Van-e élő költészet?

Miért van egyáltalán költészet, nem pedig a semmi? Ha így átfogalmazom Heidegger kérdését - mármint hogy "miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább a semmi" - akkor a "költészetet" a létező helyébe illesztve, azaz a költészettel, mint egy kártyalappal a "kettőt" lefedve vakmerő játékba bocsátkozom, és egy túlfeszített, filozófiailag könynyen megvétózható, nyílegyenes kérdést teszek fel, amely azonban nem idegen annak az embernek a szellemétől, akit itt ma megidézünk¹ És ugyanakkor értéket is feltételezek, amikor nagyvonalúan a semmivel a költészetet állítom szembe. Vajon több-e egyáltalán a költészet, mint a semmi? Sziveri János barátunk meghalt, és a semmibe oszlott. Létező-e a költészete? S minek?
Sziveri János elhivatott költő volt, hívásnak engedelmeskedett, mondhatjuk azt is, hogy egy belső parancsnak, mely a költészet hagyományára, jelenének és jövőjének problematikájára hívta fel a figyelmet. A költészet volt a hivatása. Mint mindenben, ebben is elment a végtelenig, és a hívás-hivatás okát-forrását a legmesszebbmenőkig kereste. Jancsi tudatos és a maga módján filozofikus költői elme volt, mindig kénytelen volt a végső kérdéseket feltenni, még és még mélyebbre ásni egy gondolat alá - aláásni a gondolatot. Önmaga gondolatát is.
Legelső kötetének nyitó verse az Emberi hang című. A "vox humana", "a hallgatott és soha meg nem hallott (az elolvasott, de soha el nem olvasott)" hang után jár itt, és egy vak, bevert, meglékelt, szürrealisztikus emberfőképpel megjelenített hangforrásra találva határozza meg a maga helyzetét. A "vox humana", mellyel a költő még bizonytalanul, de azonosul, a vers szerint "más világból" és "más világba" való. Ez az absztrakt ősiséggel, eredendőséggel asszociált hang a költő, avagy a költészet hangjának felel meg. A Szabad gyakorlatok gyakorló verseiben Sziveri a költészet regiszterében kutatva keresi saját hangját. Teszi ezt elvont, személytelen síkon, a végső poétikai kérdések metafizikai terében nyomozva, az avantgárd és a neoavantgárd (például a konstruktivizmus és a konceptualizmus) rideg, spekulatív és szigorú attitűdjét fölvéve. Sajátos az az elszántság, amellyel az első hang, mozdulat, forma, titkát, a semmiből a valamibe való átfordulás költői fizikáját mutatja.
Az elhivatott költő pozíciója bizonytalan, mert nem tudja, honnan jön a hívás, és miért. Meg akarja alapozni cselekedetét, és ehhez a költészet megalapozására van szüksége. A mai, posztmodern időben, mikor kinyilatkoztatott az alapok nemlétezése és lehetetlensége, ne feledjük azért, hogy az ember ösztöncselekvéseiből, valamint lelki és szellemi törekvéseiből az alapokra való igény, az alap szükséglete és vágya nem húzható ki, legföljebb áthúzható. Az alapvetés akarata törölhetetlen. Az alaptalansággal kínlódnak ezek a hetvenes évek közepéről való Szabad gyakorlatok is. Sziveri huszonévesen sem ír verset alapos át- és meggondolások nélkül - ez hozzá tartozik ethoszához, s a költészet rangja tőle ezt megköveteli.
