Bakos András
Az első napon

A kőműves az első napon arra volt kíváncsi,

miért nem vágtam már ki az elszáradt szőlőtőkéket

a kertünkben. Nevette, hogy még nem volt rá időm.

Az elbontott tetejű melléképület padlásán álltunk,

be kellett vakolni a csupaszon maradt falrészeket.

A kezembe adta a kőműveskanalat, én pedig,

éppúgy, ahogyan ő, vizet merítettem a vödörből,

és megpróbáltam a megfelelő helyre csapni a falon.

Elsőre sikerült, másodjára már nem.

Nem szólt, akkor sem, amikor a sikertelenség ellenére

harmadszor már a híg, cementes anyagból

merítettem, és csaptam. Persze, rossz helyre.

"Na, eridj innen, de azonnal. Nem hallottad? Eridj!"

Mosolyogva beszélt, de növekvő csalódottságot

éreztem a hangjában. Miért is nem kaszáltam le

a füvet az udvaron; miért nem csinálok új nagykaput;

miért nincs régi gyártmányú kőműveskalapácsom?

Dél lett. Lassan másztam fölfelé a fokokon,

a dudacserépig; kezemben drót, szögek és kalapács.

Meg kellett erősíteni a megbontott tetőt.

"Na mi van", kiáltott föl nagylelkűen, szeretettel,

aztán megismételte. Nem szóltam, kivettem az első

szöget a számból, s a kalapácsot a zsebből.

Most láttam csak, milyen hatalmas tető alatt

élünk. Láttam az udvart, mely nélkülem szépnek,

üresnek, és persze valóban rendetlennek látszott;

a körtefáinkat; s a nagyra nőtt füvet a fák között,

csillogva hullámzott a forró nyári szélben.