Szabó Palócz Attila
In memoriam 1CL03334
Ahogy megérkeztünk a Ferihegy 2-re, s elintéztük a parkolás körüli bonyodalmakat (ezért is jó alaposan meg akartak vágni bennünket), kiderült, hogy Mekinek csak két óra múlva lesz gépe Londonba. Illetve, épp akkor szállt fel kettő is egymás után, előbb egy Maléves, aztán meg a British Airways járata, de amikor mi megérkeztünk, a kapuk már zárva voltak. Nem én voltam az egyetlen a társaságban, aki most először járt repülőtéren. Illetve, valami dereng, nem is igazán emlékszem, inkább csak mintha emlékeznék, hogy igen, egyszer jártam már a Surčinon, valami osztálykirándulás vagy valami hasonló lehetett, de az egész csak ennyi... Mintha jártam volna, mintha lett volna ott előttem egy - akkori magasságomhoz képest - hatalmas ablak, vagy üvegajtó, vagy kilátó, vagy mi a szösz. No, most meg már ha ott jártunk, nem akartuk Mekit sem egyedül hagyni két óra hosszát várakozni.
Amikor néhány perccel korábban megálltunk az egyik benzinkútnál, mert Meki mindenáron kólát akart inni, s bementünk a kis boltba, akkor már mindegy volt. Az ő egy darab kóláját sem tudtuk volna kifizetni, nemhogy még mi is fogyasszunk valamit. A benzinpénzre addigra már áment mondtam, másból nem is vásárolhattunk volna. Katinak szénsavmentes ásványvíz, jómagnak valami Toma vörös gyümülcslé, a többiek meg mindannyian kólát kaptak. Hazafelé meg majd csak lesz valami velünk az úton... Ha mást nem, hazatoljuk szegény Bonifácot.
No, ez meg így túlzás, mert lapult még a zsebünkben kétszáz euro, amivel azt terveztük, hogy sértetlenül és érintetlenül, tehát eredendő szűziességében hozzuk haza, azonban ekkor már evidens volt, hogy lilomtiprásra kell fanyalodnunk. Oda is adtam belőle Zolinak ötvenet, hogy diszkréten adja tovább Mekinek, hogy legyen pénze a repülőtéri illetékre, meg amivel még meg akarják vágni útközben (szerencsére a menettérti jegye megmaradt), s egyébként is panaszolta, hogy indulás előtt a Heathrow mellett hagyta a kocsiját üres tankkal, valamiből tehát benzint is vehessen, amikor hazaér. Kérdeztem is Zolit, ahogy ott álltunk szépen libasorban a korlátnak támaszkodva, hogy odaadta-e már a pénzt Mekinek, de azt mondta, hogy nem akarja elfogadni tőle...
Szép volt ott támaszkodni, szó se róla, néztük a felszálló gépeket, tűzött, sőt pörkölt a nap (Meki addigra már félmeztelenre is vetkőzött), száradoztunk, hiszen a benzinkúton vásárolt italokat már rég elfogyasztottuk. Ha a benzinpénzt már úgyis megkezdtük, hát ne ácsorogjunk itt, gyerünk be a váróterembe, üljünk be valahova, oszt igyunk, meg együnk is meg valamit (mert már mindannyian éhesek is voltunk; délutántájra még mindig reggeli nélkül voltunk...). Ahogy beléptünk, az étterem mellett, amelyiknek szélére végül beültünk, állt felstószolva egy nagy halom újság, elcsentem hát belőle egyet. No, csenni ugyan nem nagyon kellett, hiszen épp azért volt az oda kirakva, akárcsak a metrókban is, hogy a járókelők, az utasok, az arra járók, a vendéget várók és vendéget kikísérők szépen elszedegessék. A Metró hírújság aznapi száma volt, s hát, ahogy beültünk a vendéglőbe, azért jókora csodálkozással olvastam az egészet.
"Az iraki felszerelés már úton van", "Rejtélyes betegség pusztít Irakban", "Kiraboltak egy pesti pénzváltót", "Súlyos baleset a 7-esen Zamárdinál", "Tarthatatlanul alacsony a hazai bérek színvonala", "Indonéziai robbantás", ezek voltak a nagybetűs címek a címoldalon. Persze, engem ezek egyike sem foglalkoztatott, s nem is ajzott fel különösebben, az egyetlen, amit eddig még kihagytam a felsorolásból viszont már igen: "Bezárt a Sziget". "Ma reggel véget ért a XI. Sziget Fesztivál. A rendezvény hét napja alatt olyan sztárokat láthattak a szigetelők, mint a tegnapi Massive Attack, vagy a nyitónapon játszó Shaggy és Ibrahim Ferrer.
Szombaton a fesztivál rekordot döntött: 62 ezer látogató érkezett a Szigetre. A lakók viszont egy másik rekordot is megdöntöttek, méghozzá a legnagyobb festmény Guinnes-rekordját. A nyolcszáz négyzetméter alapterületű alkotás több mint hatezer apró részletre volt osztva, hogy egyszerűbb legyen festeni. Immár az is szokásossá vált, hogy politikusok látogatnak ki az esemény helyszínére. Idén többek között Kovács László külügyminiszter, Lamperth Mónika belügyminiszter és Lévai Katalin, az esélyegyenlőségért felelős tárca nélküli miniszter is tiszteletét tette.
Tegnap este a Sziget moziban mutatták be a Libiomfi című új magyar filmet, és itt tartották a szintén magyar Jött egy busz... premier előtti vetítését is. Idén a Sziget áraival a legtöbb lakó meg volt elégedve. Egy félliteres üdítő kétszáz forintba került, csakúgy, mint egy fél liter sör.
A szervezők a biztonsággal is meg voltak elégedve. Idén kevesebb volt a lopás, mint tavaly, súlyosabb verekedések pedig egyáltalán nem fordultak elő a Szigeten."
Az utolsó bekezdés volt talán számomra a legérdekesebb, mert a biztonsággal én egyáltalán nem voltam megelégedve. Igaz, szervező sem voltam. Csak amolyan nem teljesen, nem egészen mezei, de mégis az egyszerűbb fajtából való szigetelő. Nosza, ha már arra utaltak ott a bekezdés alatt, hogy a tizenkettedik és tizenharmadik oldalon további érdekességeket tálal a Méltóságteljes Olvasó a Szigettel kapcsolatban, sebtiben odalapoztam. "Bevetették a gulyáságyút is" írja egy képaláírás fölött, amelyikből azután kiderül: "Tankokkal is ismerkedhettek a Sziget-lakók. A honvédség által kialakított Bevetés-szigeten többek között gulyáságyúval is főztek azoknak, akik kíváncsiak voltak egy igazi katonai lakomára. Paintballozni is lehetett, több mint 6000 patront pattogtattak el azok, akik kipróbálták ezt a játékot."
Hát, fasza, hogy oda ne rohanjak... "Egészségzóna: sokat segítettek..."
A fesztivál egyik legnépszerűbb helyszíne az Egészségzóna volt, ahol többek között bőrgyógyászati tanácsokat kaphattak az érdeklődők, volt vércukor-, vérnyomás- és testzsírmérés is.
A sátorban lehetett droggal kapcsolatos tesztet kitölteni, illetve tartottak szexuális magatartásvizsgálatot is. A legérdekesebb azonban talán az az asztal volt, ahonnan szívdobogást lehetett csengőhangnak elküldeni. A Magyar Gyógyszerész Kamara asztalánál, ahol két tesztet lehetett kitölteni, a legtöbb kérdés természetesen a drogokkal kapcsolatban merült fel, de gyakoriak voltak a gyógyszerfogyasztásra és gyógyszerfüggőségre vonatkozó kérdések is.
A bőrgyógyászati asztalnál a slágertéma az anyajegy volt és főleg az a kérdés, hogy milyen a rosszindulatú anyajegy. Ami iránt még sokan érdeklődtek, hogy hogyan néz ki a gombás köröm. Sokan érkeztek különböző, a Szigeten jelentkezett panaszokkal is, úgymint rovarcsípés, ekcéma, pattanások.
Dr. Sárdy Miklós bőrgyógyász elmondta: az érdeklődők körülbelül tíz százalékánál találtak komolyabb problémát - rosszindulatú bőrdaganatot például -, de csak egy százalék azoknak az aránya, akiknél az eltérés műtétet igényel. A sátor munkatársainak elmondása szerint a vendégek között a 18-35 év közötti nők voltak többségben."
Mittelholcz Dórának ezekért a kimerítő és nagyon fontos információkért jár a köszönet.
- Szia te kis szöszke, nem jössz egy röpke gyömöszre?
Hanem aztán: "Hétfőre kitakarítanak
TISZTASÁG Vasárnap estére a Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Rt. kitakarítja a Sziget Fesztiválnak otthont adó óbudai Hajógyári szigetet. Az FKF Rt. 80 munkása tizenkét órás műszakban dolgozott minden nap a fesztivál ideje alatt."
No hiszen, a Szigeten legalább takarítanak, nem úgy, mint a zentai Nyári Ifjúsági Játékokon. Tavaly írtam is erről egyet, hanem aztán mégsem jelent meg a szöveg, csak egy rövidített változata, mert a kismunkatársak annyi anyagot termeltek, hogy kiszorították szegény, szerencsétlen főnököt a lapból. De ami késik, nem múlik, most aztán igen keményen elégtételt veszek!
