Takács-Csomai Zsófia
Allé

A lány fogta a nádszálat, és suhintott vele egyet. A rét felé nézett, melynek szélén a törékeny fűz állt. Alatta, az élénkzöld avaron temérdek ág hevert. Innen a neve, magyarázta a férfi, akinek a jelenlétéről egy pillanatra elfeledkezett a lány. A nap sugarai aranyfénybe vonták alakjukat, árnyékuk rávetült a kukoricatarlóra. Apró lepkék szálltak egy ürülékkupac felett. Nincs agyuk, mármint a lepkéknek – magyarázza a férfi –, hanem dúcrendszerük van. Vajon mire gondolnak a lepkék? – tűnődött a lány. A falubeli templommal egy magasságban álltak, közvetlenül egy piramist formázó bálahalom mellett. Régi kombájn araszolt az alattuk elterülő napraforgótáblán. Tovább sétáltak, a lány kesztyűs keze megfogta a férfiét. Az árokban almakupacot vettek észre, melynek egy része már elrothadt, némelyik gyümölcsön rágásnyomok éktelenkedtek. Nem messze egy vadetető, tőle vagy ötvenméternyire egy magasles. Így könnyű! – mondta a férfi bosszúsan, és a lány egyet is értett vele. A japánkeserűfű otthont talált magának a szemközti dombon, megeshet, hogy pár év múltán meghódítja az egész mezőt. Távoli kutyaugatás szűrődött bele gondolataikba. Elmesélte a lány, hogy van, ahol úgy tartják, hogy amikor egy kóbor kutya ugat be a ház ablakán, az a közelgő halált jelenti a lakosokra nézve. Átöleli a férfi a lány vállát, miközben arra gondol, hogy milyen szerencse, hogy mi nem hiszünk ilyen babonákban. A mézontófű élénklilája keveredett a repce sárgájával. A kerítéssel körbevett legelőn birkák legelésztek, integetésükre dacosan hátat fordítottak, és elsétáltak messze, a ház felé. A lány lehajolt nádat szedni, miközben a férfi a távoli hegyeket kémlelte. A lemenő nap sugarai aranyba vonták a lány haját, aki a nádcsokorral a kezében elindult haza. A férfi közben a zsebében matatott egy cukorkáért. Kettőt talált, egyiket a lánynak adta.