Beszédes István
Szabadsajtó út 31.

A kovácsoltvas balkonkorlát még a kúriaalapító iniciáléit őrzi. Az államosítást követően az erkélyajtót befalazták. Egyszer, hogy a fellobogózott utcát megörökítse, a párkányra az ablakon kilépve jutott a fotós. Az újságírók a könyvelőket váltották fel. Odalenn egész idő alatt ugyanaz a szakadék tátong.

A bútorok javát elvitték ugyan, de a nehezebb darabok ott maradtak, így egy századfordulós páncélozott pénztárszekrény is, és a különféle zugokból elavult ügyiratok szivárogtak elő. A "társadalmi könyvvitel" szemétdombján kezdtek el guberálni a ház új lakói. Egy-egy adatlap fonákja még mindig alkalmas lehet társadalmi visszásságok leleplezésére.

Ahogyan az újságírók szaporodtak, úgy került elő használtbútor- lerakatokból a berendezés; illetve: amint a perifériális szellemi élet használtbútor-kereskedéséből egy-egy újságíró-jelölt érkezett, úgy kerítettek asztalt elé, széket alá (alkalmatosságot vélhető alkalmasság szerint). A Vidéke szerkesztősége a szedett-vedett berendezéssel lassan megtelt; és lehet, hogy a süllyesztőből előkerülő lom szándékkal foglalta el a helyszínt, ültetett magához sorsokat, s idomította a látszatra hajlíthatatlan gerinceket a műbútorasztalos szívósságával.

Aki soká kitartott a kopott falak között, átvészelt egy-két garnitúraváltást. Igazából az asztalok válogattak az emberek között, egyeseket ellöktek, másokat magukhoz láncoltak. A bútorfoglalók mit sem sejtve vették birtokukba új impériumuk, nyitották ki sorra a fiókokat, ajtókat (már ahol ajtó és fiók maradt!), s tapogatták a politúrt: a tölgyet, diót, mi több, a mahagónit mímelőt. Mígnem az űr kitöltésének ígéretes kalandja csúfosan nem végződött, a lapkiadó csődbe jutott, s a rekeszekben maradt lom ezúttal már teljesen hasznosíthatatlannak bizonyult; egyetlen elhagyott polc képezett csak kivételt: ezen a Tolnai Világlapja bekötött 1926-os fél évfolyama hevert.

A két ablakkal az utcára tekintő nagyszobát hat irodaasztal töltötte meg, hat rovott múltú (eredetét konokul tagadó: fiókjaiban jó, ha legfeljebb foszlányos zsírpapírt tartó) préseltlemez kaloda, s hogy kimarjult élüket szórt fény se kerekítse: az ablakra függöny a lap alig pár éves története során nem került. A falakon hevenyészve plakátok, habszivacs lemezeken gombostűvel rögzített kollázsok: fényképek, meghívók, levonatok, kivágások és faxok alkottak mind vastagabb guanót. És időnként feltűnt egy piros műbőrrel bevont ülőgarnitúra is - hogy aztán a botcsinálta be- és átrendezők elgondolását követve kerüljön látókörön kívülre ismét. A szoba két ajtaja közül az egyiket az erkélyhez hasonlóan szintén vakon, már jó ideje zárva tartották: s mert az újabb időkben a vámhatóság előszobájára nyílt, az ideges szállítmányozók be-be kopogtattak rajta. Jó hecc volt, ilyenkor azt mondani: szabad! A másik mögött a "szerk." fogadószobája tárult.

Az embereket megfelelő ütemben beszívó és kibocsátó rideg kamra alkalmanként a más vidékről, vagy a messzi fővárosból érkező kollégáknak is éjszakai szállást adott. Aki azonban a szkáj heverőn töltött egy-két éjszakát, nem sokra rá furcsa körülmények között távozott. Mielőtt a Vidékéből végleg nyoma veszett volna, egy este itt látták Z. Tamást is nyugovóra térni. A külső körfolyosó végi jéghideg mosdóban, a vécé csapjánál mosott lábat. Letaposott sarkú cipőjében csoszogott vissza, majd vacsorához látott az egyik íróasztalon. A cipót törnie kellett, a szalonnát harapnia: kést sehol sem talált. Másnap reggel szalonnahéj, morzsakupac, valamint zsíráztatta papírszalvéta árulkodott a lakomáról. Z. Tamás eltűnt. Nem hat túl meggyőzőnek az a magyarázat, hogy azért kellett volna távoznia, mert egy cikke jelzőivel féltékennyé tette egy hivatalnoknő férjét.

Ültek a város idegenei a pattogzó lappal fedett préseltlemez-tákolmányok fölött - amelyek összeállításakor az újkor gyári munkása facsavart egy szálat sem, helyette hatvanas-nyolcvanas szöget használt -, s szenvedték el az anyag tudatra gyakorolt hatását. A cikkszerző észrevétlen azonosult a csődöt megélt könyvelővel, a csömör gyomorfekélyes számfejtőjével. Lélegeztek a sajtótájékoztatók friss hordalékával mind vastagabban fedett falak, s a hintázó archívumépítők ócska széktámlái nyomán előbukkanó, az első tulajdonos, a nagypolgár játszó gyerekének keze nyomát, az inasképző tanoncainak firkáit rögzítő korai mészrétegek halott csigaházában.

Z. Tamás meglehet, despota és bürokrata árnyak között töltött egy soha vissza nem kívánt éjszakát a Szabadsajtó út 31. alatt. A végtelen idő, a nyomor és a halál szakadéka felett épp egy ilyen igénytelen, hevenyészett asztalba kapaszkodva, amikor a pohár peremén átfordulva hangtalanul a kihűlt feketébe esett a német csótány.