***
Egy egészen kicsike kis Sziget
III. Nyári Ifjúsági Játékok, 2002. július 18-21., Zenta, Népkert...
Habár az idei, sorrendben már harmadik zentai Nyári Ifjúsági Játékokról és azok lebonyolításáról mindent összevetve pozítiv a véleményem és akár pozitívként definiálhatom az összbenyomásomat is, mégis egy kicsit kötözködnöm kell - hangsúlyozottan: a jobbítás szándékával!
Mint általában senkinek, úgy hiszem, hogy a Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezetének, a DMISZ-nek sincs különösebb szüksége fogadatlan prókátorokra. Hogy mégis jelentkezem erre a háládatlan feladatra, csak annak tudható be, hogy a Képes Ifjúság szerkesztősége az idén első ízben vett részt tevékenyen is a szervezésben. A nádfödeles kunyhóban szerveztünk különböző programokat, amelyek valamilyen módon vagy kötődtek a laphoz, vagy melyeket egyszerűen csak érdekes, olykor a tekervényeket sem kímélő szórakozásnak véltünk.
Csak ízelítőként sorolom, hogy Sztárparádé című műsorunkban a vendégeink voltak a Sztárportré című rovatunkban korábban bemutatott művészek: Krizsán Szilvia, Mess Attila, Katkó Ferenc, Csernik Árpád, Molnár Zoltán (s remélem, nem felejtettem ki senkit...); ellátogatott hozzánk Hegyi Gyula a Magyar Köztársaság parlamentjéből, akivel külpolitikai kérdésekről és a magyarországi választások után kialakult helyzetről szerettünk volna beszélgetni, illetve beszélgettünk is, sőt még sok egyéb témáról is, igaz, kifejezetten szűk körben és baráti légkörben; Szerbhorváth György a Retardáltak-e a mai fiatalok? című vitadélutánunk vendége volt (a témáról bővebben lásd még mai számunk vezércikkében is...); bemutattuk két kanizsai fiatal, Újvári Zsombor és Vanger László Dogma film és Kisvárosi ramazuri című filmjét; Hány-e a hulla? című éjszakai hullaszámláló versenyünkben a különböző horror-filmekben áldozatul esett statisztákat kellett összeszámolniuk a versenyzőknek; a helyszínen szervezett előfizetési akciónkat is sikeresnek mondhatjuk... Pénteken, amikor a Képes Ifi szervezte a nagyszínpadi koncerteket is a Trottel Stereodream Experience, a Superbutt, a Nevergreen és a Quant of E együttesek fellépésével, a koncertek előtt és után, de lényegében akár még közben is, beszélgetni, találkozni és dedikáltatni lehetett a nádfödeles kunyhóban az együttesek tagjaival.
Az a meggyőződésem, hogy a III. Nyári Ifjúsági Játékok teljes programja (s itt most nemcsak arra gondolok, amit a Képes Ifi szervezett, hanem az egészre...) valahol s valamilyen szinten a helyén volt, hiszen elég sokrétűre sikeredett ahhoz, hogy egyszerre többféle ízlést és érdeklődési kört is kielégíthessen, s nem hiszem, hogy bárki is úgy tért volna haza, hogy ne gyűjtött volna be olyan élményeket, amelyektől gazdagabbnak érzeheti magát, s amelyeket majd még évek múltán is érdemes lesz egy-egy asztaltársaságban újra és újra elmesélni.
A trafik
Nagyon tisztességes és méltányos, sőt méltányolandó a DMISZ-nek az az elképzelése is, hogy ingyenesre szervezi a bulit, ezt a kis-Szigetet, ahogy a lapsus és a köznyelv elkeresztelte a Nyári Ifjúsági Játékokat. És az sem mellékes, hogy végre a zentai Népkertbe is beköltözik, ha csak néhány napra is az a hangulat, amibe a budapesti Hajógyári Szigeten lehet már egy évtizede nyári rendszerességgel belekóstolni. A szervezők elképzelése szerint azért is ingyes a Nyári Ifjúsági Játékok, hogy a legtávolabbi falvakból, Dél-Bánátból és Szerémségből is eljöhessenek bulizni, együtt szórakozni, kicsit talán a szokottnál is jobban felszabadulni az egyébként kispénzű, vékony pénztárcájú vajdasági magyar fiatalok, akiknek mondjuk, akkora anyagi lehetőségeik már nincsenek, hogy esetleg más, nagyobb, s legfőképp nem ingyenes fesztiválokra is ellátogassanak. Igen ám, amíg ez így egy nemes gesztus, s mindenképp elismerés után kiált, ugyanez az elgondolás teszi lehetővé azt is, hogy boldog-boldogtalan összeverődjön... Igen, olyanok is, akiknek - akármennyire bántó is legyen ez, s mégis a szó legszorosabb értelmében! - nincs helyük egy ilyen fesztiválon!!!
Máris mondom, hogy mire gondolok: akik a bulizást úgy értelmezik, hogy összedöntik mások sátrait, vagy kihuzigálják a sátorszögeket (cövekeket) és szándékosan elgörbítgetik, széthajigálják; akik csak úgy tudnak bulizni, hogy ezáltal elveszik másoktól azt a lehetőséget, hogy jól érezzék magukat; akik mámoros hangulatban attól kerekednek jó kedélyre, hogy fenenagy tombolásukban szétszedik és fölborítgatják az éjszakára üresen hagyott programhelyszínek berendezését, s dolguk végeztével még tele is hánynak mindent ott helyben, sőt törött üvegcserepekkel még meg is szórják az egészet - azok inkább maradjanak otthon!
"A szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem, hogy nem csinálom azt, amit nem akarok", mondta egyszer, nem is olyan régen, Bródy János egy interjúban. Az az eset pedig már a rendőrviccek kategóriájában is megállná a helyét, melyet egyik barátom mesélt: szülővárosában egy társasággal, hétvégén, kocsmazárás után felültek egy közeli trafik elülső, vízszintes, kiálló részére, ahová napközben az újságokat szokta az ablakon kívülre kirakni a trafikosnő. Mit ad Isten..., illetve, hogy s hogy nem, elvtársak (copyright by Hofi Géza, Isten nyugosztalja!), arra jött az éjszakai őrjárat, s a rend szemfüles őrei lecsaptak rájuk. Az egyik rendőr szigorú, fenyegető hangon rámordult a társaságra:
- Otthon is így ültök a trafikon?
Agyrém, nem? Azóta már a mi társaságunkban is szállóigévé nőte ki magát ez a hülyeség. No de, akinek az értékrendjében a szokásosnál nagyobb felszabadultság megegyezik azzal, hogy azt csinál, amit akar, viszont ezzel a viselkedésével meggátolja a többieket abban, hogy kedvükre bulizzanak, az - üljön csak szépen otthon a trafikon!
Kár, nagy kár, hogy voltak ilyen antiszociális viselkedésű, nagy valószínűség szerint önértékelési zavarokkal küszködő egyedek is szép számmal a Nyári Ifjúsági Játékokon. Ez, sajnos, rányomja a bélyegét az egész hangulatra, az összbenyomásról akkor még nem is beszélve. S éppen ezért gondolom, hogy jövőre nem lenne szabad ingyenesre szervezni a fesztivált. A Sziget első éveiben is voltak hasonló problémák, a sajtó is cikkezett ezekről böcsülettel, a szervezők pedig felismerték, hogy a rendezvény érdekében kemény szigorral kell kiszűrni a civilizációt csak hírből, vagy még hírből sem ismerő egyedeket. A Sziget és az EXIT tapasztalata is azt mutatja, hogy megfelelő módon távol lehet tartani azokat, akik nem valóak oda. Például egy nem túl drága, akár csak szimbolikus összegű belépővel is. A jegyek ára, mondjuk, nem kellene, hogy nagyobb legyen a terület lezárásának és a megfelelő biztonsági szolgálat (amelyik a jegyeket ellenőrizné...) felállításának a kalkulált nézőszámra arányosan lebontott költségeinél.
A Nyári Ifjúsági Játékok érdekében...
A takarítás
Ahol öt-, tíz-, tizenöt ezer ember összejön, ott ha szórakoznak, ha nem, iszonyú mennyiségű szemét termelődik. Ez így természetes, és rossz előjelnek kellene tekintenünk, ha nem így lenne. A nagy rendezvények után már csak természetvédelmi okokból is a szemételtakarításnak szervezettnek kell lennie. Nomármost, én csak azt nem értem, hogy ha Zentán egy rendezvénynek társszervezője a Thurzó Lajos Közművelődési Központ, amely mint tudjuk közvállalat, alapítója pedig a község önkormányzata, s ha ugyanez az önkormányzat még a rendezvény támogatói között is szerepel, akkor miért nem lehetett megoldani szervezetten, az önkormányzat másik közvállalata, a kommunális vállalat révén a Népkert takarítását. Miért érdeke egyik kéznek, hogy kitörjön a másik?
