Nullazuhatagok

Nem ismerek senkit közülünk, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri János. Nem volt hajlandó bizonyos kompromisszumra, adott esetben akár az önrombolás árán sem. Halálának értelmetlensége mögött is egy gyötrelmekkel teli életpálya betetőződését, élete értelmetlen töredékességének szomorú lezárását kell látnunk: választott értékeiből kifolyólag talán szükségszerű, hogy ilyen korán elveszítsen mindent. Valami döbbenetesen időszerűtlent vagyok kénytelen látni életében, magatartásában és műveiben is: hiányzott belőle a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely hovatovább fennmaradásunkat szolgálja.
Időszerűtlen, mégis gyönyörű és felemelő volt költészetbe vetett maradéktalan hite, amelyet ő a szó szoros értelmében életaktussá transzformált. Erről a hitről nem mondott le még akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge: mert nem volt hajlandó lemondani erről a hitről. Ilyenkor csak a mi méltatlanságunkról beszélt, arról a tehetetlenségünkről, hogy felnőjünk a költészethez. Időszerűtlen volt az a csodálatos színészi játék, amelyet költői estjein produkált, azok a mesteri hangvariációk, az üdítő humor, amely természetes velejárója volt egyéniségének. De időszerűtlen volt a szonettel való megszállott foglalkozás is, miközben egzisztenciális gondok gyötörték. Költészetében érezhető ezen időszerűtlenségek felismerése, az ezzel való viaskodás, amelyet ténylegesen csak a harmadik kötete old föl.
Az elsőben, a Szabad gyakorlatokban metafizikus gömbökkel, testekkel kísérletezett, mintegy átadván magát ennek a metafizikus architektúrának. A második kötetében mindezt szétrobbantotta egy expresszív szubjektivitás, amely öniróniában csúcsosodott ki. Az igazi formát mégis a harmadik kötetben találta meg, a Dia-dalokban: a groteszk stratégiáját alkalmazva rántotta össze a fenségest és a triviálist, kegyetlenséggel és humorral leplezte le a dolgokat. A groteszk révén felszínre hozhatta azt, ami benne rejlett. De a groteszk mély önreflexió is volt egyben, alapállás, magatartás, amely mégsem hozott belenyugvást, csupán finomította a kínt.
Fájdalmasan védtelen volt korunk örvényével szemben. Amikor évekkel ezelőtt az általa szerkesztett Symposionból társaival együtt mint istenkáromlót, e társadalom szent értékeinek megkérdőjelezőjét elkergették, egy erkölcsi fertőt tapasztalt meg, amely további sorsát is meghatározta. Kisemmizték, kitagadták, megalázták, s mindezt csupán érzelmileg tudta feldolgozni, ami olyannyira védtelenné tette. Így az, amit ő kisebb-nagyobb pontossággal "politikának" nevezett, átgyalogolt elgyötört testén.
A Szabad gyakorlatok költője rendszeres reflexiók közvetítésével, metafizikus eljárás alapján keres támpontokat helyzetének megvilágítására. Ezek a versek a módszeresség, a poétikai határozottság ethoszát, a metafizikus spekulativitást, a metafizikus létdimenziók érzékeltetését, sőt éppenséggel "az élménytelenség"-et képviselték, amelyek ténylegesen kizárják a költészet, a lírai alany mibenlétére vonatkozó önreflexív rákérdezés különböző formáit. A költő szinte biztos önmagában és költészetében - a lírai én léthelyzete még önmagában véve is magától értetődő, magyarázatra nem szorul. Az ige nélküli, gyakran egyszavas mondatok nyugtalan, de lassú üteme befagyott versteret, mozdulatlan merev állapotlírát jelenít meg: a tudatban időtelenné merült létdisszonanciák, formák és alakzatok metafizikáját és ontológiai anyag leírását célozzák.
Mi indokolhatja e metafizikus látásmód megverselését? Egy olyan világkép fölépítésének igénye, amely csupán a lényegeset tartalmazza, azaz a lényegre törés szándéka itt arra irányul, hogy csak a szubsztanciálisat értelmezze, hogy minden járulékostól megfossza az értelmet, s hogy a világot puszta tárgyként szemlélje. Ez a személyesség fölé helyezett világrend a "körülírhatatlan tekintet-ficam" tárgyainak, a "látszat-piruett" elemeinek fölérendeltje. E világrend kompenzáló funkciókkal rendelkezik: a költő oda helyezi magát, ahol a "nullazuhatagok", a "hallgatás ellenében" és a "kitalált eszményi rend nevében" verselhet. A Szabad gyakorlatok azonos című ciklusának egyik verséből idézek, amely a költő jellemének fiktív sajátosságait láttatja: "A folyton / ismétlődő kifejezések azt mintázzák meg, amit megmintázhatnak, vagy valami egészen mást. / Esetleg azt sem. Szabályosan úgy, ahogyan írom. / Pedig ezeket minden további nélkül megfordítva is el / lehetne mondani: a jelenlét magva. Elfonnyadnak a vénák / és artériák ekkora nullazuhatagban." (46. o.). Az üresség, a semmi felismerésével, a beszéd elnémulásával a megteremtett világrendet, "az egész kényszerképzetét", szegezi szembe. A Hidegpróba után talán még nyomatékosabbá vált, hogy a költészet mint költészet, ha úgy tetszik, a "poézis metafizikája" mily fontos szerepet játszik e líra állapotváltásaiban, a Szabad gyakorlatokban az értelmezendő eszményi rend a költészettel tart bensőséges kapcsolatot. A költészet hidat ver a költő és az emberi létezés között, mert a költészet a léttapasztalat valódi organonja: ez a motívum, amely a költészet mint abszolútum elvében csúcsosodik ki, végigvonul nemcsak az első, hanem a második köteten is. A poézis azért válik abszolútummá, mert végeredményben minden tapasztalati adottság felett áll. A metafizikus láttatásmód, amelynek fontosabb ismérveit fentebb ismertettem, nem érvényesül a Szabad gyakorlatok verseiben egyenletesen, noha nem döntő, inkább csak jelentős árnyalatbeli különbségek állnak fenn közöttük: ebben a kötetben nem található olyan költemény, amely szétrobbantaná az e gondolatkörhöz hozzárendelődő versmodellt. Mindenesetre a metafizikus láttatásmód legerőteljesebben, szinte akadályok nélkül az első (A narancs) és a második (Az örök tökéletes) ciklusban valósul meg, s éppen ezért problematikus mivoltát is itt mutatja fel legintenzívebben. A narancs és Az örök tökéletes motívumköre együvé tartozik. A narancs, mint az örök tökéletes, a lényeget példázza. A költőt univerzumának történései, az egész és a részek, az elemek közötti összefüggések rendszere, tehát a narancs hiánytalan létezési mechanizmusa foglalkoztatja. A versek olvasójának úgy tűnik, mintha a tudat teljesen kirekesztené személyességét. A végeredmény olyan vereségtudat kialakulása, amely a narancsot, mint örök tökéletest, megfogalmazhatatlannak tekinti. Ennek egy kimondott formája a tautológia: a narancs = narancs. A verseket mozgató lomnehéz ernyedtség, amely elvont, de szemléletes költészetet kívánt létrehozni, minden csűrés-csavarás ellenére túlságosan gyakran a semmitmondás hálójában kötött ki. A narancsversek a végtelenig folytathatók: a költő kitalál egy fiktív tárgyat, és irányítja a hozzá idomuló rögtönzéssorozatokat. Egy kevésbé jelentős versből idézek (amelyben a költő a költészet fenti jellemzését a nyelv elemeinek, a szó vagy mondat "helyzetének" értelmezésével közvetíti), amely szemléletesen mutatja fel Sziveri módszertanát, metafizikáját, a szó és a lényegiség összefüggéseinek gondolatgyökerét: "A szó végtelen / a szó önmagáért végtelen narancs / Leképezett játszóterek / A játéktér önmagáért szó."