A költészet rangja számára azt jelenti, hogy a költői tett teremtő cselekedet. A Szabad gyakorlatok tere a semmi és a káosz, melyben Sziveri, mint egy avantgárd alkimista, ki akarja kísérletezni a költészet létrejöttének, a teremtő processzusnak a képletét. Gyakran használja a nemzés, fogamzás, szülés, a magzati lét metaforáit. "Csak kifinomult töredékek, szózavarok, szikraképek sercegése"- írja, s valóban ennyi ez a kötet, mellyel azonban megszületik egy költészet lehetősége. Mint maga mondja, "önkísérletező, száraz képzelet" próbálkozik itt a költői hanggal, a semmi és a valami kaotikus mezsgyéjén, csönd és szólalás határán - ilyen kemény munkát végezve. A semmiből, a feneketlenségből, a hiányból indít, és nem tesz engedményt a maga javára. Csak egy szilárd pont, egy meghatározott állapot hiányzik. Egy mindent átfogó mozdulat. A törvények elégtétele. Egy világ hiányzik közöttünk.
A képtelen, pont-talan, de nem pontatlan, minden szilárdság nélkül való kiindulópont a József Attila-i világhiány, a szintén paradox, mert nem realizálható célpont pedig "az egésznek kényszerképzete". Ami van, az "csak a sebek fájdalma", melyről azonban a költő nem beszél, mert még nem talál rá szavakat, nincs meg hozzá a hangja. "Sohasem fogjátok leolvasni arcomról, olyan kifejezéstelen lettem tehetetlenségemben", írja. A Szabad gyakorlatokat ma nem könnyű olvasni, de megragadó, hogy mily kitartó következetességgel vív benne a költő a megszólalásért, a hiteles költői szó esélyéért. Őt idézem: "Megtanít szorongani a gondolatért; / vad metszetéért az akaratnak. / Minden hajtásért a forma kivénhedt törzsén." A Szabad gyakorlatok még láthatatlan, de már kiérlelt, nagy eredménye a költői ethosz. És Jancsi sohasem fog hasból vagy a levegőbe beszélni. Az avantgárd alkimizmusból - ritka eset - meglett a hitelesség arany alapja.
A második kötetet, a Hidegpróbát felnyitva hirtelen megüti a fülünket az a hang, amelyet már Sziveri János költői hangjaként ismerünk. A Szabad gyakorlatok intellektuális vajúdása után itt megszületni látjuk Sziveri sajátos költői világát: felbukkan a kopár, kietlen tér és benne a férfiasan fegyelmezett, szigorú szavú lírai én. "Csontkopár ez a hely. Csont se már. / A szellem is alig dereng." Ősi, eredendő állapot, olyan, mint a teremtés - vagy az apokalipszis? - első vagy utolsó napjának pirkadata. "Hámlik világomról a mész, fölpattan immár, mint a tojás." Belső felszabadulás érezhető és egy költészet megszületése látható a Hidegpróba lapjain - boldog óra - talán ezért is olyan kedves sokunknak az a szürke rinocéroszos kötet. (Azon túl, hogy akkor még mind fiatalok voltunk, most meg már mi túlélők vagyunk, és már soha többé nem lesz részünk egy olyan teremtődés örömében.)
"Kijelöljük magunknak a világot" - mondja az egyik vers. Ennek a jelölésnek az eszköztára "Sz. Gy." lombikjában forrt ki, edződött hitelessé. Ára bizonyos jól felismerhető, kérlelhetetlen szigor. Sziveri radikalizmusa nem a politikai szembefordulásban pattant ki, és voltaképpen nem politikai indulat fűtötte. Ez a radikalizmus ott gyökerezik, ahol kiküzdötte a költői szólalás lehetőségét a katyvaszból, a bizonytalanságok nagy semmijéből, nem sajnálva tőle az intellektuális fáradságot. És a hamisságra bujtó politikai nyomással szemben a költői igazmondó beszéd kiérlelt lehetőségét védelmezte. A szellemi szabadság emberi jogát, amit a költészet kodifikál, paragrafusokkal nem taglalható módon.