A legnépszerűbb és legtöbb fiatalt megmozgató vajdasági magyar rendezvény másnapján ott álltak a szeméthegyek a Népkertben, a kutyák széthúztak belőle, amennyit értek, viszont a kommunális vállalatból egy ember nem sok, annyival sem lehetett találkozni. Olyan kérdések merülnek fel bennem, hogy: miért érdekük a vállalat vezetőinek, hogy rossz fényt vessenek a Nyári Ifjúsági Játékokra? Mert elhiszem, és nagyon is megértem, hogy rossz szájízzel megy majd haza az a zentai polgár, aki szívesen lemenne sétálni egyet a Népkertbe, de a helyén csak szeméttelepet talál. Nem is várható el tőle azután, hogy pozítivan viszonyuljon a rendezvényhez.
A Játékok másnapján a rendezvény főszervezői, a DMISZ vezetői járták a Népkertet és gyűjtötték puszta kézzel zsákokba a szemetet. Ezt nem azért tartom felháborítónak, mintha nem piszkolhatnák be a kezüket, vagy nehezükre esne lehajolni egy eldobott műanyagpohárért vagy cigisdobozért, hiszen még csak nem is derogált nekik, fogták a zsákokat és mentek, mintha jobb dolguk se volna, hanem azért, mert egyszerűen NEM AZ Ő DOLGUK! Emberek, hát gondoljuk már végig, hogy a szervezők a rendezvény előtt több hónapos szervezőmunkát csináltak végig, a Játékok négy napján pedig nagymarathont futottak! Gondoljuk végig, hogy mekkora jelentőségű rendezvény ez a város szempontjából, amely egyrészt népszerűsíti a községet és Zenta arculatát is egy olyan színfolttal gazdagítja, amelyikre és amilyenre csak irígykedhetnek a környező települések. És gondoljunk az esemény gazdasági jelentőségére is, hiszen az a több ezer ember, aki eljön, ide hozza a pénzét, hogy itt költse el... Szemfüles vállalkozók nagyot kaszálhatnának egy-egy ilyen alkalommal, ami ugyancsak a község szintjén lehet jelentős tényező.
Nem vagyok benfentes sem a DMISZ pénzügyeiben, sem a Nyári Ifjúsági Játékok költségvetését illetően, értesüléseim szerint azonban ha nem is túl nagy, mégis elgondolkodtató összegű veszteséggel zárult a rendezvény. Ebben a helyzetben külön takarítóbrigádokat létrehozni és fizetni nem hiszem, hogy módjukban állt volna a szervezőknek. Ugyanakkor itt van egy közvállalat, melynek épp a város tisztán tartása a feladata, s melynek mellesleg ugyanaz az önkormányzat az alapítója, amelyik a rendezvény egyik kiemelt támogatója - és mi történik? Semmi. Azok az emberek, akiknek - mondjuk - a mai, szeptember 11-i városnap alkalmából a Nyári Ifjúsági Játékok kitalálásáért és elindításáért át kellene venniük az ilyenkor kiosztásra kerülő önkormányzati elismerést (ha valakinek végre eszébe jutna megszavazni nekik...), fogják a szemeteszsákokat - és eltakarítanak több ezer ember után; s időközben a kommunális vállalat vezetői pedig ahelyett, hogy leküldenének a Népkertbe 10-15 embert, akinek egyébként is ez a dolga, csak röhögve babrálnak az irodájukban, s a fülük botját sem mozdítják. Szép, nem?
Senki sem lehet próféta a saját hazájában...
Ja! Ez mindigis így volt. Így is van. S amennyire itt, Európa e szerencsétlen szegletében továbbra is késik az emberi fejekben a szemléletváltás, valószínűleg így is marad...
Idétlen időkig!
***
Ücsörögtünk ott a Ferihegy 2 várótermében lévő étteremben, de mivel itt pincér nem volt, hanem amolyan menza-rendszerrel kellett volna piát s kaját vételeznünk, nem fogyasztottunk semmit. Meki már azt tervezgette, hogyan jön el két hét múlva Újvidékre: Andrej haverunk, aki ugyancsak Londonban él, ugyanis akkor kap szabadságot, s együtt ruccannának haza. Ő most visszamegy, holnap már dolgoznia kell, s attól függően, hogy milyen járatra kerül, dől majd el, hogy mikor tudnak jönni. Jöttek-mentek körülöttünk az emberek, s Zoli egyszercsak örömmel újságolta, hogy Meki gépét végre kiírták a kijelzőtáblán a következő járatok között.
Félbe hajtottam az újságot. "Növelte a Sziget az m2 nézettségét
MÉDIA A szervezők szerint sikeres volt a TV Sziget, amelyet minden este az m2-n sugároztak. A napi másfél órás adások alatt a csatorna nézettsége általában megduplázódott.
Tervezik a műsor folytatását, lehetséges, hogy még idén látható lesz újabb széria, de legkésőbb a jövő évi fesztiválon."
Ezek amolyan kishírek voltak a Metróban a Szigetről: "A Rajkó zenekart is meghallgatta
ESÉLYEGYENLŐSÉG Lévai Katalin, az esélyegyenlőségért felelős tárca nélküli miniszter is kilátogatott a Szigetre. A miniszterasszony megtekintette az értelmi fogyatékosok színielőadását, találkozott a civil szervezetek képviselőivel, illetve kipróbálta az Ability park kerekes székes akadálypályát is."
"Kincsvadászat a Sziget fődíjáért
JÁTÉK A fesztivál programjaiból természetesen nem hiányozhatott a játék sem. A Kincskereső Sátornál érdekes játékokban vehettek részt a látogatók.
A napi játékok nagyon népszerűek voltak, körülbelül 250 játékos kedvű Sziget-lakó kereste fel a sátrat. Aki jól teljesített, zsetonokat kapott, melyeket a sátorban apró ajándékokra válthatott. Aki viszont a kincsre pályázott, az betehette zsetonjait a bankba, és tegnap a fődíjjal térhetett haza. A szervezők százezer forintot rejtettek el a Sizgeten, amelyért körülbelül 25 Sziget-lakó versengett."
"Csigák versengtek a bennmaradásért
VALÓSÁGSHOW A Sziget Fesztivál ideje alatt újabb valóságshow-val ismerkedhettek meg az érdeklődők.
A Csiga Valóságshow otthonául az Zöld Udvar szolgált. Itt éldegélt a csigavilla hat lakója, akik közül minden este kiszavaztak egyet a Sziget-lakók. A kiszavazott játékos visszakerült eredeti lakhelyére, a Duna-partra.
A brazil szappanoperákból ismert nevekkel ellátott csigáknak még jakuzzijuk is volt az építményben. Éjszakára természetesen kitelepítették őket ideiglenes lakóhelyükről, nehogy bajuk essen."
Ja! Akárcsak anyósom régi viccében, amikor a gerontológiai központban sportnapot szerveznek, s kiviszik az időseket a rétre csigát gyűjteni. Este aztán összegzik, hogy kinek mennyire telt meg a kosárkája, összeszámolják, ki mennyi csigát gyűjtött. Józsi bácsi tizenhárom, Piroska néni négy, Ilus néni kilenc, Pista bácsi kettő, Julis néni semmi...
- Hát Julis néném, maga miért nem gyűjtött csigákat?
- Gyűjtöttem volna én, fiam. De megláttam a jószágot, lehajoltam érte, a csiga meg csak huss!
Talán fel is néztem egy pillanatra az újságból, no nem azért, hogy röhögjek, mert ahhoz egyikünknek sem volt kedve az adott pillanatban, s még csak nem is azért, hogy legalább a viccet elmeséljem, s így próbáljam meg jobb kedvre deríteni a többieket. Zoli újra azon győzködte Mekit, hogy fogadja el a pénzt, nehogy aztán gond legyen. Továbbra sem akarta elvenni, mondván, hogy Londonban már rendben lesz a dolog, ha leszállnak a Heathrow-n bemegy valakihez a repülőtéren és kér kölcsön benzinre. Végül aztán mégis elvette, azzal, hogy két hét múlva visszahozza.
No végre. Ha nem is volt egy sorsdöntő kérdés, ettől valamelyest mégis megnyugodtam.
"Sokan folytatnák otthon a szemét szétválogatását
Idén már második éve szervezett szelektív hulladékgyűjtést a Szigeten a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium.
Már a végső számvetés előtt látható volt, hogy az akció ebben az évben sikeresebb volt, mint tavaly. Több tonna műanyag és több száz kiló alumíniumhulladékot sikerült szétválogatva összegyűjteni.
A Sziget területén 380 zsáktartó állványt és 23 ezer műanyag szemeteszsákot helyeztek ki a szervezők. Emellett a Biomark Kft. segítségével ötven darab üveggyűjtő konténert is ki tudtak tenni, illetve hatvan darab olajgyűjtő konténert is telepítettek. A fesztivál ideje alatt készült egy közvélemény-kutatás is, amelyből az derül ki, hogy a Sziget-lakók nagy része fontosnak tartja a környezet védelmét, és szívesen gyűjtené otthon is szelektíven a hulladékot.
Változó az okok megítélése
Szintén fontosnak tartják, hogy a lakóhelyükön is legyen szelektív hulladékgyűjtés. A szemét ilymódon való válogatásának legfontosabb okaként a legtöbben a veszélyes hulladékok biztonságos kezelését nevezték meg, és csak második helyre került az újrahasznosítás megkönnyítésének szempontja."
"Gerendai: kegyes volt az idő
Jövőre akár a Red Hot Chili Peppers is igent mondhat
Az első két esős nap nem tett jót a Sziget Fesztiválnak. Az anyagiakat tekintve tegnap reggel még mínuszban voltak a mutatók.