A második vers a költő első kötetének egyik legfontosabb költeménye: "Egy mondattal kezdődik a vers. Akkora levéllel / bomlik ablakomba, tekintetem széthasad, porlik. / Két különböző irányban. Mondhatnám azt is, most / minden mondatértékű körülöttem. Talán ez lenne / a legtökéletesebb megoldás." (41. o.). Ez a pár mondat mintaszerű az első és a második kötetet illetően is, s nyilván nem véletlenül lett a Szabad gyakorlatok című ciklus bevezető költeménye. A transzcendentális bizonyosság jéghideg kategóriái kissé fölengednek, és az egyébként elfojtott alanyiság - a Hidegpróba tanulságai alapján mondom így - is a felszínre jut. De a lélekállapot konkrétum híján, tapasztalati anyag és az ebből kibomló "formaintenció" birtoklása nélkül szinte helyzetnélküliségben vergődik. Egy helyen a következő verssort olvashatjuk: "Érzékenységem - a lebegés iróniája". Valóban: ez a líra fő törekvéseiben a lebegés "parttalan" szabadságát jeleníti meg. S tovább: "Mindenkor megismételhetem vagy akár újra is fogalmazhatom nagyot mélyítve ürességén." Ezek a gesztusok megismételhetőek - ezáltal vesztik el sajátosan egyedi jellegüket. Mellesleg: az igazi líra, mint Fülep Lajos írta, a teremtés előtti állapot, az őslehetőség, amely a Logosszal együtt vesz részt a világ kialakításában, amely mindig a világváltoztatás aktusait megelőző potencia mozzanata - noha az indulás stádiumában marad. A Szabad gyakorlatok jó néhány versére viszont éppen az jellemző, hogy nem "lehet jelen a világ kialakításában". A versek egy passzív, meditatív tudatműködés által fölépített, öntörvényű poétikai univerzum játékszabályai szerint íródtak. Nem volt elég tehát a Szabad gyakorlatok tételeinek "kiélesítése" - a Hidegpróba költőjének meg kellett ezt haladnia, lemondania a rögtönzés folyamatában végbemenő szertartások "fölösleges jelzőiről és hasonlatairól", nem becsülni le a megismerés szerepét, s nem merülni el a passzív, kontemplatív érzékelés kényelmében. Míg a Szabad gyakorlatok költőjét a kozmikus "lélegzetvételek", a harmonikus világtörvények ritmusa foglalkoztatta, addig a Hidegpróba verselőjét a "létezés és a lényeg szétszakítottságának" konkrét formái foglalkoztatják. De ha cezúrát is látok a Szabad gyakorlatok és a Hidegpróba között, nem tartom mellékesnek azokat az elemeket, amelyek a két kötetben a folyamatosságot képviselik. Ezek az elemek nézetem szerint a Szabad gyakorlatok című ciklus legjobb verseiben találhatók: ott, ahol a versírói szándék nem a tapasztalati anyagnélküliség dokumentumait, a lebegő tudat frivol módon rezignált játékait formálja, hanem arra irányul, hogy szubjektivitását megformálja, és hogy felvillantsa a konkrétumokra alapozó léttapasztalat lehetőségét. Ezenkívül azt sem szabadna elfelejteni, hogy alkalomadtán a Hidegpróba költészete is rendkívül fogékony a dolgok kozmikus dimenzióinak érzékeltetésére, a megfagyott lét átlóinak láttatására - nem véletlen tehát, hogy az újabb versekben is tapasztalható ez az affinitás. A második kötet egyik verstömbje éppen ezen az érzékenységen alapul: a metafizikus létdimenziókat a kozmikussá duzzasztott sarkítások tárják fel: a tűz és a víz, lüktetés - megszűnés, mindenség - részek, part - víz, sötétség - világosság. Ezekben a versekben egy elemi igény is érezhető, amelyet a négy őselem, a föld, a tűz, a víz, a levegő fontos szerepével ecsetelhetnénk. Ezek az elemek, mint valamily kozmikus rendszerben, örökös harcban állnak egymással, tulajdonképpen harcban teremtik meg a világ létezését.
A Tél című költemény reprezentatív e szempontból: a tárgyilagosan leírt kozmikus katasztrófa atmoszféráját, "a megszűnés ritmusát" főleg az égtől a földig feszülő korom képével jeleníti meg.
Ha a Hidegpróbát visszafelé olvassuk, kitűnik, hogy ezek a versek egy út állomásai: ez az út a Hidegpróba lényegi megnyilvánulásai felé vezet. A hangulati tartalmak egy panteisztikus térérzékelés közvetítésével rögzítik a légüres térbe vetettség "misztériumjátékát".
