Egy ázsiai műkritikus

Emlékezési kísérlet az ifjú Sziveri Jánosra


Szerintem kifejezetten normális voltam, mielőtt a sors összehozott volna Sziveri Jánossal. A zentai (Bácska, Vajdaság, Szerbia, ex-Jugoszlávia, jelenleg: kis-Jugoszlávia) gimnázium természettudományi szakán tanultam, és petrokémikusnak készültem. Akkoriban még a művészetszemléletem is egészségesnek volt mondható: szerettem a jó, izgalmas regényeket, amelyekben sok a párbeszéd, és az író mellőzi a fölösleges tájleírást, a zenében pedig azokat a rövid kompozíciókat részesítettem előnyben, amelyeknek fülbemászó dallama van, és amelyekre jókat lehet táncolni (annál inkább, mert akkoriban lemezlovasként is működtem). Ami a képzőművészetet illeti, hajlamos voltam ugyan elviselni régi mesterek egyik-másik alkotását, de igazából az impresszionisták gyönyörű tájképei iránt lelkesedtem.
Aztán 1976 nyarán, nem is tudom már, hogyan és miért, becsöppentem a negyedik Muzslai Ifjúsági Művésztelep munkájába. Mielőtt rátérnék a lényegre, el kell mondanom, hogy Muzsla egy aprócska, poros bánáti falu, amely a tekintélyesebb város, Zrenjanin tőszomszédságában terül el. Mi, öntudatos bácskaiak a Tiszán túli Bánátot nemes egyszerűséggel Ázsiának csúfoltuk, és nemegyszer magával az Ellenséggel azonosítottuk. Meg voltunk róla győződve, hogy oda a nyugati civilizáció jótékony hatása legfeljebb évszázados késéssel juthat el.
A felgyülemlett előítéletek ellenére mégiscsak elzarándokoltam erre a primitív vidékre, amit most utólag csakis azzal tudok magyarázni, hogy tartalmasabb nyaralási lehetőség nem állt a rendelkezésemre. Világosan emlékszem az első benyomásaimra: a telep munkájában részt vevő hét-nyolc nagypofájú titánt nemhogy művésznek, de normális embernek sem tudtam tekinteni. Volt, aki reggeltől estig mértani alakzatokat pingált, másikuk úgy rajzolt, hogy oda se figyelt, megint másikuk pedig értelmetlen betűhalmazokat ragasztott a köldöke köré. Nem is folytatom a bemutatásukat: mindannyiukat ügyetlen kóklereknek tartottam, akik soha az életben nem lesznek képesek olyan gyönyörű portrékat és csendéleteket festeni, mint az én falum zsenije, Dobó Tihamér. Meg voltam róla győződve, hogy Dobó, akit mi ott Kanizsán Cigonyának neveztünk, a világ legnagyobb festője. Hittem ezt annak ellenére, hogy időnként egy kicsit ő is megbolondult: ilyenkor produkálta azokat az absztraktnak mondott, borzalmas irka-firkákat, amelyek lehetséges értelmét képtelen voltam megfejteni.
Egyfolytában unatkoztam tehát abban a siralmas muzslai társaságban, és türelmetlenül vártam, hogy valaki végre elmagyarázza, vajon mire való ez az egész bohóckodás. Emlékszem, a tábor vezetőjéhez fordultam segítségért, de ő is "csak" képzőművész volt, nem pedig az értelmes szavak embere: "Majd gyün egy faszi a városbú, aki tuggya a teóriát", ígérte, s azt kell mondanom, hogy abban a "városi fasziban" én már látatlanul is hajlamos voltam magát a Messiást tisztelni. Úgy éreztem, ha valaki értelmesen elmagyarázza nekem, hogy miért szép az, ami nemcsak csúnya, hanem bántóan ostoba is, az maga a megváltás lesz számomra.