Gerendai Károly, a Sziget főszervezője lapunknak elmondta, mindig az esőtől félnek a legjobban, mert az tönkreteheti az egész rendezvényt. Legutóbb ilyen kevesen, mint az első két napon, 1997-98-ban voltak.
Gerendai szerint azonban ha ezt a két napot nem számítjuk, az idei fesztivál nagyon jó hangulatú volt, a bulik is általában jól sikerültek, ráadásul biztonság szempontjából is jobb volt minden, mint az eddigi években.
Azt is megtudtuk, hogy az esőmentes napokon több vendég volt, mint tavaly. Arra a kérdésre, hogy mi az, amin még változtatni kellene, többek között az a válasz hangzott el, hogy még mindig csökkenteni kellene azon autók számát, amelyek behajthatnak a Szigetre, növelni kellene az idén már tízezer négyzetméteren lerakott járólapok számát, és szükséges lenne tovább növelni a kivilágított területek nagyságát.
Novemberben döntenek
Arról, hogy jövőre kiket hoznak a rendezvényre, még nem sokat tudott mondani. Általában az a cél, hogy ne nagyon hívjanak vissza fellépőket, de ha más nem ér rá, kénytelenek olyan előadót hívni, aki szerepelt már a Szigeten.
Az érdemi egyeztetéseket a zenekarokkal azonban csak október-november környékén tudják elkezdeni. Akiket nagyon régóta szeretnének hozzánk elhozni: a Red Hot Chili Peppers, a Blur és a RadioHead.
Az idei évről, akit valószínű, hogy többet nem hívnak vissza, az Panjabi MC, mert ő csalódás volt a szervezők számára. A jövő évi jegyek árára vonatkozóan csak annyit sikerült megtudnunk, hogy várhatóan emelkedni fognak, de azt még nem tudni, mennyivel. Ezt majd a bevételek és a költségek aránya határozza meg."
Nem voltam ott Panjabi MC koncertjén, tehát nem is tudhatom, miért okozott ekkora kiábrándulást a szervezőknek, hogy máris ki merik jelenteni a sajtónak: márpedig őt többé soha. S igazából, nem is tudom, ki az a Panjabi MC, milyen zenét játszik, honnan jön, hová tart, s egyáltalán: mit akar? Még szerencse, hogy régi szokás szerint, hoztam haza magammal szép számmal a Pesti Est Sziget-különszámából. Megnézem már... "Panjabi MC James Brown és a tradicionális panjabi népi kultuszhős, Kuldip Manak muzsikáján nőtt fel Coventryben. A hiphopot a távol-keleti népzenei jegyekkel ötvöző zenész egy kis kiadónál jelentette meg első lemezeit, amelyek közül a Souled Out valóságos slágergyűjtemény, az idei Beware of the Boys című hatalmas sikerű single pedig már a mainstream hullámain terjeszti a nyolcvanas évek Knight Riderjének témáját a keleti zenei motívumok és a nyugati hangszerek fordításában."
Hát, habár az idén az eddig megszokottnál sokkal több időt töltöttem, és sokkal több koncertet álltam vagy ültem végig a Világzenei Nagyszínpadnál, a világzene továbbra is csak muskátli, akárki akármit is mondjon... Javaslatom: jövőre hívják meg Ceca Ražnatovićot is... A sikere előre garantált!
A tévedés itt persze csak annyi, hogy Panjabi MC nem a világzenein, hanem a reguláris main stage-en lépett fel 2003. augusztus 2-án, szombaton. Nézem a programfüzetet, hogy vajon hol járhattam abban az időpontban, de nem sokra jutok vele. The 69 Eyes, Panjabi MC, Kispál és a Borz, Moloko... Délután hatkor, amikor Panjabiék nyomták a nagyszínpadon, valószínűleg zuhanyoztam, ebédeltem, vagy bármi mást csinálhattam, ugyanis csak a Kispál és a Borzra mentünk ki a nagyszínpad elé.
***
Késő este volt mire hazaértük, de azért annyi energia még szorult belénk, hogy felbontsuk Szilárd söreit. Néhány héttel korábban, a Könyökkanyar szegedi bemutatójának másnapján hozott Zoli hat üveg Holsteint a szegedi Tescóból. Szilárd rátelefonált vagy mi, és nagyon kérte, hozzon neki, s úgy tűnt, a megrendelőnek ez valamiért nagyon fontos. Azt mondja Zoli erre, hogy persze, rendben, elhozza Zentára és itthagyja nálunk. Nomármost Szilárdnak annyira azonban mégsem volt fontos ez a hat üveg Holstein, hogy el is jöjjön érte hozzánk. S hát én sem vagyok ám fából... Hetekig kerülgettem, nem nyúltam hozzá még ha valami, minőségében összehasonlíthatatlanul gyengébb hazai söröket kellett is innom.
Most tehát mindannyian egybehangzóan úgy döntöttünk, hogy egyrészt rászolgáltunk, másrészt pedig őrizgetni sem lehet tovább, mert lejár itt nekem a spájzban a szavaztossági ideje... Mazowiecki barátom megkért, hogy nálunk alhasson, mert az érdekes fejével nem mert hazamenni, nem mert a szülei szeme elé kerülni. Szia Apa, szia Anya! Inkább úgy gondolta, jobban teszi, ha egy éjszakát nálunk alszik, reggel pedig átugrik ide a szomszédba Öcsihez, leborotváltatni a koponyáját. Meséltem is neki, hogy amikor nekem csináltunk néhány évvel ezelőtt valami különlegesen érdekes fejdíszt, anyám kórházba került, amikor meglátott. A sztori persze így kissé eltúlzott, de lényegét tekintve igaz... Ne részletezzük.
Mazowieckit ekkor már Spidermannek is szólítottuk, ugyanis miután egyik hajnalon fél koponyáját Meki nagy ügyesen leborotválta, kárpótlásul, amiért a másik fele megmaradt, s igen érdekes külsejével gazdagította így a Sziget amúgy is tarka forgatagát, kapott a kopasz részére egy henna tetoválást: egy pókot.
No, a nagy sörözgetés közepette bekapcsoltam a számítógépet, mondom, nézzük, írt-e nekünk valaki valami fontosat, amíg mi odavoltunk. Szerencsére ezúttal nem jártam úgy mint májusban, a görögországi nyaralás után. Akkor arra értem haza, hogy egy levelünk sincs, ugyanis az internetes szolgáltatónk felszámolta a címünket. Hát, hiszen mi az neki? Csak egy szimpla "Delete", oszt mán ahun ment az egész... Próbáltam én akkor is leszedni az időközben érkezett e-maileket, de sikertelenül. Egy ideig még abban reménykedtem, hogy csak a jelszóval van valami probléma, de be kell vallanom, ez a reménykedés csak arra volt jó, hogy nyugtatgassam magam, ugyanis a gép pontosan úgy reagált mindenre, mint mikor - ha csak egy gépelési, ti. betűhiba miatt is - nem létező felhasználói nevet ad meg az ember. Láttam már ilyet, értettem is, hogy épp mi történik, csak azt nem tudtam, hogy miért.
Másnap természetesen bementem a szolgáltató irodájába, de nem sok reménnyel. Mondom a tulajnak, hogy mi bánt, ő meg csak röhög:
- Persze, hogy nem tudtad leszedni a leveleidet.
Azt hiszem nem is kérdeztem semmit, csak egy kérdő, felelősségre vonó pillantás volt az, amire az újabb választ vártam:
- Nincs "szpray" nevű felhasználónk!!! - mondta olyan jólesően az állatkám, mintha akkor bújt volna ki a tojásból.
A marhája!
Akkor váltottam szolgáltatót, pontosabban csak visszatértem egy másikhoz, amelyiknél korábban volt címem. Amikor ezt a most - távollétemben - megszüntetettet megnyitottam, emezt a régit nem számoltam fel, ugyanis még oda is érkeztek bizonyos hírlevelek, egyebek. Később meg, amikor már teljesen átálltam az újra, emezt a címet csak anyagtárolónak használtam: amikor hazaküldtem valamit a szerkesztőségből az itthoni címre, akkor mindig erre irányítottam a küldeményt, hogy időközben a rendes levelezést ne zavarja. Aztán amikor nagyon fölszaporodtak ezen a címen a levelek (főként képekről és szoftverekről volt szó), egy-egy éjszakát rászántam, hogy leszedjem onnan a hazaküldött anyagokat.
Persze Farkas Henriknek is megadtam az új címem (amelyik igazából a régi volt), így hát most, amikor a Szigetről hazaérve leszedtem a leveimet, nem véletlenül érkezett tőle pont ide a HEL-hírlevél.
A védelmi felülvizsgálat eredményéről
HEL közlemény 2003-08-05
Befejeződött a védelmi felülvizsgálat első szakasza, és sajtóhírek szerint augusztus 6-án a kormány tárgyalja a haderőreform koncepcióját.
A HEL örül annak, hogy az utolsó sorkatona behívásának ideje ismét előbbre jött, a jelen tervezet szerint 2004-ben az utolsó sorkatona is leszerel.