A Hidegpróba című kötetben a költő az "önmagával való harcolás" retorikáját, az "énnek való alárendelés" módozatait vállalja; a Szabad gyakorlatok hideg, érzelem nélküli, "lebegő", elfojtott alanyiságú költészetét felváltja a szubjektivitás megkérdőjelezhetetlenségének, egy minden kételyt kibíró, utolsó fundamentum tételezése. A felszínre jutó lírikus alanyiság, a principium individuationis nem nélkülözi az önkeresés esetlegességeihez kapcsolódó veszélyeket. Az első kötetben a versek írója nem tudott mit kezdeni a tapasztalati anyaggal, a mindennapok "szeleteivel", de kikerülte a lapos élményköltészet felelőtlen viháncolásának, az "impresszionisztikus szubjektivitás"-nak a buktatóit. A második kötet alapérzése - mint körvonalaztam, a "poétikusan" értelmezett személyesség jelképes ereje - azt eredményezte, hogy a költő jó néhány versében visszatér a "puszta" egzisztencia megnyilvánulásaihoz, s a mindenütt jelen levés helyett a költészet egy sajátosan értelmezett öncélúságára és a reflexióra vonatkozó távolságtartás nélküliségre bízza magát. A szubjektivitás "mélységeibe" való ilyen lemerülés persze korántsem jelent poétikai újdonságot, sőt néha olyan klasszikus mintákat is fölmelegít, amelyek éppen az elvont szubjektivitás - emfatikus, de parttalan - szabadságának élményeit foglalják költeményekbe. A költemények alanya számos versben bezárkózik impresszióinak, hangulatainak, rossz közérzetének "szolipszizmusába", melyekben, hogy Rilkét idézzem, világát zárja ki az alanyiság. Ennyit a kötet hiányosságairól.
Mindennek ellenére, úgy vélem, hogy a második kötet jelentős lírai többlettel rendelkezik az elsővel szemben. Tudniillik az izzó, emfatikus alanyiság a Hidegpróba verseiben nem önző magamutogatás; nem egy egoista szertartás közege, amely diktatórikusan letarolja tárgyait - a szubjektivitás inkább tárgyához kötve, a tárgya iránti viszonya közvetítésével kovácsolt jelentéseket.
Az alaptéma a költő létbe ágyazottságának körüljárása reflexiók - versek útján. A költészet tárgya, sőt entitássá való duzzasztása azt eredményezi, hogy a téma élesen elválik az anyagtól, a költészet pedig a verstől. Egy távoli analógia: Alain Bosquet írja, hogy a modern költő számára a költészet szuverén, és eszébe sem jut, hogy ez bizonyításra szorul; nem hisz a témákban, inkább úgy véli, hogy a költészet igazi témája a költészet, illetve azok a változások, amelyeket a költészet kényszerít a világra. A poétikai létbeszéd messianizmusára vonatkozó áhítat a Szabad gyakorlatok és a Hidegpróba ismérve is: mindkét kötet a "költészet létét fogadja el jelképes középpontnak". A Hidegpróba költője, aki a tudat által rögzült metafizikus disszonanciákat kiiktatta élményköréből, vállalta egyediségének erőteljes megjelenítését (sőt a "hiú kitárulkozást is"), egyszerűen az önreflexió, a kételkedés fázisába jutott. Az alany a tények és az ideál (költészet: abszolútum) között tátongó mély szakadékot észleli, s ez a tapasztalat döbbenti rá egzisztenciájának alapkérdéseire, szubjektivitásának ellentmondásaira: ezáltal meg nem felelés következik a költészet és a Költészet között. Az alany elveszti biztonságát, amit versei kozmikus erőterében vélt meglelni, a metafizikát fölváltja a személyesség otthontalansága, a kétely terhét viselő reflexivitás. A kétely kikezdi a metafizikai szenvedélyeket, amelyek a lírai Én-t formálták, ugyanakkor megszünteti a reflexió töretlenségét: a lírai mozdulatok szinte megdermednek a lét hidegében. Minden kérdés, amely a költészetet érinti, a költő szuverenitására, szabadságára vonatkozik: a költészetnek anyanyelvnek kell lennie. A költő sóvárogva tekint vissza elveszített abszolútumára. Megkockáztatom a véleményt: az Átváltozások című vers a Hidegpróba szerzője fejlődésének szempontjából kulcsversnek tekinthető. A költő fölsorakoztatja alaptémáit, amelyek ősreflexiókká, lehetőségekké válnak a későbbi költemények szempontjából. Az Átváltozások jellegzetesen önreflexív vers, melyben kibontakozik a létezés igénye, amely most egyet jelent a költői mesterséget illető küzdelem retorikájával s a különbözőség iránti vágy kimondásával. Az Átváltozást teljes egészében az önkeresésre irányuló reflexió teremti meg, a principium individuationis utat keres önmagának, imaginációjának. A személyesség fölismeri kívülállását a világban, ennek következményeként magára irányítja reflexióit, s ezzel konkrét létformát nyer: az önreflexivitást. A szubjektivitás láttatni kívánja önmagát, lehántani a pózok és szerepek öltözékét. Íme: "- Átváltoztam, mint soha még. /Egyszerűen: az lettem, ami voltam. / Önmagammá alakultam. Most / már vagyok, mert tudom: / lenni, nem hasonlítani akarok."