"Kijelöljük magunknak a világot." Határozottan, higgadtan, keményen és hirtelen szól ez a mondat. Aki ezt mondja, az a semmiből emeli fel a fejét, a "sötét enyv-szemekkel" bámuló és tátongó, fekete égi üregből. A megszülető világ nem pompázatos. Mész, korom, csontok, fagy, göröngyök, vér, hantok, trágya, ürülék, penész, szél, varjak, kis állatkák, egy-egy faág, levél. A szerelem lehel belé lelket. A nőt, a másik világot illető erős, gyakran szorító, mély szerelem.
A Semmiből című versében jelenik meg Sziveri költészetében az első határozottan körülrajzolt ember, az első ember tehát, akit "egyetlenemnek" szólít a költő, és így ábrázol: "Egyetlenem, tenyered homlokodra szorítva. / Egyetlenem, homlokod tenyeredbe, / tenyeredbe homlokod temetve." Elszánt, forró, agonikus jellegű, az erotikát szexualitásba beleoltó, mindazonáltal visszafogott, mélyben tartott szerelmes versek sora veszi ezzel kezdetét. Ezek az indulatok feloldják a korai versek spekulatív ridegségét, és a versformáló indulatokba is vért ömlesztenek. Az Átváltozások című versben jeleníti meg aztán önmagát végre, bár még álruhás-maszkosan a lírai én, aki egyelőre mint "persona" vállalja sajátos szubjektivitását. A biblikus stilizáció pátoszát a versvégi önironikus két sor egy éles vonással áthúzza. Mindkettő a Füst Milán-i stilizált, "bölcs agg"-pátosz, és az éles, fanyar önirónia is jellemző lesz Sziveri további költészetére. "Átváltoztam, mint soha még. / Egyszerűen: az lettem, ami voltam. / Önmagammá alakultam. Most / már vagyok, mert tudom: / lenni, nem hasonlítani akarok. // Ruhám, mint a bibliaiaknak, / teveszőr, bőröv derekamon, / derekam körül. Tekintetem / tapadó, eleségem pedig sáska / és erdei méz. - Újrateremteni / lettem állatot és embert. Újrateremni / a magot. A levegőt és a semmit. / Élőt, élettelent. Világot a világtalanoknak. // - Fölszámolni a káoszt. / (Látni tanítani.) Fájjon a teremtő, / és fájjanak a teremtmények. A sorban / elsorvadó manó fajok. A fölösleges / jelzők és hasonlatok. Csöndben / viszszaváltozom azzá, ami vagyok. / - Azt sem tudom, kinek , / nemhogy tudnám, minek vagyok." A magára talált költő-másnak abszolút lényegi szerep jut tehát : újrateremtés - teremetés, világteremtés, a káosz fölszámolása, tanítás -, mindezt az alany fájdalmas, tisztító nyelvi folyamatnak érzékeli. A visszaváltozás és a teremtés állítmányai mintha egyszerre két ellentétes irányba forgatnák a kereket. A vers elbírja az ambivalenciákat, ennyiben biztos több az e terhek alatt berothadó semminél.
A teremtés, a nemzés vágya és a hajnali szürkés teremtésképek a Hidegpróba során átcsapnak rombolásvágyba, a pusztítás apokaliptikus látványaiba. "A megszűnés ritmusa ez" - áll a Tél című versben. Ismételten felgomolyog a mély sötétség, mely érlelni, ám ugyanakkor megsemmisíteni is látszik a költői világot. Ez a sötétség egyszerre metafizikai, valamint a korból és az elméből fakadó.
A lírai én fokozatosan határozottabb kontúrokat nyer. A Füst Milán-i elvont, prófétáló alakmás után megjelenik a Janus Pannonius-i ihletésű, nemesen barbár költőfigura, akiben az elementaritás a bizonytalansággal és a határozatlansággal mérkőzik, és megismétli a csitulni nem tudó költői kérdést: "Mit tegyek, honnan jöjjek, hová legyek." Ennek a kérdezésnek a jogáról és terhéről Jancsi sosem mond le.