A HEL javasolja, hogy már most tűzzenek ki legvégső határidőt az utolsó sorozásra, és rögzítsék a szelekció szempontjait. A további bizonytalanság csökkentésére hozzák nyilvánosságra, mely csoportokat nem fenyegeti már a behívás.
A HEL fenntartja korábbi javaslatait (sorkatonai illetmény felemelése, szerződéses feltételek könnyítése), amelyek az önkéntességre való gyors, zökkenőmentes és méltányos áttérést szorgalmazták. Ismételten javasoljuk: a szerződésesektől ne követeljenek előzetes sorkatonai szolgálatot, hiszen rövidesen már az sem lehet sorkatona, aki szeretne!
Ahogy gyorsan elolvastam a levelet, ugyanazok az ellenérzések ötlöttek fel bennem, amelyek eredetileg - s az élmény frissessége miatt még élénken éltek bennem - a Szigetes katonai jelenlét kapcsán fogalmazódtak meg. Egy gyors válaszlevelet kanyarítottam:
"Kedves Henrik!
Érdeklődéssel olvasom közleményed!
Van azonban egy észrevételem, vagy ötletem, vagy nevezd, aminek akarod. Most ért véget a Sziget Fesztivál, s ezen a rengeteg embert, főleg fiatalt vonzó rendezvényen a Honvédség is jelen volt ágyúkkal meg mi mindennel. Szóval, amolyan önreklámozó kampányhelyszínnel. Igyekszik népszerűsíteni magát a hadsereg.
Henrik sem halogatta a válaszadást, másnap már meg is érkezett az alábbi e-mailje:
"Kedves Attila!
Kösz az észrevételt. A HEL is kint volt a Szigeten, igaz, hogy csak az utolsó napon. Én régebben, két éve jártam kint, érdekes, hogy a fiatalokat a téma nem érdekelte, pedig jól beharangozott vita is volt!
A HEL mással nem foglalkozhat, mint hadkötelezettség, ezért pl. militarizmussal sem. Ezért ilyen ügyben nem tiltakozhatnánk. Sőt, hozzáteszem: a toborzóreklámok éppenhogy segítik az önkéntességre való áttérést.
Viszont, mint antimilitarista, én spec., éppenúgy, mint Te, nem örülök az ilyesminek. Van egy másik szervezet, ha megszűnik a sorozás, több energiám jut rá, az Erőszakellenes Fórum, majd abban lehet, hogy felvetjük az ilyen kérdéseket is.
Mindenesetre kösz az észrevételt, javaslatot.
Ha időd lesz, amikor Pesten jársz, keress már fel! Én most nemigen tudok kirándulni, a lakásom felújításával leszek elfoglalva mostanában."
No, ennyit - akár kommentárként is - a gulyáságyúról.
***
"Évről évre javul a Sziget biztonsága
Az elmúlt évekhez képest rengeteget javult a Sziget biztonsága. A rendőrség és az In-Kal Security összefogásának köszönhetően idén semmilyen nagyobb kihágás nem történt a fesztiválon.
Lasz György, az In-Kal biztonsági szolgálat vezetője kérdésünkre elmondta: évről évre egyre jobb a fesztivál biztonsági rendszere. Ennek köszönhetően jóval kevesebb a lopás, a rendbontás. A sátorlopások száma az elmúlt évekhez képest jelentősen csökkent.
Egyre kevesebb a verekedés, egy-két pofonos esetet leszámítva nagyobb botrányokra, verekedésekre nem került sor - tette hozzá a biztonsági szakember. A bejáratoknál átkutatják a táskákat és elkobozzák a szúró- és vágóeszközöket. Lasz György elmondta azt is, hogy eddig nem volt példa arra, hogy valaki fegyvert akart volna bevinni.
A biztonságot megkönnyíti a már 3 éve működő Sensormatic rendszer. Az üzletekben már jól ismert kis csíptetőt a ruhára, táskára kell elhelyezni, amely a kijáratnál jelzi, ha idegen személy akarja eltulajdonítani az értéket. Szép Zsuzsa, az ADP-Sensormatic magyarországi vezetője összesen 2 olyan esetről tud, amikor a rendszer segítségével csípték el a tolvajt.
A Sziget-lakók körülbelül 80-90%-a veszi igénybe az áruvédelmi szolgálat kis csíptetőit."
Becsuktam az újságot és félbe hajtottam. Ott ültünk a Ferihegy 2-n, mint egy vert sereg. Megszólalni sem nagyon volt kedve egyikünknek sem. Áldott legyen a biztonsági rendszer!
Igaz, Sensormatic-rendszert nem használtunk, de akkor is! Azt hiszem, 1999-ben lehetett, amikor a nulladik napon megérkezve, a kora esti órákban felállítottuk a sátrunkat (akkoriban még kint táboroztunk a pórnéppel, a kijelölt sátorhelyeken...), s mint aki jól végezte dolgát, elindultunk, hogy körülnézzünk, hogyan épül a Sziget. Azt az előző években már láttuk, milyen szomorú látvány, amikor utolsó este, a programhelyszín zárása után elkezdik lebontani a Szigetet, pedig még javában tart a buli, még javában tombolna a nép; most ennek az ellenkezőjére voltunk kíváncsiak: amikor hivatalosan még nem kezdődött el semmi, amikor még jószerivel nem is állnak a programhelyszínek, még csak épülnek a vedeldék, s máris beindul a bulizás, az ereszdelahajamat... Jókora sétát tettünk, s arra érkeztünk vissza sátrunkhoz, hogy kirabolták azt, asszony pajtás táskáját vitték el az összes holmijával, olyannyira, hogy még egy szál tiszta bugyija sem maradt. No, jól kezdődik, depresszió már az első napon. Rendőrség, bejentés, talált tárgyak osztálya, miazma...
A holminak csak elenyésző része került meg a Sziget egy hete alatt. Még szerencse, hogy ez épp egy olyan esztendő volt, amikor fellépők is voltunk, előadást játszottunk a színházi sátorban, s anyagi gondjaink enyhítésére megtehettem azt, hogy előre, még a fellépés előtt elkérjem a tiszteletdíj egy részét a szervezőktől, hogy a legfontosabbakat legalább pótolhassuk.
Ettől kezdve pedig minden évben a Honvéd Üdülő kerítésén belül, a lezárt és az In-Kal által védett területen vertük fel sátrainkat. S be kell vallanom, ez egészen jól is működött, nyugodtan ott hagyhattuk a sátrainkat, minden holmink, még az értékesebbek is érintetlenül és sértetlenül vártak vissza bennünket. Ez egy olyan terület, ahová nem léphet be bárki, hanem csak a megfelelő pass-okkal rendelkező személyek, közöttük mi, sajtósok is. A bejáratoknál In-Kalosok ülnek, akik könyörtelenül ellenőrzik, hogy megvan-e mindenünk, ami a belépéshez kell, ami olykor kellemetlen is tud lenni, ha teszem azt, mint az idén Mazowiecki haverunk kétszer is, elveszíti a pass-át.
Az idei utolsó nap a Szigeten, 2003. augusztus 5-e, kedd. Este fél nyolcra mentünk a Pannon Praktikum Világzenei Nagyszínpadra Shane MacGowan és a The Popes koncertjére. "Shane MacGowan 1994-ben - három évvel azután, hogy kiszállt a Poguesból - jelentkezett a Popesszal, és ezek a pápák éppen ott folytatták, ahol a Pogues kezdte: zömmel ír tradícionálisok, punkos éllel, beindulva, kocsmásan. Igaz, kissé öregesen áll a szénájuk az ambíciók terepén: kevesebb a lemez, kevesebb a koncert, kevesebb a hír, de ettől Shane karizmája és dalai nem zavartatják magukat különösebben. És mi sem fogjuk, annyi szent." Szerény késéssel, igazán jó bulit nyomtak. Úgy jelentették be őket, hogy: "Minden koncertszervező nagy álma, hogy egyszer sikerül felléptetni. Nekünk, úgy látszik, most sikerül!"
Érdeklődéssel lestük, Shane-nek hány számot sikerül lenyomnia, mert ilyen szempontból elég rossz hírben áll... Picsa részeg volt most is, szó se róla, mégis böcsülettel végigcsinálta. Meki mesélte, hogy már legalább nyolc-kilenc koncertjén járt, és Shane az első három-négy szám után mindig levonult a színpadról aludni. De nem baj, mondta, mert a zenészei már ismerik, tudják, hogy ez a szokása, annyira leissza magát, hogy nem tudja végigcsinálni a fellépést; amikor ő lemegy, a zenekar játszik tovább, és végigcsinálja a koncertet. Nagy volt a megdöbbenés, amikor néhány héttel korábban Újvidéken, az EXIT-en mégis kibírta végig.
Hét-nyolc szám után Shane most is levonult a színpadról. Gunyoros képpel még össze is néztünk, hogy no, eddig tartott. A zenészek nyomták tovább, még tüzelték is a népet, a buli jó volt így is. Hanem, akkor jött a megdöbbenés, amikor a szám végén Shane visszajött és folytatta. Igaz, nem mindig lehetett érteni az összekötő szövegeit, csak találgathattuk, hogy mit motyog bele a mikrofonba. De nyomta a dalokat megállás nélkül. Koncert közben még egyszer levonult hátra a színpadról, de akkor is visszajött. Vagy visszatessékelték a szervezők... Nem tudhatom. Azért nagy álma tehát minden koncertszervezőnek, mert sohasem biztos, hogy lesz még olyan állapotban, mire elérkezik a kihirdetett kezdési időpont, hogy feltámolyogjon a színpadra...