Ugyanebben a versben jelenik meg a később oly következetesen kiaknázott barbárság, vagy az illegális primitivizmus motívuma, amely az Átváltozások párdarabjában, az In continuóban Janus Pannoniusra hivatkozik: "Ruhám, mint a bibliaiaknak / teveszőr, bőröv derekamon, / derekam körül: Tekintetem / tapadó, eleségem pedig sáska / és erdei méz. -" A barbárság motívuma, noha explicite itt jelenik meg első ízben, már régóta foglalkoztatta a költőt - tanúsítja ezt a Szabad gyakorlatok azonos című ciklusának Kavafisz-mottója, valamint e ciklus néhány versének programadó megnyilatkozása. A Kavafisz-mottó által kitűzött poétikai programot azonban az első kötetben - a fent említett okok miatt - lehetetlen volt megvalósítani, s ezért e mottó feltüntetését problematikusnak látom. Ha figyelembe vesszük Kavafisz e versét, mely reprezentálója az alexandriai költő művészetének - a Szabad gyakorlatok fényében közös nevezőként csupán a "metaforikus anyag" hiányát nevezhetnénk meg. (A metafora szerepének megváltozása a Szabad gyakorlatok és a Hidegpróba közötti jelentős különbségekre mutat rá. Az első kötet egyik versében (69. o.) olvashatjuk: "De minek is / anyagom egyetlen metaforám / Sehol egy megfelelő zug, egy biztos rejtekhely /ahová elmozdíthatnám." A Hidegpróba Hogy- és hollétem felől című versében pedig ez olvasható: "- Egyetlen metafora szerzett tudományom. / Földsárga üvegszelek között lüktetek. Arcom / Kezem: érdesre sikált építményein. / Magam metaforája vagyok. -" Visszatérnék a barbárság motívumához. Az illegális primitivizmus a kötet legjobb verseiben felszínre hozza, megformálja a világállapottal szembeni ellenvetés logikáját (lásd pl. In continuo); a szubjektivitás reflexiói révén világot teremt magának, amelyet a versek alanya tagadni tud egész lényével. Az illegalitás mint kritikai létforma, mint világot sújtó értékítélet sokszor a küldetéstudat szomszédságában tárja fel magát: a személyességet bizonyító, egyben egzisztenciális elvvé magasztosított költői magatartás daca nem vétetik vissza: "Újra teremteni lettem / állatot és embert, Újra teremteni / a magot, A levegőt és a semmit. / Élőt, élettelent. Világot a világtalanoknak. / - Fölszámolni a káoszt / (Látni tanítani.) Fájjon a teremtő, / és fájjanak a teremtmények." A patetikus nyelvi lendületet, a kissé archaikus ízeket tartalmazó verssorok egy őstémát, a költészet küldetésére vonatkozó látomást elevenítik meg. A költészet jelenléttel ajándékozza meg a dolgokat, a költészet a dolgok újrateremtése; a dolgok tényleges létformájukat a poézis révén nyerik el. A költő mindig idegen (Trakl írta bő hetven évvel ezelőtt: szent idegen), akit éppen az újjáteremtés tesz idegenné. A küldetéstudat a költészet legendáira irányuló áhítatot idézi. De a kétely, a tehetetlenséget megtestesítő kétely szétrombolja az áhítat szavait. Jellemző, hogy kételyt a versek záróakkordjaként felbukkanó ellenpont feszíti ki: "Kőtestű bogarak bársonyát puhítja ujjam" (In continuo); "Azt sem tudom, kinek, / nemhogy tudnám, minek vagyok" (Átváltozások). Mindez többszörösen újrafogalmazódik, mert a reflexiók kihasználják a virtuális lehetőségeket, s az üresség felhalmozódó helyzeteire válaszolnak. Az üresség átérzése s megírása gyakran teremt fogalmakat ("Isten-szilánkok", "istenke-reszelékek"), de a fogalmak mindig keletkeznek, mindig versbeli folyamatok végeredményei. A fogalomképzés lírai gesztusa a Szabad gyakorlatok öröksége, de most a "fogalomellenes fogalmak" sokkalta termékenyebb hiányérzetről tanúskodnak. Az "értelmi tevékenység" a Szabad gyakorlatokban nemcsak a tapasztalati adottságokkal, de az érzelmekkel sem tudott mit kezdeni. Most az "értelem", az ész, az "érzelmek" sajátos egybejátszásai fedezhetőek fel, amelyek által néhol az erotikus és érzéki élmények tolmácsolásával találkozhatunk.
Ez a költészet nem az architektonikus formaépítést vagy netán a kimondás világosságát, hanem a "sötétség roppant tereit" és rejtélyeit vállalja. A Töredék című versben ez áll: "A sötétségről szólj, ami minden költészet / leglényege, / és nem a fény, vagy az erő, nyíl- / egyenes értelem: a biblio-phallikus törvény." A sötétség és a költészet összefonódása ismét hagyományos motívum. A Hidegpróba költője számára a titokzatosság aurájának megjelenítése egyben az előző kötet látszatfényei, mesterkélt világossága ellen irányul. A cél, ismétlem, hagyományos, hiszen a költő feladata: "a világ éjszakájában látni". Noha a sötétség motívumkörének értelmezései néhol ellentmondóak, mégis kikövetkeztethető az a vonulat, amely a Töredékhez vezet. Az Átváltozásokban például a sötétség a "kaotikus ősi szimbólumokból építkezik". A Kínos mesteri fogásokban a sötétség az elveszett költészetet illető rezignációt példázza, a Végtelen torzóban pedig egyenesen a sötétség birodalmának elvesztéséről, annak következményeiről olvashatunk.
A világállapottal szembeni negatív értékítélet mozdítja ki e költészetet a következetesebb radikalizálódás irányába: az utolsó vers, az Anti-poétika a következmények végső számbavételének verse, egy kiélezett életprogram hirdetése, amely iróniával egészíti ki a lírai látásmódot: "Ujjal orrlyukba mászni - mi felemelő művelet -, / ülepet vakarni, s közben szidni-szapulni / a bölcseket. Szenteltessék meg e szélső- / séges összeröffenés, iránymutató bűvölet." A költő kimozdul abból a pontból, amelyhez eddig kötődött. A reflexiók, megállapítások, ítéletek antinómiákkal viaskodnak, a mondanivaló lehűti a stílus melegét. A kiszélesített s egyben minden reflexiót irányító iróniagesztusok nyugodt biztonsággal és fölényesen mozognak a témák között, a reflexiók alanya "lehajol" saját verseihez, s leírja, mi történik körülöttük. Aligha lehet véletlen, hogy az Anti-poétika, valamint az utána következő négysoros (a Hidegpróba című vers utolsó versszaka - a szerk.), amely értelmezi az előbbit, a Hidegpróba utolsó verse. Az Anti-poétikában kibontakoztatott reflexivitás szinte "transzcendens jellegű" lesz a többi vers összefüggésében. Az irónia rajta hagyja kézjegyét a többi versen, átvilágítja azokat. Az Anti-poétika a kötet legreflektáltabb verse, amelyben az élményektől való függetlenség - egy pillanatra - hangsúlyozottá válik. Az irónia gesztusai lecsapnak a költőiség dimenzióira, a mindennapokra, megjelenik néhány "őstény", amelyeket a destrukció homlokterében értelmez. A versnyelv is leegyszerűsödik, a stilizált versnyelvet az ironikus beszéd erőteljes sodrása váltja fel. A Hidegpróba után megjelent versek bizonyítják, hogy az Anti-poétika meghatározó lett Sziveri János költészetében. De az antipoétikus irányultság sincs híján e költészet jellegzetességeinek: a verset továbbra is, ellentmondásos módon(!), ünnepélyesség övezi, a versírás pedig eksztatikus szertartás marad.
