat tükrözi, azzal a különbséggel, hogy az övébe nem vésett mély ráncokat az anyagi létben eltöltött idő. Időtlensége így a fiatalság illúzióját keltette.
– Na hiszen! – kacagott Csekti Áron. – Helyette belelöktetek a még fortyogó hullámokat vető anyagba, hogy hadd lám, mi sül ki ebből? Ti meg a ti üstjeitek...
– Tényleg ezt gondolod? – kérdezte némi szomorúsággal a hangjában a céhmester. – Talán nem teljesültek a vágyaid?
– Hah, a vágyaim! Ugyan mit tudsz te az én vágyaimról, amik már abban a káprázatban születtek?! Kezdetben kényeztettem a vágyaimat, mire azok nyomban párzani kezdtek, és csak újabb vágyakat fiadzottak, hogy egy idő után már iszonyatosan a terhemre voltak. Akkor megpróbáltam őket sorban kiirtani, de így meg kísértetként folyton visszajártak. Végül nagy sokára rájöttem, hogy legjobb lesz, ha megpróbálom őket megszelídíteni. Miután végre sikerült igába hajtanom ezeket a sárkányokat, már kedvemre szánthattam és vethettem a segítségükkel. Eleinte leginkább vetettem. De aztán úgy döntöttem, az lesz a legmegfelelőbb, ha beszántom az egészet – mondta kuncogva Csekti Áron. – Rájöttem, hogy az ugar inkább kedvemre való. A vágyaim szépen felszívódtak. És most itt tartunk. Egészen tetszetős – tekintett körbe. – De én azért jöttem, hogy a tisztaság útjára lépjek. Az üresség tisztaságára.

– Hiszen te eleve a tisztaság útján jársz – mondta némi beszédes csend elteltével a mester szelíden. – Soha nem is jártál másutt, pedig te aztán nem féltél bepiszkolni magadat...
– Félreértesz, testvér! Én a nemlétről beszélek. A tökéletes semmiről. Idáig eljöttem, de innen már azt az utat választom.
– Te értesz félre engem, testvér – válaszolta a kámzsás mosolyogva. – Magad is tisztában vagy vele, hogy a semmi elképzelhető ugyan a test és az elme szintjein, no de a lélekén aztán semmiképp. Avagy úgy véled talán, hogy nekem hatalmamban áll nem lenni? A Föld ideája a mindenhatóságról! – kacagta.
– Úgy vélem, hatalmadban áll egy és más – somolygott Csekti Áron. – Te csak olvassz vissza szépen oda, ahonnét kipattintottál! Mindhárman jobban járunk. Te is, én is meg az úgynevezett teremtés is. Már amennyiben folytatni kívánod ezt az elfuserált ügyet.
– Még hogy „kipattintottalak”! – hahotázott teli torokból a céhmester. – Úgy rugdalóztál odabent, hogy te bújhass ki először, hogy úgy döntöttem, udvariasan előre engedlek. És azt meg miért állítod, hogy ez egy elfuserált ügy? Körről körre spirálisan emelkedik és tökéletesedik a munkánk. És káosz és bizonytalanság jár azzal, hogy újra és újra fénnyel fel lehessen építeni.
– Fénnyel, mi? – mosolyodott el Csekti Áron. – Csak hát ebben az a bökkenő, hogy egyáltalán nem azáltal világosodunk meg, hogy a fény talmi kulisszáit képzeljük magunk elé, hanem éppen azáltal, hogy tudatosítjuk az eredendő sötétséget. Figyelj, ha valaki, hát én aztán pontról pontra végigkövettem a teremtésben a szenvedés és jólét, az öröm és bánat egyensúlyát és harmóniáját, és még azt sem tagadom, hogy a létezés kihívás és kaland és játék és, megengedem, tökéletesedés is. De arra aztán életeken és halálokon át sem sikerült rájönnöm, hogy minek. Ammenyiben kedveteket lelitek benne, felőlem aztán csináljátok, ám én mostanára már borzasztóan unom. Az értelmére nem sikerült rájönnöm, nem is gondolom már, hogy van neki olyan. Távozom. Kiszállok a játékból.
– Nem sikerült rájönnöd az értelmére?! – kacagott hatalmasan a céhfőnök. – És szerinted énnekem sikerült? Ami azt illeti, nem is igazán töprengtem tajta sokat. Nyilván azt is gondolod, hogy hatalmamban áll nem folytatni. Hát akkor, haha, felvilágosítalak, ez sem áll hatalmamban! De ha már kénytelenek vagyunk, akkor legalább csináljuk rendesen.
– Ezzel teljesen egyetértek – legyintett Csekti Áron. – De nélkülem. Van elég segéded és inasod – intett botjával a szarkofágok felé –, csináljátok csak. Én leléptem. Ennyi volt.

* Részlet a szerző megjelenés előtt álló regényéből