Pepsi Sziget 1999 - Pressburger & Szakmány gonzo-tudósítása
Pressburger Csaba - Szakmány György:
"Amikor az amerikai pilóta célba talál, azt üvölti a rádióba: Rock 'n' Roll! - Hendrix meg forog a sírjában."
Pressburger Csaba
Ó, ki bassza a bombázásokat, el innen a picsába, nyomulunk a Szigetre, ez a fontos, igaz, az idegeink kissé kivannak, most nem csak szétlőni lenne kedvem a barom állatok pofáját a határon, hanem legszívesebben baseball-ütővel verném szét a fejüket, a sorompóra tekerném a belüket, hogy dögölnének meg, remélem a villanykarókon fogtok lógni mind, de aztán átjutunk, Szegeden vagyunk, állomás, jegyvásárlás, s már zakatol is velünk Pest felé a vonat.
Alighogy elindulunk, barátom, útitársam, Mr. Konszolidált, na mit is tenne mást, na mit, minthogy előveszi az ÉS-t, merthogy azt vásárolt, ez volt az első dolga, amint bejöttünk az országba (jellemző, hogy pár hónappal előbb meg a felcsavart rádió mellet,, éjjel tizenkettőkor, várván, hogy mikor jelentik be a bombázásokat, bármily hihetetlen is, de Mr. Konszolidált és én stílszerűen épp a Nyugat újraindításának nevetségességéről beszélgettünk, amikor lehalkították a zenét, és egy szomorú női hang azt mondta: "Kedves hallgatóink, sajnálatos hírt kell közölnünk, negyed órával ezelőtt kiadták a parancsot a hazánk elleni légitámadásra."), szóval Mr. Konszolidált az ÉS-t olvassa, miközben én békésen elszenderedem, aztán ki tudja mennyi idő telik el, egyszercsak felriadok, és képzeld, tudom hol vagyok, mégis ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy feltépjem a kupéajtót, kirohanjak a vagon végébe és leugorjak a száguldó vonatról. Hja. Aztán békésen utazunk Pestig, ez már csak 2-szer, 3-szor ismétlődik, meg még egyszer, amikor a villamos ráhajt a Margit-hídra.
Szerda:
Laár Andrásék nyomatják a humoros zenét a délutáni forróságban a Nagyszínpad gyér közönségének. Most valahogy nem jön be, ami egyébként be szokott. Nem tudom, mért. A L'art pour l'art társulat megszenvedte a Gallával való szakítást, de még mindig jobb a maradék bagázs, mint a Galla által verbuvált új csapat. Nem röhögök, főleg csak izzadok. Várom az estét, addig is iszom a szar Ászokat (csak zárójelben szeretnék a kétféle szar között különbséget tenni, mert fontos: van tehát a simán csak "szar" sör, mint amilyen például az Arany Ászok, és van a "megbízhatóan szar", mint a mi Lavunk vagy Jelenünk). A Szigeten inkább tépni érdemes, aztán este meg felülni az Afrika-dombra, és ellenni órákig.
Totál betépve lenii, hallgatni a néger zenészek agyament dobolását,ők a Bongo Man, civilben Magyarországi egyetemisták, ilyesmik, oszt átadják a ritmust, a lüktetést,őrület, párzó mozdulatokkal, mint strucc táncolni kezdünk, a fekete meg vigyorog, hogy tíz perc alatt crack-intenzitással transzba tudja ejteni a sváb meg magyar egyetemitsákban megtestesülő sápadtarcú kutyákat.
Csütörtök:
Menekülök a Nagyszínpad közeléből, mert jönnek a Vágtató Halottkémek. Tavaly kishíján megsüketültem tőlük, pedig már a legelső bemelegítő futamoknál elszaladtam. Valahogy teljesen összegerjedt az egész, fél kilométer távolságban sem hallottam saját fájdalmas ordításomat. Amúgy elég ellentmondásos a viszonyulásom a Grandpierréék zenéjéhez, de erről most nincs kedvem írni. Tavaly megpróbáltam vitába szállni az Attilával bizonyos világnézeti kérdésekben, de mindem érvem süket fülekre talált nála. Este rendkívüli élményben volt részem. Ladányi Andrea lépett fel társulatával. Az elsők közt voltam, akik sorbaálltak, hogy bejuthassanak a sátorban tartott táncszínházi produkcióra, mégis alig jutott tisztességes ülőhely. Rengetegen nézték végig állva, de megérte, mondom én az állók nevében is.
Péntek:
Csak azt tudnám, hogy miért nem lehetett volna az Apocalyptica koncertet kicsit későbbre halasztani, amikor már teljesen besötétedett, hogy ne csak kicsit, hanem nagyon beszarjunk a dolog hangulatától. A finnek egyébként is nagymesterei a világvégi hangulat megteremtésének (gondolok itt a katasztrofista költészetükre például), és a négy, fekete öltönyben ülő férfi is rendkívül szuggesztív hatást gyakorolt a közönségre. Döbbenetes, hogyan lehet előcsalogatni négy gordonkán ilyen acélos hangokat. Tehát, ha teljesen sötét lett volna már, és több magánszámot játszanak, mint ahány Metallica-átdolgozást, azt mondhatnám: tökéletes produkciót láttam.