Sziveri János számára a költészet mindvégig az autentikus gondolkodásmód megtestesülése, szakrális közeg, mint ahogy a költő - lírai fogékonyságával - egy reprezentatív magatartásmód megvalósítója. Mindennek a költészet hiábavalóságának a többszöri hangsúlyozása sem mond ellent, mögötte ugyanis vagy a hiábavalóság dicsérete, vagy a költészethez való méltatlanságunk tudatosításának óhaja rejlik.
A Dia-dalok első ciklusa, a Pannon fateknő elkülönül a további három résztől, s mintegy a bevezető szerepét tölti be. Próféciáival előkészíti a későbbi versek hangnemének, gondolkodásmódjának befogadását, meg-megvillantva a groteszk világlátás néhány összetevőjét. Az ironikus pátoszú beszédmód, a súlyos mondatokban megfogalmazott reflexiók révén e ciklus versei kapcsolódnak leginkább az előző kötethez, a Hidegpróbához. A motivikus párhuzamok - a "kurva" és a "halovány remény", a "teleologikus tél", a "korom" (ezúttal a groteszk lecsapódásaként mint "forgótőke"), a "lerágott csontok", a kozmikus dimenziók, a Káosz és a Kozmosz lírai kivetítése, az Ég és a Föld (itt a fej és végbél groteszk kapcsolataként) - és a stilizációra való törekvés utalnak e kötődés formáira. Már ebben a ciklusban is felsejlenek azonban a megváltozott és teljesen újszerű környezetérzékelés, költői látásmód jegyei, amelyek majd a szociográfiai affinitást jelző naturáliák, "natúr-szeletek" sorjázásában teljesednek ki. Ez a lírai-szociográfiai érzékenység, a léttapasztalatok materializálása, a "szervezet", a "felépítmény" lírai tematizálása újdonság a Dia-dalok szerzőjének munkásságában. A szervezet fogalma például már eleve kétértelmű, s kettős jelentéslehetősége révén a groteszk eljárás sajátos szemantikai változatát érvényesíti. Egyrészt az emberi organizmusra vonatkozik, s a test sajátos rendjére, másrészt az intézményre, mint a társadalmiság sűrítődésére. A magasztos témát a testi-anyagi utalások, a szőrök, a pihék, az ülep, a talp stb. közvetíti. Különnemű dolgok, tárgyak helyeződnek egy szintre, elvont, fennkölt fogalmak trivializálódnak a groteszk beavatkozása folytán. S a groteszk észjárást példázza az is, ahogy a szervezetet, a valóságot, a felépítményt, a tökférgeket stb. a ballada - mint patinás veretű "történelmes ének" - ellenpontozásának eszközévé avatja. Sziveri János nem aktualizálja a ballada (a kesergő stb.) formáját, címválasztásaival és utalásaival csupán balladatudatunkkal manipulál, azaz a balladára vonatkozó referenciákat mozgósítja ironikus jelentések érdekében.
A Pannon fateknő című ciklus két kulcsfontosságú jelzése közül az első a nyelv mindent meghatározó voltát illeti: "A nyelvet is alig töröm- / s tűröm" (Próféciák). Ezen egyetlen versmondat, tekintettel a "prófécia" súlyosságára, valamint a kötetben kibomló kritikai magatartás sajátos nyelvi közvetítettségére, a radikális kritikai alapállás nyelvi-szemantikai akcióira, a Dia-dalok alapirányulását képviseli. A Dia-dalok a balladák, a tömegdal, a slágerek e nyelv megtörésének és megtűrésének egyéni alakzatai. A másik jelzés a leegyszerűsödési kívánalmat tudatosítja - "Legbelül azért az élet mégiscsak tök / egyszerű akár a költészet" (Parasztballada a tökférgekről) -, amely a poétikai stilizációról való lemondást, a "nikkel-nyájak", a "kényelem-démonok"-féle szóösszevonások felfüggesztését jelenti. Ez a gesztus egyúttal lemondás a metafizikai dimenziók kiteljesítésének igényéről, a tények, a körülmények, a közvetlenül kitapintható viszonyok értelmezésének javára.
A költő tisztálkodik című vers jelenti a fordulópontot. Az első sor megismétli a címet azzal, hogy a tisztálkodik ige idézőjelbe s ezzel a vers súlypontjába kerül. A tisztálkodás ironikus utalás a fentebb említett megszabadulási, letisztulási folyamatra. Szó esik itt a mindennapokról, a megrészegülés és agyonjózanodás pillanatairól, s végül is - a perdöntő változást jelezvén - a költő "minőségforradalmairól". A vers második részében ismétlődik a kezdősor, de a súlypont a "költőre" tevődik át. A szövegtér ugyancsak ironikus: a költő ürít, megkönnyebbül, és ennek eredményeként jut el a "dolgok (v)elejéig".
A Hidegpróbában a szimbolikus módon értelmezett ruha a mindig idegen (szent idegen, idéztem Traklt a Hidegpróbáról írva) költőt "fedte". A Dia-dalokban már lekerül a "teveszőr", a "bőröv", és az ürítés segítségével a dolgok szubsztanciájáig jutó költő immáron "tarka trikóban", "közérthetővé" válva kerülhet a "köznép" közé, feladván az idegenség "gyönyörű kínjait".
