Bakos András
A múltkor

 

A lila akác fölfutott a tetőre. Amíg pihenek, s derekamat

egyenesítem, mert még nem szokott hozzá a kapáláshoz,

állam a szélső pala harmadik vályújában; nézem a halványlila

bokrok remegését ezen a valaha szabályos tájon,

melyet beborítanak a minden évben megújuló száraz

vagy nedves mohamezők, s a napszítta, töredező

műanyag csövek, melyek - nem is tudom már,

hány évvel ezelőtt - erősek és sötétebbek voltak.

Amikor az ismeretlen öregember öccse eladta

szüleimnek a gyümölcsöst, azt mondta, a csöveket

tartsuk hűvös helyen. Aztán láttuk, mégsem tudunk

mit kezdeni velük, mert lyukasak. Szögfejnyi, szabályos

lyukak, fél méterenként. Csak annyira hittünk az öccsnek,

hogy nem dobtuk el a csöveket, egyébként megvolt

róla a véleményünk. Évek múlva jöttünk csak rá,

az egyik szomszéd elszólása nyomán, hogy régebben

egy csepegtető öntözőrendszer működött a kertben.

És akkor bosszankodva néztük egymás arcát.

Az egyik évben a körtét apró bogarak, körtebolhák fúrták

össze, hajunk összeragadt a levelekről csorgó ragacstól;

én az öregember elképzelt sajnálkozó arcára gondoltam

permetezéskor. A szomszédok komor tekintetéből

következtettük ki, milyen ügyes és udvarias ember lehetett.

A gyümölcsösládákra zölddel, sárgával és pirossal

festette rá a nevét, így mi is az ő akaratának

megfelelően szedtük nyár végén a szőlőt, a körtét

és a kopaszbarackot. A kút mellett álló vegyszeres

betonkádhoz pedig azok a fafajták vannak legközelebb,

melyek a leggyakrabban igénylik a kénlevet.

Igyekvéssel és szégyenkezéssel telik a tavasz,

kemény munkával, aztán hosszú

távollétekkel a nyár. Ki nem mondott fogadkozásokkal

az ősz. A szederrel viszont, mely még a mi időnkben

sem fordult termőre, melléfogott a papa, gondoljuk

minden tavasszal. Három éve próbáljuk kiirtani, hiába:

a megújuló indák átkúsznak a szomszédba

a homok felszíne alatt, s megszúrják az eprek

között sétálgató fiatalasszony

meztelen talpát. A lila akác hajlékony törzse pedig

már körülfonta a bejárati ajtó elé emelt esővédő

vasoszlopát. A csigalépcső útja sem lehetne szabályosabb;

le sem lehet már fejteni róla. Elhűltünk,

amikor először észrevettük: a törzs alatt erősen

rozsdásodik a vas, persze, hiszen a fa nedves

örökké áramlik benne a víz. A múltkor, kezdted,

ahogy újra megvizsgáltad az oszlopot; aztán abbahagytad.

Mindketten tudtuk, amire gondoltál, az legalább

négy vagy öt évvel ezelőtt volt.