Fehér Kriszta
ENÚMA ELIS

télitiszta, hegyes itt a levegő
beborít a súlytalanság érezhetetlensége

az égre egyszerre gurul fel a Nap, a Hold, a Csillagok

alattam párhuzamosan lüktető utak

~ szállok ~

szárnyamtolla ráhullik egy rézkeresztre

majd nekemfeszül a kelekótya szél

ott lent feketefehér szarkák vagy macskák vagy szemetek

beirdalt hegyeken szőlőkarók

~ lebegek ~

a bodrokon túl mállik el kacajom

mikor észreveszlek és felédkanyarodom

(l)égi játékká ízlelem hosszú tekinteted

hiába bújsz el egy holdacska mögött

~ repülök ~

Isten riadt tenyere

madárrá simogat

HÓ

 

Isten első hava.

Fehér ártatlansága

aláhullik az égből.

 

Vérszínűvé mocskolódik

a szemtelen emberek közt.

SZEMCSÉK

 

Visegrádnaál egy órakor esik.

A kupéablak helyettem vízszemes,

elárvizesedik tőle a táj.

 

x

 

Egyszer-egyszer, neked-

támaszkodva a vágy,

és belédkönyökölvén

az akarat, elviszed

messze-messze kirándulni

a szavakat.

 

x

 

Újra és újra beleszövöm.

Egy versbe. Egy mítoszba. Egy dalba.

Négyrét hajtott teste a papír,

csomómentes, sima szavak rajta.

Az asztalon hanyattdönti az ártatlanságot,

a glória a lapockájára penderül.

Lezuhanyozza magáról a ráaggatott jelzőket,

napon szárítkozik, elrepül.

 

x

 

Elszakadó vonattá válsz.

Lassan, mint a könnyek,

gördülsz végig

a város arcán.