Hadd mondjak most néhány szót a Közérdekű ballada a valóságról című költeményről, mivel jelentőséggel bír az egész kötet vonatkozásában, ha nem is elsődlegesen az esztétikai teljesítményt illetően. A vers a néhány évvel ezelőtti, a "valóságra" mint lehetséges vagy szükségszerű esztétikai tárgyra vonatkozó viták kapcsán íródott. E viták Sziveri János költészetének mélyszerkezetét is érintették. Az első vád szinte érthetetlen módon az avantgárd hagyományának szolgai imitációjával illette. A másik vád pedig a költő valóságidegenségét hangsúlyozta, ami az avantgárd modell terméketlen bálványozásából következett. E modell sajátossága, legalábbis e modell alapján, a közvetlen környezet, a tények, az e világ tiszteletének hiánya és az ebből fakadó állítólagos "elvont" szembenállás. Nos, ma már e vádak ironikus jelentést nyertek, azaz egy ironikus fordulat tanúi lehetünk. A Dia-dalok diskurzusa ugyanis bizonyos szempontok alapján tényleg kapcsolatba hozható az avantgárd törekvésekkel. Az avantgárd eszmék egyik lényegi vonása a polgári világ elidegenedésének radikális bírálata, az élet és a művészet közötti határok eltüntetése. Ezen utóbbi gesztus felvállalása és sajátos értelmezése nem idegen Sziveri Jánostól. Hiszen minduntalan hangoztatja, hogy e költészetben az élet és a művészet határmezsgyéjén vagyunk. Az utcára dobott-vetett, a " köznéppé" lett költő itt tudatosan az egyszerűség visszahódítására törekszik, s a sokkoló trivialitások versbe emelésével megalkotja a közönségesség, a közérthetőség mitológiáját. Innen az egzisztenciális kérdésekre adott, a szellemi igénytelenség látszatát keltő, "olcsó" válaszok: "Tőlem ha olykor megkérded / ki az ki lefejti bőrünket / olcsó de pontos a válaszom / a tökéletlen társadalom." A Dia-dalok nemcsak a költő köznapi dolgairól, száradó gatyáiról, a fogyó disznózsírról, a telekvételi óhajról, egyszóval a privát szféra mozzanatairól, ezek anyagi-naturális vonatkozásairól tudósít, hanem a mindennapok mikrokozmoszába befúródó, becsapódó politikumszilánkokról, a bennünket már megszólalásunk pillanatában behálózó "közéleti tirádákról" is. A Dia-dalok éppenséggel a valóságban állás különös változataként a tényekre való utaltság, az "ez van" kényszertudatának a jegyében alakult ki. A költészet, a lírai-szociográfiai magatartás közege, az élet és a valóság beosztottjaként leledző lírikus közös nevezőre hozza a transzcendens régiókat és a lábujjak között gyülemlő koszt, a profán és a magasabb szférákhoz tartozó elvontat, a "léthuzatot" és a "segg logikáját". A költészet itt ad absurdum, azaz a lehető legsarkítottabb módon életformát jelöl, a mű létrehozása pedig közvetlen "életaktust". Ha a költőiség egyfajta álarc (ami nagyon is illene a groteszk észjáráshoz), akkor a maszk a versek alanyának arca is egyben.
A Dia-dalokat egy különleges, ironikus-groteszk szertartás ("szartartás") szelleme hatja át. Sziveri János költői estjeinek látogatói ismerik az ebből áradó atmoszférát. A könyv oldallapján található fényképkockák megelevenítenek néhány ilyen mozzanatot: a kultúraipar alakjának, a showmannek az affektálóan titokzatos fekete szemüvege és patetikus testtartása. Az egyéni előadásmód, a hangszín, a hanglejtés nyújtotta lehetőségek sajátos kiaknázása szerves része e költészetnek. Ezek az előadások a művészet látvány jellegét kívánják jogaiba visszaállítani.
A kötet versei kétségkívül rokonságot tartanak a Bahtyin által elemzett groteszk realizmus fogalomkörével. Bizonyítja ezt a testi és szociális mozzanatok összekapcsolása, a lét- és világérzékelés anyagi-testi síkra való vetítése, az anyagi-testi "topográfiai színezet", az anyagcsere végtermékeivel való trágárkodás, az altest szerepeltetése. A Dia-dalok egyik verstömbjében hangsúlyosan nagy szerepe van a nevetésnek, a humornak. Van valami pimaszság ebben a defetisizáló retorikában s a befogadót is kényelmetlenül érintő, hol borzongató, hol felszabadult nevetésben, vidámságban. A költő játékot űz sorshelyzetek értelmezéseivel, s ebből a gesztusból csiholja ki groteszk, szubverzív gondolkodásmódját. Miért szubverzív ez a nevetés? Mert a rangfosztás, a leleplezés az igazi sajátja. A hatalom, az erőszak, a tekintély sohasem beszéli a nevetés nyelvét - írta Bahtyin Rabelais művészete kapcsán. A hatalom sohasem szellemes, máskülönben nem lenne hatalom - mondotta M. Laver az udvari bolondokról írott monográfiájában. A vers itt a szellemi szabadmozgás abszolút játékterévé válik. A groteszk alanya félretolja a korlátokat, felfüggeszti a tilalmakat, és a szubverzív nevetés révén tobzódó szabadságát ünnepli. Kivonulva a hierarchikus korlátok, "az autoritatív komolyság" világából, levetkezi a "bemérten ellenállok" attitűdöt, megszabadítja önmagát a "belső cenzortól" (Bahtyin), azaz az autoritatív tilalmaktól való félelemtől.
A groteszk diskurzus nemcsak a "nyálas olvasókra", az "álompolgárokra", "az elvágyódó bürokratákra" irányul. A fonákjáról látás, a csúfolódás, a defetisizáló retorika a groteszk alanyát is sújtja. Így: "fölébreszthetjük most már végre a Világot is /merthogy / kiismertük a segg logikáját / megtudtuk mit jelent vízben fingani".
Vannak versek, amelyek - hadd említsem a Társastervezés megható sorait vagy a Memóriajáték J. A.-val finomabb csiszoltságú reflexióit - némileg módosítják az eddig elmondottakat, noha a groteszk szemcsék csillogása ezekben is kimutatható. Ezek felmutatják a kötetet összefogó közös intenciót is, de egyben bővítik a jelentéshálózatot, s alkalmat adnak a Dia-dalok eredeti és öntörvényű lírai világképéről való gondolkodásunk esetleges kitágítására.
A lezáruló életműben minden az összegyűjtöttség állapotában van. A halál árnyékában munkálkodó minden gesztusa: önleltár, számadástétel, a kezdet és a vég "között"-jének lajstromozása. De a végességgel való szembesülésben nem fonódik-e össze a világ, nem torlódik-e minden egymásra, összemosva és eltüntetve a kontúrokat, határokat? Nem roppan-e össze a formaalkotás a végességgel való vívódás gigantikus erőterében?
