szögi csaba
EGYETLEN SZÓ


az, amiről beszéltem, az
amit kerestem, tudod,
kedves, a
szót, a legszebbet,
akkor, ott

talán csak a
meséimben foglak végre
megtalálni,
itt
talán csak épp tükröződünk,
s árnyékaink játszanak
csupán törékeny játékot,
talán csak azért nem tudlak
érinteni

mert az egyetlen szó még
mindig gyötrő
hiányod,
gyötrődő testünk azért foszlik
árnyékként el,
sajgó sóhajaink között, s
e sűrű magány még mára sem
oszlandó

ha vérem is folyik el rőt
zokogásban -
ne hidd el
ha szemem alá árnyat is húz az
elmúlás -
ne hidd el
ha gyenge mosolyomból a
halál is fakaszt sötét rügyet
arcomon -
ne hidd el
ha mást rebegek a szó helyett
feléd, mint most is -
ne,
kérlek, ne hidd el

kedves

árnyék vagyok, egy sóhaj a
visszhangban,
egy elhalt dallam csupán
sohsem volt ez tán másképp
itt senki vagyok,
egy árnyék

s csak keresem a szót
az ambróziát, s elfutok mindig,
mielőtt a szó talál meg engem
s árnyas fekhelyeken megszólit
a csend

keresem, keresem a szót, hogy
végre vége legyen,
hogy pontot tehessek, hogy
érezd,
kedves,
hogy csak a tiéd, hogy
lássam az utat feléd, míg
árnyam
lassan béke lengi körül a
végső sóhaj múltán

jöjj hát, s árnyaink
a meséim tükrén találnak
feloldozást