Szombat:
Este összefutunk a Kishorvival a Tilos sátor melletti büfében, ahol sokszor már a délelőtt folyamán megkezdjük a lazulást a dj-k lüktető zenéjére. A bombázásokról beszélgetünk, ami őt már itt, minket meg még otthon ért. Úgy érzem, hasonló állásponton vagyunk, egyetértünk abban, hogy a külföldi beavatkozás ilyen formája szükséges volt, de úgy tűnik, mégiscsak félre értjük egymást, mert állandóan azt vágja a fejünkhöz, hogy mi az áldozat diskurzusát nyomatjuk (megjegyzem, ez nekünk nem tűnik fel), és hogy ehhez nincs erkölcsi jogunk, persze neki sincs erkölcsi joga, hogy bíráljon bennünket, hisz nem volt ott, teszi mindjárt hozzá. Hajnalodik már, amikor még mindig az áldozat diskurzusa a téma, egyszer csak egy részeg, drogos, vagy egyszerűen csak egy hülye picsa teljes erővel nekihajt egy kocsit a sanknak, három méterrel az asztalunktól. Mint a filmekben: a sankosok az utolsó pillanatban ugranak ki a pult mögül, a jármű pedig egyenesen a nagynyomáson üzemelő kólaautomatáknak szalad. Hangos sistergés, kb. ekkor veszünk tudomást a dologról, aztán másfél másodperc, mire felfogjuk, mi is történhetett, aztán elkiáltja magát az egyik pali, akinek már következtetni is volt ideje: basszátok meg, ez mindjárt robban. Kitör a pánik, mi is fedezékbe vonulunk, csak az imént többek között hülyének minősített picsa nyomja a gázt egyhelyben, ahogy csak bírja, és röhög. Aztán mégse robban semmi, ráz a hideg, részben meg az enyhe sokkhatástól reszketek. Megúszod a bombázásokat, aztán a békés budai Szigeten kell kishíján kinyiffannod, és méghozzá nem is drogtúladagolásban. Ennyit az áldozat diskurzusáról, mondom a Kishorvinak, menjünk aludni.
Vasárnap:
Egy rövid ideig azon mélázom, fölmerészkedjek-e az idén is a nálunk csak Balerinának nevezett, lehulló pénzérméhez hasonló mozgást végző és egyben köröket leíró vidámparki állatságra. Tavaly ugyanis kellemesen felnyomta az adrenalinszintemet, Sándorka meg hányt utána, és a hátam mögött engem szidott, amiért közvetetten én beszéltem rá, hogy vegyen ő is egy kört. Aztán rájövök,. hogy ez a tavalyinál gyorsabb modell, ami már a centrifugális erőre is rájátszik. Tehát nem ülök fel, sőt, a közelből is eltűnök, ami mint látjuk majd, jó döntésnek bizonyul. Inkább adok az esztétikára, és megnézem Bozsik Yvette mozgásszínházát. A darab a közepestől jobb, a kombinéban táncoló gyönyörű lányok látványáért viszont mindenképpen megérte.
Hétfő:
Leszakadt két izé a Balerina testéből. Néhányan a centrifugális erőnek köszönhetően elrepültek, és - ha jól hallottam - agyonütöttek egy embert, aki a közelben mászkált. A délutáni forróságban a Szabadiskola sátorban Babarczy Eszter és a Replikás Braun Róbert cseréli ki az eszmét a posztmodernről: van-e, ha van egyáltalán vagy még, akkor jó-e ez, és mire jó stb. Lehet, hogy már más az, ami van? Braunt ötpercenként hívják mobilon, mert ő a Sziget sajtóreferense vagy mi, és nem tehette meg, hogy kikapcsolva tartja a telefonját, mert minden percben nyilatkozatot kérnek tőle a tegnap esti baleset kapcsán. Babarczyt meg a gyereke nem hagyja nyugodtan beszélni. Eklektikus posztmodern. Az irodalmi esten Parti Nagy Lajos brillírozik. Valami elképesztően agyament szöveget nyom, egyes szám első személyben dumál egy újgazdag bunkó nyelvén, aki ráadásul a strandon van. Láthatatlanra röhögjük magunkat.