Sziveri János harmadik könyvében, a Dia-dalokban talált rá arra a formára, amely döntő módon határozta meg későbbi munkásságát. A groteszk materializmus sajátos, öntörvényű módja révén, amely e harmadik kötetben bontakozott ki, stabilizálta költészetét, s ennek segítségével hagyta maga mögött az első két könyvére olyannyira jellemző lázas útkeresést. Első könyvében, a Szabad gyakorlatokban egy metafizikai architektúrával kísérletezett, s egyúttal végleges gyanúperrel élt az élménylírával szemben, noha csupán kitalált tárgyakhoz fűződő hangulatpoézis szorgalmazásánál kötött ki. A második könyvben, a Hidegpróbában, merőben más művészi feladatot tűzött ki maga elé, amely az elkötelezettség, a társadalomkritikai magatartás vallott értékeinek vállalásából fakadt. Ebből a gyökeres fordulatból következett az erőteljes jelenlét iránti igény, amely a személyiség szerepének növelésével párosult. A személyiség kifeszítése a fennálló ellen kérlelhetetlen szembenállást jelentett a világgal, amit a későbbi könyveibe is átmentett barbárságmotívum ösztönzött. A szubjektív mozzanatok energikus kidolgozásának óhaja egy nagy intenzitású középpont létrehozására vonatkozott. De a szubjektivitás ilyetén fölépítése, amely radikálisan megkérdőjelezte az előző kötet irányultságát, lírai problémákat is fölvetett: a helyenként parttalan élmények áramlását, dagályosságát, a magánpanasszá szűkülő lehangoltság jelenlétét. Ezért az igazi fordulópontot a Dia-dalok jelentette, a kedély radikális megváltozása, a tapasztalati gazdagság kiteljesedése, a szerteágazó empirikus megfigyelések, méghozzá egy lírai szociográfia aktualizációja, a léttapasztalatok materializálásának közvetítésével. Ugyanakkor a Dia-dalok előtérbe hozta Sziveri János poézisének kulcsfontosságú elemét, a kritikai magatartás nyelvi megalapozottságát, a nyelvi-szemantikai akciókat, a nyelvi leleményesség állandó készenlétét, amely egyúttal a groteszk világlátás alapvető ismérveit volt hivatott megteremteni. Ezt az újszerű környezetérzékelést a későbbi kötetek sem módosították jelentősen, legfeljebb árnyalták s megannyi jelentéssel gazdagították.
A Dia-dalok tanulságaként mindenekelőtt az alany pozíciója változott meg. "Az irónia: módszer - a groteszk: állapot" - írta valahol a harmadik kötet után. A Hidegpróbában az ironikus gondolkodásmód még a személyiség önértékét hangsúlyozó lírai szemlélet módszertani felröppenése volt, a groteszk stratégia pedig már a ránk testált, mindent átfolyó világrend kifejezési formája. A Bábel szerzője mélyen átélte és megszenvedte a világban megnyilvánuló szükségszerűséget. Nem a minden kételyt kibíró konstitutív alanyiság, a minden korlátot szétporlasztó szubjektum teremti ezt a szerkezetet - a költő úgy vált e valóság hősévé, hogy ébren tartotta nyelvi fegyelmét, s mintegy kritikai habitusával "hozzárendelődött" a világanyag működési elveihez. A harsogó alanyiság meg nem állapodó mozgását, önmarcangoló rohamait felváltotta az önkommentárok értéktartóbb, kimértebb hullámzása. De az "ez van" kényszertudatának elfogadása nem jelentett megbékélést, csak a szembenállás módozatainak finomítását, sőt a tekintet kitágulását eredményezte. Ezért a groteszk gondolkodás felé való fordulás olyan motívumkinccsel és formai egyensúllyal párosult, mely biztosította e költészet eredeti hangvételét.
S most hadd essen több szó a Bábel című kötetről. Ciklusszerkesztése, kompozíciójának átgondoltsága, a versek közötti szerves kapcsolatok a Dia-dalok bravúrját idézi fel. A kötetalkotó terv szigorúsága összefügg azzal az igényességgel, amelylyel Sziveri János a világgal való szembenállást illette. Ez a gondosság ugyanakkor egyéni módon ellenpontozta az e műben is érvényesülő játékosságot (szintén a Dia-dalok öröksége). A játékosság szerves dimenziója különben is az ellentmondások összekapcsolása - a költő teljességet célzó nagy verseiben fel-feltűnik a gondolat, hogy a világállapot az ellentmondások egysége, egymásba fordulása.
A Zuhanó diadém ciklus első verse (A Kos jegyében) bevilágítja az egész kötetet. A groteszk melankólia kibontakoztatásának programjává válik, amely majdan a világot az eltékozolt esélyek gyűjtőmedencéjeként láttatja. A kiszolgáltatottság könyörtelen rendjébe beillesztett, "beválasztott", "beiktatott" önéletrajzi krónika indítja a kötetet. A személyes az őt meghaladó horizontok közé épül be. Az első versszakban mindezt egy groteszk, ironikus játék, kicsinyítés-helyettesítés ("Tiberis Pó helyett higgadtan / lúgozza Muzslát a Bega") színezi. Az ökológiai rombolás folytonossága, valamint az ezt követő tagadó mondat ("Én születtem ott - nem / Dante, Poe, Lope de Vega" - e mondat nyilvánvalóan rokonul a Dia-dalok első két sorával: "nem / páris sem bakony") felvillantják a Bábelben (is) kibomló világmagyarázat összetevőit. A "történeti" (Tiberis/Bega) kontextusban fogant összehasonlítás, valamint a testi, szellemi valóságra vonatkozó szennyezés egy sajátos egzisztenciális szférát és condition humaine-t előlegez. Sziveri Jánost a Dia-dalok után is e condition humanie-nak és a mindennapi környezetben feltáruló konkrétumoknak összefüggésrendszere érdekelte. Éppen ezért nagyon gyakran lokalizálta költészetét, és helyezte a személyes konfessziót, az első pillanatban csak befelé záruló számadástételeket szűkebb és tágabb életterének couleur locale-jába - nyilván nem véletlen, hogy a Bábel záróciklusa a Bal-kánon nevet viseli. A Dia-dalokban e környezetérzékelés messzemenőleg érzékenyebb volt, ott e konkrétumokat egy szociográfiai affinitás, lírai-szociográfiai érzékenység formálta. Jelen kötetben a condition humanie üledéke kevésbé közvetlenül, alkalomadtán sejtésszerű jelzések alakjában jut felszínre, a megtöretettség, a megpróbáltatások, a hiábavalóság szövevénye mögül. De az egyéni síkra kivetített konkrétumok mögött mindig feltűnnek a külső vonatkozások, a közösségi dimenziók. Egyszóval, Sziveri János a priváció megnyilvánulásai ellenére sem tett le a helyi színezet, a külső körülmények tárgyáttételéről, ám ezek kevésbé közvetlenül és stilizáltabban vannak jelen az élettöredékekben. Éppen a külső körülmények beemelése a versekbe gördít akadályt a meddő cikornyák elé: "feltárva tényeim / vetkőzi le / versem a meddő ornamentikát" (A Kos jegyében). Az egyéni sík ezen szerepe összefüggésben van a testi valóság dinamikájával, amely szintén a harmadik kötet tendenciáinak folytatását jelenti. Itt azonban új jelentéseket nyer a metaforává tágított emberi test. Ott a kritikai alapállás kelléktárának részelemét jelentette; a Dia-dalok szerzője, a naturális "kellékeket" egy szintre helyezve a fennkölt eszmékkel, környezetünk szólamaival honosította meg a groteszk játékmodorát. A Bábel lírikusa a testi és szociális mozzanatok összefűződésén túl inkább a testet mint egy ontológiai áramkört hangsúlyozza. A testre utaltság, a test börtöne a voltaképpeni ontológiai közeg, amely feltárja a lét szándékát. A lét horizontját a tökéletes kiszolgáltatottságnak alárendelt testi állapot közvetíti.