Egyébként erőteljes gitárhangzással támogatott, fergeteges ír zenét játszottak, nem annyira punkosan, mint a Poguesszal, inkább rockos hangnemben, s szerintem ez nem is igazán kocsmazene, annál valamivel keményebb. Habár, miért is ne? Hiszen vannak jó rockkocsmák, pubok, ahová tökéletesen megfelel az ilyesmi.
Koncert után megindultunk a nagyszínpadhoz, ahol időközben a Massive Attack játszott. "A Massive Attack ma már egy leginkább önmagát definiáló, stílusok és trendek felett álló zenei márkanév és a mai pozenei univerzum egyik legizgalamsabb produkciója, ez nem vitás. A zenekart a bristoli Wild Bunch hiphopkollektíva két tagja, Andrew 'Mushroom' Vowles és 'Daddy G' Marshall, valamint egy ugyancsak bristoli graffitis srác, Robert '3 D' Del Naja alakította 1987-ben. Nem zenekartagként hosszú ideig a Massive Attack produkcióiban szerepelt a később szólópályára lépő Tricky is. Hiphop és soul elemekből vegyített zenéjükre a szaksajtó a triphop címkét ragasztotta, ráadásul az ugyancsak Bristolból induló Portishead megjelenésével hamar egyenlőségjel került a város neve és a sajtó által alkotott stílus, azaz a triphop közé. Első albumával, a Blue Lines című 1991-es nagylemezzel és az Unfinished Sympathy című, klipje miatt is emlékezetes kislemezzel villámrajtot vett. Az Öböl-háború idején a zenekar tiltakozásképpen levetette nevének második felét, és csupán Massive néven szerepelt. Az ekkor született, 1994-es Protection című album még nagyobb sikert hozott, nem is beszélve a korábbi albumoknál sötétebb világot festő 1998-as Mezanine-ról, mely már egy sztárstátuszba emelkedett kollektíva munkája. A most megjelent 100th Window című albumot már 3 D egyedül készítette el, bár a hírek szerint Daddy G is ott lesz a turnén. A hosszú egzisztencialista monológként hömpölygő lemezen közreműködik még Sinéad O'Connor és a Mezzanine-ról ismerős reggae-énekes, Horace Andy is." Mondom, elindultunk... De el már nem jutottunk. Útközben megálltunk egy sörcsapoldánál utánpótlást vételezni, s ez csak arra volt jó, hogy szépen kettészakadjon a társaság. Meki és Zoli előre ment, én meg még ott álltam a sorban a messzire a fejem fölé magasodó ír Guinnes-sapkával a kobakomon - amit ezúttal a Shane MacGowan and the Popes koncert tiszteletére vettem magamhoz -, hogy asszony pajtásnak vodkát vételezzek a söntésnél. Mazowiecki haver és Lady Sharlot azonban megvárt bennünket. Így szakadtak le ketten a társaságról. Aztán, miután a vodka már megvolt, tovább indultunk, még mindig azzal az eltökélt szándékkal, hogy márpedig mi most Massive Attackra megyünk. Igen ám, de mások is így gondolták. Megint mások meg épp ellenkezőleg, a világzenei nagyszínpad felé siettek (a mi szempontunkból: vissza) Goran Bregovićra. Olyan tumultus kerekedett fél szempillantás alatt, hogy szinte tipegve, topogva haladhattunk csak tovább. Az idő pedig csak egyre múlt...
Ráadásul egy autósnak épp akkor jutott eszébe, hogy rettenetesen fontos, halaszthatatlan dolga van, és behajtott az út közepére, ott próbált járművével ő is előbbre jutni, de vigasztalásul ugyan nem szolgálhat, megjegyzendő, hogy ő is csak lépésben haladt. A narancsfacsarda mellett (ahol frissen, helyben facsart narancslevet árultak...) asszony pajtás még vételezett magának egy pohárnyi adagot a vodkájához, majd ahogy négyen összenéztünk, s felmértük a helyzetet, egyértelmű volt, hogy vesztésre állunk: ha tovább kínlódjuk magunkat a tömegben, mire a nagyszínpadhoz érünk, a Massive Attacknak már vége lesz, s ha akkor indulunk meg vissza a világzenei nagyszínpadhoz, a Goran Bregovićról is lekésünk...
A négyfős kupaktanács meghozta tehát döntését, melynek értelmében visszairamodtunk. S így is késve, mert mire megérkeztünk, Goran Bregović és az ő temetkezési és lakodalmas zenekara már a színpadon húzta, de leginkább meg fújta a húzni-, illetve fújnivalókat. "Goran Bregović az egykori Jugoszlávia Bijelo Dugme nevű zenekarának a vezetője volt, kinek a háború kitörése utána a globál isten is felvitte a dolgát: amit elért a Kusturica-filmek zenéjével, annál többről nem álmodhat szerző: ma már világszerte, etnikai-politikai hovatartozástól függetlenül, a Balkán örökzöldjeiként adják tovább Djurdjevdan vagy Mesečina című dalait. Az efféle muzsikák forrásai a menyegzők és a temetések tájékán kereshetők, erre utal a zenekar neve is, Bregović ugyanakkor igen finom kézzel bánik a Balkán cigányzenéjével: úgy tudja minden ízében emelkedetté tenni, hogy az nem veszít a hiteléből." Goran Bregović Wedding & Funeral Band! Hát, a franc se tudja...
A lényeg, hogy annyian voltak, hogy az egész, világzenei nagyszínpad előtti igen tágas teret megtöltötték. Jó, hogy említi a Pesti Est szerzője a Kusturica-filmeket, ugyanis Bregović később igen csúnyán összeveszett a nevezett rendezővel, Cannes kicsi kedvenckéjével, aminek szakítás lett a vége, az újabb filmjeihez már nem is ő csinálja a zenét. Kusturica egy interjúban panaszolta el, hogy Bregović összegyűjti a népi, népzenei motívumokat, s neki már, mint rendezőnek, a saját zenéjeként adja el. A rendező ezt lopásnak minősítette és nagyon megharagudott korábbi munkatársára. Egy darabig még el is fogadtam ezt az érvelést, hanem később esett csak le a tantusz, hogy hoppá!, hát ennyi erővel akkor akár Bartókra vagy sok más klasszikus zeneszerzőre is haragudnunk kellene, hiszen nagyon kevesen voltak olyanok, akik nem készítettek népzenei feldolgozásokat. Ha valamiért nem jó Bregović zenéje, akkor nem ezért.
Az sem én vagyok azonban, aki azt akarná mondani, hogy nem jó, ezért erre a továbbiakban válaszokat sem keresek. Érdekes volt azonban, hogy állítólag Bregović ma már nem szereti, ha régi, Bijelo Dugmés dalokat kérnek tőle, vagy ha arra a rockos időszakára emlékeztetik, mégis több, az egykori együttes albumain hallható számot is feldolgozott, átalakított, cigányzenekariasított, s habár így egészen másként hangzik egyik-másik, az avatott (s talán az avatatlan) fülek számára (is) felismerhető.
Szépen elhúzódott a koncert, többször is visszatapsolták a zenekart, Bregovićról pedig kiderült, hogy nem tudja befejezni a show-t... Csak hebeget, majd habogott is, amikor már mindenképp menni akart, és nem akart több ráadást játszani.
Nem is baj, hogy nem játszott több ráadást, mert megint sietni kellett, este tizenegykor, azaz huszonhárom órakor kezdődött a Wan2 színpadon a szlovéniai Laibach koncertje. "A szlovén zenekarról lehetetlen röviden beszélni, sokkal inkább könyvet érdemelnének. A német elnevezés - miként a Laibach név, ami Ljubljana német birodalmi elnevezése volt az Osztrák-Magyar Monarchiában és a Harmadik Birodalomban is - a jugoszláv közélet sokkolását szolgálta, ahogy szintén ezt a célt szolgálták a náci tisztekre emlékeztető egyenruhák, amiben a tagok mutatkoznak. Az előbbi koncepció lemezei a Laibach, az Opus Dei, a Baptism ipari zenével körített szigorú, militáns szerzemények, a rock új formanyelvét merész feldolgozásokkal reprezentálják, nem kisebb albummal kezdve, mint a Beatles Let It Be című nagylemezének teljes átformálása (ezt a lemezt ismerik tőlük leginkább az angolszász világban), vagy 96-ban a Jézus Krisztus Szupersztár feldolgozása, esetleg a Rolling Stones-féle Sympathy for the Devil átírása. A körítésről pedig az Irwin művészcsoport gondoskodik, ők készítik a művészi értékű plakátokat, jelmezeket, együtt veszik fel a koncertek alatt vetített filmeket és tervezik meg a fellépések látványvilágát, így válhat minden Laibach koncert egy önálló előadássá, felkavaró produkcióvá." Nagyon kemény zúzás volt. A Laibach az első pillanattól az utolsóig keményen nyomta az együttes legvadabb zenéjét. Jómagam már vagy évtizedekben mérhető ideje nagyon szeretem a zenéjüket, de most hallottam és láttam őket élőben először. Mondhatom, lehengerlő élmény volt. És nagyon sokan voltak kíváncsiak erre a koncertre, a Wan2 sátor teljesen megtelt, a későn érkezők valószínűleg csak hatalmas kínok közepette préselődhettek be.