Valamiféle papos kinézetű, komoly képű, nagyszakállú gurut vártam, ám helyette egy közönséges ficsúr érkezett, akiről képtelen voltam bármiféle mély bölcsességet feltételezni. Annál inkább, mert folyton nevetgélt, vad tempóban itta az ártalmas söröket, és megítélésem szerint a kelleténél jóval hangosabban beszélt. Azt suttogták róla, hogy verseket ír, ami engem már akkor sem tudott igazán meghatni. A mi gimnáziumunkban is volt ugyanis egy állítólagos költő, akit ki nem bírtam állni, mert folyton az unalmas Bergman-filmekről papolt, és még focizni sem tudott rendesen. Ráadásul mindkettőjüknek olyan illetlenül hegyes rókaorra volt, amit képtelen voltam bármiféle kapcsolatba hozni a szellem világával. Mindazonáltal rendkívül kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani ez a hetyke fickó, akiről azért tudni lehetett, hogy megtapasztalt egyet s mást. "Öreg egyetemistának" számított (mellesleg, ahogy számolom, huszonkét éves volt), úgy hallottam, túl volt az első "nagy válságán", de ami fontosabb, állítólag nem csak holmiféle versei, hanem rendes szövegei is megjelentek már nyomtatásban. Akármilyen ellenszenves, gondoltam, valamit azért tudnia kell, ha már az újságokba is bekerülhettek az írásai.
De súlyosan tévedtem. Ez a "városi faszi" az égvilágon semmit nem tudott. Legalábbis, és ez az, amiben biztosan nem tévedek, akkor és ott egy árva szót sem értettem abból a túlvilági hablatyolásból, amit nagyképűen előadásnak meg teóriának nevezett. Olyanokat mondott, hogy maradi az, aki tájképet és csendéletet fest, de hogy miért, arra adós maradt értelmes magyarázatot adni. Ehelyett olyan szavakat vett sörtől bűzlő szájára, amelyeket én előtte soha az életben nem hallottam. Legvilágosabban arra emlékszem, hogy sokszor elhangzott a konceptualizmus szó, meg hogy analitikusnak, szignalistának és neo-nemtudommilyennek kell lenni, lehetőleg radikálisan, gyökerestül, mindenestül, egyszóval: nagyon. Igen, tulajdonképpen annyit értettem az egészből, hogy valamit nagyon, de nagyon tenni kellene. Elhangzott, hogy a világ szebbik és jobbik fele rohamosan halad valamerre (a "progresszió" szó is idegesítően gyakran elhangzott), következésképpen mi sem topoghatunk itt egy helyben. Emlékszem, ezzel az állásponttal hajlamos voltam azonosulni, de hogy mit kellene csinálni, azt az előadó által használt túlvilági szavak a legkevésbé sem tudták megvilágítani.
Mindenesetre fölmerült bennem a szörnyű gyanú, hogy esetleg valami tényleg nincs rendben velünk: lehet, hogy becsaptak bennünket a szüleink, a tanítóink, a barátaink - talán mindenki _-, s alapjában ennek a tapasztalt "városi faszinak" van igaza, aki mindennel, ami itt van, elégedetlen. Mi van akkor, ha neki van igaza? Mi van akkor, ha tényleg létezik az a szebb és jobb világ, amelyről a maga módján beszélni próbált? Ha ez a helyzet, akkor tényleg nem lehet tobább késlekedni. Ideje a tettek mezejére lépni. De mi az avast kellene csinálni?