A Mozi a Szigeten, külön legenda. Az Esti mese az a neoprimitív baromság, amit minden este, minden Szigeten leadnak, és mindig halálra röhögjük magunkat, s ezzel nagyon jól összefér az is, hogy soha nem értünk belőle semmit, mert mire besötétedik és a mozi vetíteni kezd, mi már olyan részegek vagyunk, mint a föld. Aztán erre csatlakozik a film, megnézel legalább harmadszor egy kötelezeőn vetített kultuszfilmet, a Trainspottingot, a Lock, Stock and Two Smoking Barrelst, ami jó, de nem tom, mért nem adják soha pl. az Easy Ridert, vagy egyéb klasszikusokat, vagy, ha szerencséd van, akkor valami eddig soha nem látott olasz-török koprodukciót fogsz ki, pl. a Törökfürdőt F. Ozpetek rendezésében, és kellemesen meglepődsz, hogy a törökök nem csak kurdokat gyilkolnimeg meg heroint csempészni tudnak, hanem filmezni is, mert ez a film állati fasza, és egy kicsit több mint egy órában át tudja adni azt az üzenetet, amit a Sziget a kezdeti években még tudott, ma már viszont egy hét alatt sem sikerül neki. Itt kell megjegyezni, hogy a rocker szemével a dolog már nem az aminek indult, nem új-Woodstock, elkommerszializálódott, s ez a dolog ki tudja miért, de visszafelé sült el: azzal együtt is kevesebb a látogató, hogy az ifjúság most már minden rétegét be akarták hozni, nem csak az "ellenkultúrát." Vagy változnak az idők, s ha tetszik, ha nem, a hatvanas, hetvenes éveket visszahozni nem lehet? Ezt támasztja alá, hogy már a tavalyi, '98-as Szigeten pl. Shane McGowan is elméletileg, és majdnem gyakolrlatilag is hallott volt, bekerülhetne a Guiness rekordok könyvébe - mert testileg ilyen lezüllöt rockert már láttam, de erkölcsileg ennyire lezüllötet még soha életemben: hogy volt pofája ilyen állapotban kiállni az elé a közönsége elé, aki ismerte őt fénykorában, az egyenesen hánytató. Nem is beszélve szintén a tavalyi Sziget másik nagy csalódásáról, Patty Smith-ről, aki annyira belehülyült férje, a valóban kiváló ember,Fred Sonic Smith, a néhai legendáris MC5 zenekar gitárosának elvesztésébe, hogy egyszerűen szólva, egy beképzelt, fotósokra köpdöső vén kurvává degradálódott, aki ma már csak önmaga paródiája. De térjünk vissza a mozihoz, éjfél felé, a film után jön a Sziget talán legjobb pilanata -mily megnyugtató, hogy a Coca Colán kívül (Pressburger) vannak még igazi értékek a Földön- egy tucatnyi PINK PANTHER RAJZFILM zsinórban való levetítése. Ez a dolog (a Coyotte Genius-ön kívül) gyerekkorom óta ugyanazt az értéket képviseli, a legrosszabb pillanatokban is el tudja hitetni velem, hogy az életet nem kell komolyan venni, és ha jót akarsz magadnak, ne tépj előtte, mert neurotikusra röhögöd magad, ilyenkor mindenki epilepsziás görcsökben fetreng, s afelől, hogy valahol, valamikor -a valós világban vagy a cybertérben (hát nem mindegy?)- mindig lesz egy igazi, hatvanas évek beli Sziget, meggyőz az a felfedezés, hogy a Pink Panter készítői, a Rózsaszín Párduc és te egy banda vagytok, mert amikor a Rózsaszín Párduc a kutyás részben kicsukja a kuityát az udvarba, és a baltafejű faszi hálóköntösében aludni készül, levesz egy könyvet a polcról, és a MELLETTE LÉVŐ KÖNYV GERINCÉN STILIZÁLT FŰLEVELEK VANNAK..
Kedd:
Szinte minden nap lebzselünk valamennyit a medencénél, és csak azon bosszankodunk kicsinyég, hogy már nem csak mi, privilegizált újságírók tehetjük ezt, hanem bárki, aki megfordul a Szigeten. Bezzeg tavaly ez nem így volt... Próbálunk belenyugodni, és lehátrálni erről az elitista dumáról. Éjfél körül megnézem az Esti Mesét a szabadtéri moziban. Tavaly is ezt láttam: Óz, a nagy varázsló. Bábfilm. Nem ismerem az alkotókat, de egy biztos: ennyire elszálltat alkotni csak valamitől beállva lehet. Nem beszélnék a történetéről, mindenkinek látnia kellene. Lenne is botrány rendesen. Mellbevágó jelenetek, hihetetlen figurák. Dorothy például egy büdös lotyó, aki mindenkivel lefekszik, a narrátor-kislány pedig annyira trágár beszédű, hogy az már vakvágány. A bábok pedig mindenféle szemétből meg hulladékból vannak összetákolva, és kurvajók. Egyáltalán nem a legütősebb részt idézném itt, de ez volt a refrénje az egyik éneknek, ezért is maradt meg bennem szó szerint a mondat: "de ki a faszom az az Óz?"