Ezt a bizonyos nemes barbárságot, melyre rátalált, és revelálni is tudta, és ami költői hangjának ércességet, éppen hogy választékosságot és zendülést ad, nem szabad összekeverni a szimpla, robbanékony indulatossággal. Mert bár indulatos volt, intellektuális pallérozottsága és elmeszigora, tudásigénye nem engedte meg neki az eredendőség mitizálását. "Revízióját adom itt lehetetleneknek. Előbb külsőm, majd belsőm vizsgálom felül" - ez a két sor ugyanúgy mottójául szolgálhatna egész költészetének, mint ama feltételes tétel, hogy "mintha a költő korának barbárja lenne".
Már a Hidegpróbában ott egy másik fontos kérdés is, mely végigkérdeződik költészetében. A költészet magas tiszteletben tartása és fönntartása mellett jelen van ennek a hitnek - a költői teremtő szó jelentőségébe vetett hitnek - a megrendülése, megkérdőjelezése is. E megrendülés túlélési módja a költészetvesztés költészetté emelése. Jancsi személyéből, versmondásából érezhető volt, másoknak is erőt adott, hogy nála a költészetnek nagyon van tétje; ezt az intenzitást vagy fajsúly- vagy értékteremtést verseskötetei őrzik. A költészet lombik, melyben a létezés amalgám esszenciája forr ki az ambivalenciák, az abszurditás és a groteszk vegyületében. Úgy volt ő esszencialista, hogy kinevette a saját vágyát, és csak így tartotta fenn. "Mert amikor a vers születik, minden éppen elvetél. Amikor fogan: heréltek és meddők párzása van", írja. A semmi és a teremtés, a potencia és a tehetetlenség mérkőzése mindig folyamatban van. Három különböző versből szedem össze ezeket a mondatokat: "Baj van költővel, költészettel egyaránt "; "már a betű sem virágzik"; "És mégis valamiféle gyönyörűség kínoz: költő vagyok." A költés a kudarc gyönyörűségét teremti meg, a bizonytalanságokból, "az idők zúzódásából" létrehozott "örök érvényű forma" szépségét - ami nemcsak Baudelaire óta jár együtt kárhozottsággal. "- És kárhozott a költő. Kárhozott, mint mindenkoron. / Kárhozott a nyelv, amit beszél." Évezredes hagyományhoz kapcsolódik ezzel Sziveri, ámde a modernizmus leáldozásakor e kárhozottságnak nincsen már határozott metafizikai ereje, nincs szellemi játéktere, csak kínja és kínos gyönyöre van, olyan eksztatikája, amelyért nem kezeskedik senki és semmi, aminek nincs többletjelentése. Jelentése is alig. De ezt Jancsi szép szóval kifejezte: "A költészet pedig hiábavaló, mint a köd, / vagy a szürkület. Sem sötétség, hogy láss, / sem fény, hogy vakítson. Az ízekre immár / nem csordul a menynyei nyál. Elérhetetlenek számunkra / a szó rejtélyei. És mégis e kudarc gyönyörűsége / kínoz folyton, az idők zúzódásában." Ezt a rejtélyességet Jancsi élete végéig fönntartja - nem csapja agyon mint azt manapság szokás -, mégpedig cicomázás nélkül, és egyre kevesebb stilizáltsággal. A puritán rejtélyek költője lesz belőle. Nem a rózsa rejtélyét firtatja majd, hiszen nála oly gyakran fagy van, szmog, köd és korom, s mint írja, "rögeink terméketlenek." A sötét titok pompája, a mértéktelenség és a szertelenség nála csak a szerelmeskedés intim terepén jut fulladozó lélegzethez, s ezt is visszafogottan fejezi ki. A szerelemittas s egyúttal borzadályos szabadság azonban nem nyer bebocsáttatást a világi szintérre, elfullad a beteljesülés.