Előre kicsit tartottam tőle, hogy milyen zenét fognak játszani, hiszen az újabb albumaik között akadt néhány rájuk nemigen, s korábban egyáltalán nem jellemzően könnyed hangzású is. Sőt, az egyik korábbi budapesti koncertjükről azt írta a sajtó, hogy: Neue Slovenische Disco! Nem igazán örültem volna neki, ha ezt a vonulatot hozzák. De nem azt hozták. A koncert, az a bő egy óra, ameddig tartott, valódi, kemény ipari csépelés volt. Precíz, pontos, katonásan kiszámított, begyakorolt. A két csaj a doboknál olyan összhangban püfölte a püfölnivalót, hogy az nemcsak zeneileg, de koreográfialig is tökéletesnek mondható. Belegondolni is kínos, mennyit kellett gyakorolniuk, mire eljutottak erre a szintre, mire eljutottak eddig az összehangoltságig.
Koncert után egy szlovén nézőcsoport nemzeti lobogót bontott és ott üvöltözött a Wan2 sátor közepén. Megiramodtam, hogy átvágjak a tömegen és odarohanjak hozzájuk, de mire megérkeztem, már összecsomagolták a zászlót. Talán jobb is így, akármennyire is az együttes rajongója legyek, nem biztos, hogy abban a nemzeti fölhevültségben örültek volna nekem, pláne ha megtudják, honnan érkeztem.
Útközben azonban ráfutottunk asszony pajtás egykori, általános iskolai padtársára, akivel évente rendszeresen (és mindig teljesen véletlenül) szoktunk találkozni a Szigeten. A találkozás örömére meghívott bennünket egy sörre. Mivel ő most Gössert inna, gyerünk a Csónakházba, mert olyat az egész Szigeten csak ott csapolnak. Jó! Most egyáltalán nem kellett rohannunk, mert a következő koncert, amit meg akartunk nézni a Sziámi volt a Bahián, az meg csak hajnali háromkor kezdődött, tehát két órányi kötetlen sörözés elé néztünk.
A nagyszínpadi Sziámiról az idén egyébként is lemaradtam... Pontosabban nem maradtam le, mert kint voltam Zolival a nagyszínpad előtt, csak meg volt beszélve Szilviáékkal, hogy este nyolckor találkozunk, a koncert pedig fél nyolckor kezdődött, tehát egy szűk fél órányit láttam és hallottam belőle. Az pedig a beinduláshoz (nekem) kevés volt... 2003. július 31-én, csütörtökön, az idei Sziget történetében éppen esőnapon. Szerencse, hogy az esti koncerteket legalább meg lehetett tartani, még ha dagonyásan is. Néhány szám után tehát elvonultunk pezsgőzni Szilviáékkal a Honvéd Üdülő melletti kis italozgatóba, állandó büfébe. Állandó büfének mondom, mert ez valóban és eredeti funkcióját tekintve is az, s nem olyan mint az a számtalan többi, amit csak a Sziget idejére ácsolnak össze fából, deszkákból... Ez civilben is büfé, és ráadásul téglából van. Ennek a büfének az ablaka előtt álló sorban találkoztam néhány évvel ezelőtt a Motörheados Lemmivel, aki ugyancsak sörre várt, s épp előttem.
Kérdezték, mit iszunk, hát a hely szelleméhez hűen, a pezsgőzésre szavaztunk. Glen vezette be azt a népszokást szerény kis sátortáborunkban tavaly, hogy reggelente innen hoztuk a pezsgőt. S az egész úgy kezdődött, hogy egyik reggel azt mondta, megihatnánk már egy-egy sört, felugrott és elszaladt a büféig. Egy tálcával jött vissza, amin négy sört is hozott ugyan, de a közepén ott díszelgett a pezsgősüveg, az üvegre pedig több, egymásba csúsztatott műanyagpohár is szabályosan ráborítva. Ettől kezdve ez volt a reggeli rituálénk. Az idén már meg is szóltak bennünket, amikor egyik reggelen Mazowiecki haverunkat küldtük el pezsgőfutárkodni.
- Tavaly is egész idő alatt ezt csinálták - mondta az egyik asztalnál ülő vendég.
Szilviáékkal is pezsgőztünk. Közben persze megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat, röhigcséltünk, pletykálkodtunk az ismerősökről, ahogy az ilyen találkozások alkalmával már, ugye, lenni szokott. Közben meg Majkapapa is ott forgatott a stábjával a büfénél valami spontánkodó műsort. Nagyon látványos lehetett, hogy nem mi vagyunk az ő emberei, mert amikor megérkezett, egyenesen és határozott léptekkel a szomszéd asztalhoz lépett, s az ott ülőket kérte meg, hogy lennének már a segítségére. Úgy állították be a jelenetet, mintha Majkapapa dolga végeztével kivonult volna körülsétálni a Szigeten, s összeakadt volna egy társasággal, amelyikkel spontán elsörözgetett, elbeszélgetett. Izgalmas volt, amikor a felvételt megszakítva így szólt partnereihez:
- Jó, most vegyük fel még egyszer ugyanezt, csak igyekezzetek már spontánabbul...
Ő meg a nagy sztár, aki spontánul válaszolgatott az egyszerű, mezei szigetelők spontán kérdéseire...
Szilviának mennie kellett, mert fél tizenkettőkor játszott a színházi sátorban, s a rendezője előtte még próbálni akart. Mikroportokkal játszották az előadást, s ehhez hangpróbát kellett tartani. Mi meg mentünk vissza a nagyszínpadhoz Patti Smith koncertjére. "Az idén 56 éves Patti Smith énekes & szövegíró-kultnő a - sokak szerint az emberiség történetének legszerencsésebb tér-idő kombinációjában, a hetvenes évek New Yorkjában tűnt fel - először mint költő. Arthur Rimbaud volt a legfőbb példaképe, de lassan kifejezést adott Bob Dylan- és Rolling Stones-vonzódásának is. Így esett, hogy az évtized derekán előrukkolt Horses című első lemezével, amit még mindig szokás a legjobb anyagának tartani. Lassan harmincéves pályafutását nagy elhallgatások és csöndesebb visszatérések kísérik - legutóbbi albuma három éve jelent meg Gung Ho címmel. Patti Smith 1999-ben már fellépett a Sziget nagyszínpadán - nagy sikerrel."
- Becouse the night belongs to lovers, becouse the night belongs to love - énekelte a nénike a színpadon.
- Becouse the night belongs to lovers, becouse the night belongs to us - üvöltöttük mi is a nézőtérről.
Hol a faszban lehettem én 1999-ben, amikor ez a nagymama a koncertezett? A Szigeten pedig ott voltam abban az évben, de hogy merre...?
Fantasztikus koncert volt, hiába ötvenhat éves Patti Smith, hiába a nagy elhallgatásai, az egész összhatás túl jó volt ahhoz, hogy egykönnyen lefitymálható legyen. Kár, hogy a Szigetesek is nagyon bekeményítettek az utóbbi években, hiszen korábban még össze lehetett futni sörért várakozva a Motörheades Lemmivel, ma már az ilyesmi lehetetlen. A nagyszínpados sztárokat elbújtatják még a sajtó elől is. Suzanne Vegával lehetett csevegni a sajtótájékoztatón, a Therapy?-tól autogramot lehetett kérni a Pepsis papírpoharak aljára, Lou Reednek el lehetett csenni a Pepsijét... Lehetett fotózni a sztárokat, amint jönnek le, mennek fel a színpadra. Az idén már a közelükbe sem lehetett férkőzni. Még a backstage-be sem engedik be őket.
Pedig ha én aznap este ott összefutok Patti Smith-tel, hát menten elkérem a melltartóját. Would you please dedicate for me your bra? No, ne részletezzük...
Este persze Szilviáékat is megnéztük. "Pintér Béla Társulata: Parasztopera
Írta és rendezte: Pintér Béla
Szereplők: Pintér Béla, Baranyi Szilvia, Tóth József, Enyedi Éva, Nagy-Abonyi Sarolta / Hámori Gabriella, Szalontay Tünde, Bencze Sándor, Thuróczy Szabolcs, Deák Tamás
>A Parasztoperában egy balladisztikus történetet dolgoztunk fel opera formában. Zenéjének alapja az erdélyi magyar népdalok, a barokk és a rock bizarr, mégis homogén elegye. A történet talán sokak számára ismerős lesz. Nekem a nagymamám úgy mesélte, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen. Bocsássák meg nekem, ha egyelőre csak annyit árulok el belőle, hogy lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság. Akinek tetszik, nézze meg többször is! Akinek nem tetszik, nézesse meg magát!<- Pintér Béla".
Megnézetem magam, esküszöm! Nekem nagyon nem tetszett... Egy dolgot, hogy van humora, és jó humora van, már az egyik korábbi Szigeten látott előadása, A Sehova kapuja című produkció kapcsán is el kellett ismerni a szerző-rendezőnek. Azt azonban továbbra sem értem, miért nevezik ezt Budapesten alternatív színháznak, amikor egy jobb kiadású, mainstream, Gálvölgyi-féle humorshow szintjén mozog.