"Csontig nyilall a fegyelem, / kordában tart, mint folyót a part." A Kos jegyében című vers két sora példázza ezt a gondolkodásmódot. A fegyelem, amelyről már tettem említést, a testi állapot kálváriája ellenében: etikája. A méltóságteljes önvédelem erkölcse. A Bábel című kötet a talajvesztéssel szembeszegülő koncentrált erőfeszítés metaforája, a csődélmények romjaiból kimagasló forma apoteózisa. Ebből következik a mélységes személyesség és a visszafogott tárgyilagosság együttes jelenléte. A Bábel formát ad annak, ami széthullás, rendet teremt a baljós kudarctapasztalatok törmelékeiből. Ugyanakkor a Bábel költője nem mond le az előzőleg már kivívott groteszk stratégia olyan elemeiről, mint a kényszeredett rímjátékok, a "kései cikornyák" (Sziveri botránynak minősíti az önértékű költői technika tényét), vagy kintornás dallamfoszlányok, slágerszerű betétek alkalmazása, komoly, sőt tragikus tartalmak környezetében. Még a tragikus jelenlét megrendítően szép darabjában, a Bábel című versben is fölharsan a groteszk melódia.
A "csontig nyilalló fegyelem", valamint a groteszk materializmusnak állapotként és nem szubjektív útként való ábrázolása implicite a kiválasztottságtudatot is kétségbe vonja. Mindez némi magyarázatot is igényel. A leegyszerűsödés révén, amely a második kötet után következett, Sziveri bírálatban részesítette azt a költői reprezentativitást, amely az első kötetnek és némiképp a második kötetnek is sajátja volt (ott a költő a lényegiség lovagjaként szerepelt, hogy parafrazáljak). A Dia-dalokban beállt fordulat következtében a költő nem szűnik meg groteszk szemrehányásokkal, ironikus megjegyzésekkel illetni a mesterséget. A művész úgy okos, hogy mindennek balekje - mondhatta volna Pilinszkyvel szólva. Sziveri János úgy játszotta ezt a szerepet, hogy a költészet mindennek ellenére is megőrizte méltóságát. Ezek következményének érzem azt a szemmel látható ellentmondást, amelyet a Bábel olvasói tapasztalhatnak. Hiszen a versek szerzője nemegyszer felpanaszolja a nyelv kiüresedésének bántó folyamatát, az észleltet közvetítő nyelvi elemek megfelelőségének hiányát (lásd pl. Merénylet). A nyelvi erő gyengülése, amely a költészetre is kiterjed, természetesen a költészet vitalitását kérdőjelezi meg, hovatovább annak ellehetetlenülését okozhatja. S mégis: "Ha kéne se tudnék mást vallani / belémivódott kábán valami / mégse higgyétek hogy győztetek / amíg élő költő van köztetek" (A beválasztott). Ezt a keserű fenyegetést az a vonulat nyomatékosítja, amelyet már rögzítettem: a kritikai világmagyarázat nyelvi közvetítettsége, a szemantikai-leleplező akciók - a "balek" lírikus "lópikulányi reménye".
E poétikai stratégia másik rétegének kitüntetett jellegzetessége: a játékosság, a defetisizáló retorika. A költő (továbbra is) játékot űz sorshelyzetek értelmezéseivel, s nem átallja helyenként átengedni magát a spontaneitásnak, alkalomadtán a gúnyolódó megjegyzéseknek, mint pl. az Egy körmönfont heroldhoz című, cinizmussal telített alkalmi versben. A felszabadultság érzése, avagy a szabadság pillanatonkénti élvezete, amely e követelményekből kiolvasható, nem járulékos eleme a Sziveri-poézisnak. Ezek nem jelentenek meghátrálást, hiszen éppen ezen lírai mutatványai izzanak a kritikai lángtól. Itt csupán az életrajz tragédiába forduló folytonossága repedezik meg, de a súlyos önportré megrajzolásának megszakítása csak ideiglenes enyhülést hozhat.
Más verseiben, mint pl. a Bábelban vagy a Közelharc című ciklus szomorú erotikával átszőtt lírájában, az intimitás és egyfajta elementáris melegség hangjai jutnak kifejezésre. A nemiség, a vágy intenzitása a lét szakadékába való alászállást készíti elő: a "botló szerelmi séma", a "felordító szomorúság" tapasztalatait.
Jelen vannak e kötetben a keresztény jelentéskör elemei: bibliai képek és szimbólumok, az Agnus Dei, a zuhanó diadém, a látomások, apokaliptikus víziók világa. Mindezt időszerűsíthette számára Pilinszky János művészete, amely - nyilatkozataiból kiderül - Petri György és József Attila mellett leginkább foglalkoztatta. De sokkalta fontosabbnak érzem azt a kívánalmat, amely a személyesség megidézését egy egyetemes, közös kultúra jelentéseivel óhajtotta megvalósítani. Elmondani ellentmondásait, és megjeleníteni a tényeire ránehezedő személyességet, egyetemes víziók révén. A kötetet lezáró költeményben Sziveri János olyan létállapot rögzítésén fáradozott, amelyben érinti egymást a legszemélyesebb és a legobjektívebb. A megmenthetetlenül személyes halálviszonyulás fonódik itt össze a világba belehasító objektív és abszolút diszkontinuitással, a végességgel. A versben egy nagy ívet figyelhetünk meg, amely az "egyre közeledem a halálhoz" gondolatától a "halálomat türelmesen begombolom" fájdalmasan szép sorához vezet. Sziveri János lezáruló életműve a halál méltóságteljes begombolását testesíti meg.

Sziveri János/János Sziveri: Hidegpróba/L'épreuve des glaces című magyar-francia nyelvű könyv utószava. (Messzelátó, Fiatal Szegedi Írók köre, Szeged, 1999.)