Mivel ez volt az, amit az előadás teljes homályban hagyott, elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik is, én bizony meg fogom érteni ezt az egész progresszió ügyet, mindenekelőtt a konceptualizmusnak nevezett titokzatos valamit. Hihetetlen energiával vetettem rá magam a művészettörténeti és -elméleti irodalomra, és noha alig értettem valamit az egészből, csakhamar legalább olyan nagyképű lettem, mint a muzslai előadó, Sziveri János. Emlékszem, egy idő után aszerint szelektáltam a kezem ügyébe került olvasmányokat, hogy szerepel-e bennük a bűvös konceptualizmus szó. Azokat, amelyekben nem szerepelt, már eleve maradiaknak ítéltem, és nem voltam hajlandó foglalkozni velük. Ily módon természetesen gyorsan kifogytam az olvasmányokból, hiszen az új művészeti jelenségeknek akkoriban mifelénk is alig volt még irodalma. De nem estem kétségbe. Mivel a rendelkezésemre álló szövegek szerzői lépten-nyomon Wittgensteinre, meg az akkoriban divatos nyelvfilozófiai áramlatokra hivatkoztak, én sem késlekedhettem. Valósággal faltam az analitikus filozófiát, pontosabban faltam volna, ha a kötőszavakon kívül bármit is értettem volna belőle. De érteni akartam, amihez kiterjedt filozófiatörténeti stúdiumokba kellett fognom. Az előzményeket vizsgálva pár hét leforgása alatt a középkori univerzáliavita kellős közepén kötöttem ki, ahol aztán határtalan örömömmel fedeztem fel az én kedves vesszőparipámat, a konceptualizmust. Mire megértettem, hogy az csak névrokona az általam kutatott talányos művészeti irányzatnak, már késő volt: jó barátságban voltam Platónnal, Arisztotelésszel, Descartes-tal, Austinnal, McLuhannal és Joseph Kossuthtal, köszönő viszonyba kerültem Spinozával, Kanttal és Duchamp-mal - vagyis nyakig benne voltam valamiben, amibe eredetileg a kisujjamat sem kívántam belemártani. Túladtam hát kémiakönyveimen, elhatároztam, hogy filozófiát fogok tanulni, és még abban az évben - tehát 1976-ban - megírtam első nagyképű kisdolgozatomat, melynek a központi témája természetesen a konceptuális művészet volt.

***

Most, hogy újraolvastam Sziveri János korabeli művészetelméleti és kritikai írásait, maximálisan világosnak és közérthetőnek találom őket. Nyoma sincs bennük annak a fellengzős nagyképűségnek, amit muzslai előadásából közel negyed évszázaddal ezelőtt kihallani véltem. Inkább egyfajta nemes pedagógiai pátoszt érzek bennük, annak szívós akarását, hogy minden várakozással ellentétben akár a kis poros Muzslán (érdekes, mennyire hasonlít ez a helységnév Mucsára) korszerű, a nemzetközi áramlatokkal együtt lélegző kultúra szülessen. Nem "csak művészet", hanem olyan, mindenre kiterjedő látványkultúra, amelynek elméleti fölvázolására A közegek szabadsága. Jegyzetek a vizuális kultúráról című dolgozatában vállalkozott. A jelek szerint maga Sziveri is külön jelentőséget tulajdonított ennek az alapozó tanulmánynak, hiszen tervezett, de el nem készült képzőművészeti esszékötete élére helyezte. Kézenfekvőnek látszik tehát, hogy ebben a válogatásban is helyet kapjon. Ezt az írást három rövidebb lélegzetű esszé egészíti ki és árnyalja, amelyek olyan vajdasági magyar művészekről szólnak, akiket Sziveri különösen kedvelt, s akik remélhetőleg a határon, határokon túl is ismertek: Sáfrány Imréről, Maurits Ferencről és Bicskei Zoltánról.
E szövegeket olvasva keletkezésük közegét éppúgy érdemes figyelembe venni, mint azt az el nem hanyagolható tényt, hogy a költőnek készülő Sziveri úgyszólván gyerekfejjel írta őket - a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején. Azóta természetesen rengeteg dolog történt, ideológiák sokasága dőlt meg vagy halványult el, ám abban a közegben, amelyben Sziveri a maga kulturális projektjét kidolgozta, manapság még inkább szellemi pusztaság van, mint amilyen abban az emlékezetes 1976-os évben volt. E közeg sikeresen kivetette magából a rebellis értelmiségiek többségét, és ahelyett, hogy közeledett volna ahhoz a szebb és jobb világhoz, amelyről Sziveri beszélt Muzslán, megvárta, hogy ugyanaz a világ bombázórepülőgépek formájában közelítsen őhozzá. Szívszorító érzés ebben a tudatban olvasni Sziveri János írásait.