A szerelem "izzó semmiségéhez" képest, hol is "nyelvemen nyelvednek íze", ahol a semmiben boldogan lenni lehet, még annyira kérdés, hogy miért van egyáltalán költészet, nem pedig inkább a semmi. "Miért írok hát egyáltalán?"; kérdezi Jancsi, hisz "nem tudom, segít-e, hogy írhatok." A kérdések versenként gyarapodnak. Sziveri a kérdezésben is elemi, barbárja a kérdezésnek is. "Csak az, hogy: hol, mikor és miért. / Ennyit - / Ennyit ragadjunk ki csupán a valóságból, / jelképes pillanatát gyengeségeinknek." A tisztaságát őrző költői térbe a Hidegpróba során belopakodnak az apró részletek: asztal, szék, kés, papír, lágytojás, és belopakszik a történelem, a ránk szabott. A kötet vége felé egy megváltozott költői attitűd jelentkezik, mely a metafizikai kereséssel együtt a konkrét életidőben meg akarja kötni a történelmet meg a jövőt. A költészetbe hamarosan betör a valóság. "Legyen hát valóság a szándék: járva a még nem-lét / üres boltjait, találjunk helyet, ami megfelel, / hogy ráöltögessük a történelemre a / magunk történés-foltjait." És ez be is fog következni, csak épp fordítva: úgy, hogy a megtalált hely nem felel meg, a történés-foltokat pedig a történelem öltögeti majd miránk.
Az imént idézett, Zárlat című vers után a kérdés módosul, egyszerre szűkül és nyílik: miért van itt és most egyáltalán a költészet, nem pedig inkább a semmi? A kérdés megnyílik "kiszabott helyünk" irányába és miránk. Vannak tehát a "szent eszme-magokat" rejtegető "végső filozófiák", a "nagy némajáték-célzatok" - és van a ránk szabott történelem s "kiszabott helyünk". Van mi. Sziveri költői világában egyre testesebben és vérmesebben látszunk lenni. Körülöttünk feltűnik a történelem színpada, azaz cirkuszi porondja és takarásban lévő gépezete. A következő kötet, a Dia-dalok a Pannon fateknő című ciklussal kezdődik. A nyitó vers híres kezdősorait, "nem Párizs, sem Bakony: / vér és takony", a történelem fordulatán és térképek átalakultán is igen pontos helymegjelölésnek érezzük. És ezen a kiszabott helyen feltör a költőből a villoni vox humana. Itt az irónia éle nemcsak befelé, hanem a konkrétumok felé fordul. Miként rögtön azonosítjuk a "vér és takony" mitikus térképvonalait, úgy azonosítjuk nyomban a "tömegszervezeti fantomagy lendkerekét" is "vezérürüstől", bár lehet, hogy a fiatalabb generációknak ezeknek a dolgokhoz nagyobb a distanciája.
A metafizikai mérkőzés, költői ég-föld-mérés, bemérés nem marad abba, viszont a történelmi képletekkel és a költői szólásért vívott erkölcsi és a politikai amorált megtámadó harccal komplikálódik. Sziveri a következetessége miatt és révén kerül politikai konfliktusba. Költői világa úgy alakul, mégpedig szervesen, hogy elkerülhetetlenné válik számára a történelemmel való számolás, azaz a történelmi elszámolás. Amikor utólag a végzetet érezzük működni Sziveri életében, és úgy gondoljuk, hogy kihívta maga ellen a sorsot, ne feledkezzünk meg költői hivatástudatáról, költészetének igazság- és hitelességvágyáról, ami űzte és belevitte a politikai konfliktusokba, úgy, mint József Attilát is. Mint valami nagyon is reális mitikus szörny, úgy bukkan fel az árból az üzem, a gép, a gyár, a "vérgyár". Ami következik, az Szent György harca a sárkánynyal, egy olyan demitizált változatban, melyben maga a történelmi valóság képzi meg a tökéletesen reális "létipari" mitológiát. "Észrevétlenül belekerültünk valami mitológiába", írta Jancsi. A "vérgyár" a "televényfejjel" meg a "kondenzált körömmel" olyan, mint a realitásba szállt mitikus sárkány, csakhogy iszonyúan konkrét. Sziveri új metaforái rettentően azonosíthatók. "Eljátszadozik velünk a való, mint vér a testtel", írja; a Szent György-játék valóban hús-vér valósággá vált, mint tudjuk. A költészet esélyeiért folytatott küzdelem nem térhetett ki a társadalom intézményeivel és képviselőivel való szembefordulás elől. "Bár mindezt másképp szeretném akarni", írja Jancsi, ám bizonyos életbevágó dolgokban nem ő döntött.
Lehetséges-e itt és most egyáltalán költészet, s ha igen, minek? Vagy pedig inkább a semmi? Pannon fateknő, "semmivel töltött oszcilláló üreg", "szélcsönd", falánk káosz, kóválygás - s mindennel szemben életbe lép az egyre elszántabb rosszteremtő indulat, formáló akarat, az igent mondás akarása, mely nem spórolhatja meg a nemeket sem.
E költészetben, nagyon szemléletesen, megjelenik a lakás, a költő szegényszobája, és megjelenik a lírai én hús-vérben. "A homlok, a száj, a mell, az ülep, a tenyér, a talp." A testi és a társadalmi szervezet. Megjelenik fuszekliban a bársonyos hajú szőke asszony, "mi" és "ők" is. Az utóbbi differenciálás nem volt túl nehéz, és kis hibaszázalékkal történt. A Dia-dalokkal napvilágra kerül a " színtiszta Wahrheit", a költő szavával szólva, mégpedig, tegyük hozzá, a "Dichtung"-tól elválaszthatatlanul, és megszületik egy diadalmas kijelentés, miszerint: "a költészet pedig - ami mindennél fontosabb - / végül is maga a valóság." A versszereplővé vált "költő", akivel szemben a költő distanciát alakít ki, egyszerre stilizálódik és trivializálódik. Az önirónia megfosztja ékes attribútumaitól, ugyanakkor megvédi az asszimilációtól és az elnémulástól. "...és átúszunk, mint szélben a bűz / az elhallgatásból a némaságba". A semmi metafizikai létjelensége az elhallgatás, elhallgattatás, elnémulás és elnémítás konkrét és aktuális reminiszcenciákkal, utalásokkal járó életállapotává módosul. A stilizált költőfigura azonban felemeli a szavát, a triviális pedig pofázhat. A Hidegpróba emelkedett költői hangját spontánabb, közvetlenebbül metsző, egyszerűsödött, ámde nem szimplifikálódott költői vox humana váltja fel.
A semmi fenyegetése már nemcsak az üres égből, hanem az üres szólamokból és az üres fejekből érkezik, utóbbiakból igen közvetlenül. A világhiány és az üres zseb keltette hiányérzet egymást fokozzák, és felfokozzák a szembeszegülő indulatokat, megteremtik az ellenzéki versbeszédet, mely hiábavalóságának tudatában válik oly fanyarul ironikussá és önironikussá. E karakteres irónia önmagát sem kímélő fegyverével páratlan virtusra tesz szert a költő. "Tanulom a magam igaz szigorlatát", írja ekkoriban. ('80-as évek.) A költői ethosz kihordása után ez a költői erkölcs kiforrásának időszaka. A hangulat: "középkori léthuzat". Lehetett akkor differenciálni a jót meg a rosszat, csak bátorság kellett hozzá.
Az emberi hang emberek hangjává válik, a stilizált lírai én többek hangját viszi élesbe. Ez nem politikai, hanem költői éberség, az immár társadalmilag is radikalizálódott, a társadalmi dolgokat is végiggondoló költő hangjának éle. A költő énekmondóvá, kikiáltóvá, szegénylegénynyé válik. Sziveri fekete szemüvegben, sőt kivert foggal lép fel. A korrupt, szellemi és lélekgyilkos, hamiskártyás társadalomban, ahol, mint Jancsi írja, "ennyit nem ér a költészet" - gondolom, az énekmondó itt mutatott valamit -, a költészet vagányul hősies mégissel, a szegények hősiességével, "olcsó, de pontos" válaszokat ad. Még pontosabban: válaszokat kérdez. "Ha másnak az erkölcs csak puszta fény űzés", idézem ismét Jancsit, fény és űzés, külön írva, ismétlem, űzés, űzés, akkor a költői válasz erre kérdés: "miért hogy hisszük még tételes igazunkat", és: "ha már az igazság semmit sem mond a mának, / miért hogy csillapítja dühünket a bánat". Arra, hogy a tételes igazság nem mond semmit, és a köznapi igazságérzetnek elvész, elfúl a hangja, a költői igazságérzet affektusa válaszol kérdve. Ennek az affektív és effektív költői kérdésnek, tudjuk - rendkívüli pillanat -, a maga erejénel fogva akkor aktív szerepe támadt. A költői kérdésre az erősebbik tábor paranoiájánál fogva megtorló válasz érkezett.
"Lennék bár perverzebb kicsit, tehetnék fejemre akár micit is", írja Pannóniai János, akinek költői szerepét immár nem ő maga határozza meg. A "tömegszervezeti fantom agy lendkereke" valóban belendül; a költészet ezúttal belendítette a sorsot, mely eddig a genezis/apokalipszis áttűnő színeiben játszott. A történelem kártyásai most az utóbbira tették le az adut. A politikai történelem kártyacsatát vívott és vív, nem babra, és cinkelt lapokkal - míg a költő következetes, hű önmagához, formabontásaival és formahűségeivel a költői hagyományhoz, az emberi hangok történelméhez. Hiszen erre intellektuálisan és érzelmileg elhivatott, első versétől fogva. Nem tehetett róla, hogy becsületes volt, mondhatnák a posztmodern cinikusai. A körmönfont magyarázkodást azonban vágjuk el a Társastervezés e soraival: "a földdel kéne tudni bánni / lehet-e ennél szebbet kívánni /de hol a földem legalább talpalatnyi / ahol a fogamat ott bírnám hagyni". Ez az önirónia már félelmetes, már nem is önirónia, hanem a legnehezebben elérhető distanciából fakadó éleslátás. József Attilára gondolhatunk itt ismét, az "Íme, hát megleltem hazámat..." kezdetű versre, de akár Paul Celan Halálfúgájára is: "s fekhettek fellegsírba feküdni van ott hely".
Dia-dalok: mint kétélű kard, száll szembe a könnyed, de kemény irónia a kimerevített nyakú, hétfejű ideológiával. A költészet villogó, ironikus harckészégre tett szert - a "szer" pedig kizárólag a nyelv. A játszi nyelv - Jancsi úgy játszik a nyelvvel, erősen és frissen, mint azok a fiúk, akiknél játék közben elcsattan néhány igazi pofon is, s igazából birokra mennek. A nyelvi érzékenység és a társadalmi érzékenység abban a történelmi pillanatban összefutott. Nyelvjátékból lesz társadalombírálat, vagy társadalombírálatból lesz nyelvjáték? Az az érzésem, hogy a költészet akarata működött akkor úgy, ahogy azt Sziveri a maga éles eszével végiggondolta.
Az első kötetben kialakított kopár, apokaliptikusan derengő világ emberekkel népesül be: állampolgárokkal és álompolgárokkal, a metafizikai és poétikai faktorokkal kezdett vívódás a társadalmi és politikai faktorokkal folytatott küzdéssé változik, a szkepszissel hűtött biblikus pátosz iróniától savas, lázadó, keserű pátoszba csap át. A költői honfoglalás, a költői otthon-, világteremtés vágya társadalmi sorompókba ütközik. Dönteni kell - és a költői identitás a nincstelenek, az ellenzék közt találja - mikor megtalálja, el is veszíti - magát. "S gagyogva kérdem / ki is vagyok én riadt civil / aki magából mindent kiír / és miféle érdem // miféle főnyeremény / ha az adminisztráció hordoz a tenyerén / esetleg valami más / önmagát megsemmisítő képmás -" .
A politikai, adminisztratív és egzisztenciális megsemmisítés megsemmisítette azt a költői törekvést is, mely helyet keresett a maga világának a nap alatt, s talajt a személyiség talpa alá. A Mi szél hozott? című kötetben lassan kivész a többes szám első személy, és, a "személyiség-felkelés" nekibuzduló, virtusos, indulattelt hangja. "Már csak belül ha élek" - áll a kötetnyitó versben. Mint tudjuk, nem visszavonulás ment végbe, hanem az álompolgár (és az állampolgár) egzisztenciális megsemmisítése. A társadalmi érvényű költői vox humana belefojtása az individuumba. Az értelmes cselekvés esélyének elvesztése, a talajvesztés, a közeg elvesztése, az egész-ség és az egészség elvesztése kegyetlenül realizálta azt, amit az első kötet elméletileg fogalmazott meg: "egy világ hiányzik köröttünk".
"Rejtőzöm a felfoghatóság határán" - áll az Appendix című, utolsó szabadkai versben. Kezdetét veszi a kín kora, az én lecsupaszodása, a szerepek, az intellektuális fegyverzet, az elme-ruha, az élethez kellő minden eszköz elvesztése. "asztalon fekszem anyaszült meztelenül / csak így tudok élni ilyen esztelenül".
Hogy miért van egyáltalán a költészet, nem pedig inkább a semmi, a kérdés a halállal és a fájdalmakkal küzdő test egyre szétszabdaltabb, összevarrdosottabb világában is felmerül. Sziveri iróniája végletessé csiszolódik, olyan salto mortalékat csinál, hogy valami új minőséggé olvad benne eggyé gyengeség és erő, keserűség és vágy, élet- és halálvágy. Egy számunkra titokzatos, ismeretlen, meztelen daimónionnal tusázik. A kínrímek arról tanúskodnak, hogy itt is, a halálos ággyá váló betegágyon "Alakulgat tépett számban reccsen a puszta versanyag."
Nem tudom folytatni. Az utolsó években "foggal-körömmel" folytatott tusa a daimónionnal, melyből versek születtek, miközben fogyott a fájó test, most nem tárgyalható. Halála előtt írt utolsó versében is a megnevezésért emelte fel a szavát; a megnevezés lehetetlenségének agóniájában történt, hogy elszólították belőle a lelket. A felmerülő kérdésekre nem tudok most válaszolni.
"Senki sem érti alkotni mit jelent / tényekre ébred a fáradt elme" - írta már betegen. Ezek a tények a pusztulás tényei. Így folytatja: "s mielőtt magának megfelelne / befogni kényszerül a végtelent". Elme - megfelelne; jelent - végtelent - tiszta rímek, kristályosan szabályos versszak. Csak a rímek felelgetnek egymásra, más felelet nincs, a befogott végtelent csak a költészet tudja számba venni.
"Ha kéne sem tudnék mást vallani / belém ivódott kábán valami / mégse higgyétek hogy győztetek / amíg élő költő van köztetek." Csak egy - egyáltalán nem költői - kérdéssel fejezhetem be témájának végére nem jutott előadásomat: van-e élő költészet köztetek?

1. Az 1988. augusztus 2-án Szegeden, a Fiatal Szegedi Írók Köre által szervezett Sziveri-konferencián elhangzott szöveg szerkesztett változata.