Mindegy, előadás után jót ücsörögtünk és beszélgettünk, szinte reggelig, legalábbis pirkadt már, mire visszavánszorogtunk sátrainkhoz. Egyébként ez meg aztán szinte mindegyik napunkra jellemző volt... Azt hiszem, mindössze egyetlen egy kivételével. S jót ücsörögtünk Laibach koncert után is a Csónakháznál. Csak az volt a gondom, hogy nagyon kellett volna már mennem vécére, de az összes pisilde előtt hosszú sorok kígyóztak, amikor, ugye, kiözönlött a közönség a Wan2 sátorból koncert után. Gondoltam, körülnézek egy kicsit távolabb, hátha ott kisebbek a sorok, de ebbéli igyekezetemben sem jártam sikerrel. Ha már útra keltem, magam mögött hagyva a társaságot, mondom, besétálok akkor szépen a Honvéd Üdülő területére, ott azért csak kevesebben vannak. Úgy is lett. Hanem kifele jövet látom ám, hogy az Újvidéki Tévések, Pressburger Csaba és a kis vöröske (ahogy Meszare egy SMS-ben elnevezte az egyik tévészereplésem után...), Kriszta ott egyezkednek az In-Kalosokkal. Kérdőleg még néztem is rájuk, hogy mi van?, baj van?, segítsek?, de a válaszpillantásokból semmi sem derült ki. Akkor pedig talán már sejthettem volna, hogy baj van, ha idejében kapcsolok. De tényleg csak az motoszkált bennem, hogy az In-Kalosok szopatják őket. Egy fél mondatot sikerült elkapnom Kriszta hangján:
- Hogy mi volt benne? Hát ruhák, meg...
Mentem hát vissza a Csónakházba. Olyan háromnegyed három tájban indultunk aztán el onnan a Bahia színpad felé Sziámi-koncertre. Kis egyezkedésbe került eldöntenünk, hogy merre is induljunk, mert valahogy egyikünk sem tudta egészen biztosan, hogy merre is van a Bahia; volt olyan is közöttünk, aki arra indult volna, ahol az egyik korábbi évben állt a Bahia-sátor... Megtaláltuk, ez a lényeg, ugyanott, ahol néhány évvel korábban a Wanted színpad állt, amikor még volt olyan.
Amikor megérkeztünk, még az Ági és a Fiúk voltak színpadon, de tőlük ekkor már csak két számot hallhattunk. Áginak nem is igazán tetszett, hogy a közönség már a Sziámit akarta, s tett is erre megjegyzéseket. Nem tudom, egy énekesnőhöz nem illően mogorva volt, s akármennyire is igyekeztem népszerűsíteni a társaságban, ez valahogy nekem sem jött be. Mindig is különlegesen érdekesnek találtam azonban, hogyan mutatják be a magyar együtteseket a külföldi látogatóknak. Van minden évben a Pesti Estnek angol meg német (az idén ez utóbbit nem találtam, de lehet, hogy ez csak az én mulasztásom, tavaly viszont egészen biztosan tudom, hogy volt...) nyelvű változata is, amelyekből mindig hozok is haza egyet-egyet. Honnan tudja az a svéd, holland, finn, angol, ír, francia szigetlakó, hogy ki az a Sziámi, Kispál és a Borz, Tankcsapda, Anima Sound System... Hát, a Sziámiról egészen rövidre fogták: "Band of Sziget-founder and the key figure of 80es Hungarian underground Péter Müller Sziámi that has undergone several reincarnations. Pop chansons for world students." Nosza!
- Hiába van palotád Budán, ha Pestre jársz a boldogság után...
Ez a Seres-feldolgozás már a nagyszínpadi koncertjükön nagyon bejött. Ennyit még abból a koncertből is elkaptam a Szilviáékkal megbeszélt randevú előtt...
***
Azt mondja a napokban asszony pajtás, hogy mondjam már meg neki, mit kaptam abban a nagyon hivatalos borítékban. Melyikben? - kérdem, hiszen nem tudtam azonosítani, mire vonatkozik a kérdés.
Egy rózsaszín boríték állt az asztal szélén, amolyan szokásosan hivatalos, hatalmas nagy bélyegzők nyomaival, postabélyeg nélkül... Nem tudom mikor, a napokban hozhatta a postás, de távollétemben, amikor nem voltam itthon, lent járhattam Újvidéken, vagy valami hasonló. Nekem meg nem szúrt szemet, mert rendszeresen kapok ilyeneket, de annyit, hogy már böcsülettel unom is. Fel sem bontottam hát... Most, ha már a asszony is kérdi (s aztán meg nehogy gyanakodni kezdjen...), mondom, no nézzük, mit akarnak tőlem már megint.
Hű, ez aztán tényleg nagyon hivatalos volt:
Még az átlagosnál is hivatalosabb...
- Hát, mindegy... - legyintettem, hiszen, ha már a Magyar Nemzeti Tanács sem akarja, hogy legyenek a Középiskolások Művészeti Vetékedőjének kísérőrendezvényei, akkor tőlem még ez a legyintgetés is sok. - Pedig meg akartam hívni a Kertész Imrét. Beraktuk volna a zsűribe, este meg tartottunk volna neki egy irodalmi estet... S egyébként is unom a banánt...
Akkorra már több mint a fél házat feltúrtam, kerestem azt a sárga, kemény fedelű füzetet, amibe a szerkesztőségi ülések jegyzőkönyveit szoktuk vezetni; persze, csak amikor vezetünk jegyzőkönyvet, mert az esetek többségében ezt mindannyian feleslegesnek tartjuk... De ebben a füzetben volt az ajándékozási szerződés is, amit Szabolccsal írtunk, amikor nekünk ajándékozta a mindezidáig egyetlen digitális fényképezőgépünket, s csak ebben az egyetlen egy dokumentumban, az ajándékozási szerződésben jegyeztük fel a szerkentyű gyári számát.
El nem hiszed nekem, mi minden elő nem került, tényleg megéri néha feltúrni az embernek a szekrények legalját... No jó, a Sexy Erotikát hagyjuk (with Jane ...hard tits & wet lips, and Nina nice nipples & deep desire; s ahogy ők ketten mondanák: "A mi amiga le encanta que le den por el culo. Se pone calientísima. Y a las dos nos gusta dar buenas mamadas y tragar las ricas leches pegajosas. jHay que saber gozar de la vida!"), de csak a Szigetnél maradva, megkerült a Pesti Est három évvel ezelőtti Sziget-különszáma 2000-ből a "Tudom, mit teszel idén nyáron"-szlogennel (abban az évben játszott Lou Reed, Suzanne Vega, a Guano Apes, a Therapy?, a bad Religion...; a HIM-et csak azért nem említem, mert kifejezetten szarnak tartom...), s ugyanennek az angol nyelvű változata, valamint a Pesti Est vonatkozó heti reguláris, sorrendben azévi 31. száma, 2000. augusztus 3-9. datálással, amit valószínűleg ugyancsak Óbudáról cipelhettem haza magammal. Pedig abban az évben még vonaton utaztunk. Az volt az utolsó olyan esztendő... 2001-ben már autóval mentünk. Van itt még egy drog-totó is, amit az Ifjúsági és Sportminisztérium (az ISM) sátrában gyűjtöttem össze...
- Mindig tőle szoktam megvenni. De csak tőle - mondta Zsóka, miközben hátra nyújtotta nekem a hátsó ülésre a félbe hajtott, s így négyoldalas kiadvánnyá varázsolt A4-es papírlapot. Régi szép Scarabeusos idők, hja...
2000. július 27., VII. évfolyam, 161. szám. A címoldalom aláírás, tehát szerző megjelölése nélkül olvasható a KÍN A TÉREN című "élménybeszámoló": "Én is, mint legtöbben, hat órakor a fapadszállón álltam, és vártam, mikor engednek be. De valahogy az a nap nem az én napom volt. A szállón tüdőszűrőpapírt kértek tőlem is, de az enyém két napja lejárt, így nem engedtek be. Nagyon kiborultam és elküldtem mindenkit melegebb éghajlatra. Bár igaz, az alkohol beszélt belőlem, ezt utólag szégyellem is, de most már mindegy. A múltat úgyse tudom megváltoztatni, hát ez van. Otthagyva a fapadszállót, elindultam a Moszkva térre, hogy a maradék lapot kínálgassam az embereknek. Este tizenegy felé hajlott az idő, mikor elfáradtam, kerestem egy padot, fejem alá raktam a szatyrom, amelyben a személyes holmim volt, és elaludtam. Erős mellkasi fájdalomra ébredtem.
Mikor kinyitottam a szemem, öt fiatal fiú állt előttem.
- Kelj fel, te tetű! - kiált rám az egyik.
Menekülni akartam, de hirtelen lefogtak. A szatyorból mindent kiborítottak a földre. Közben mindenfélének lehordtak és jól elvertek. Egy hajléktalan társam sietett a segítségemre, és a fiúk eliszkoltak, mikor meglátták a szirénázó rendőrkocsit. Szerencsémre. De hát a rendőrök nem az én segítségemre jöttek, hanem épp kergettek egy fehér autót. Hajléktalan társam bekísért az erdőben lévő, maga tákolta sátrába. Ott voltam néhány napig, és gondozott engem."
Ha ez itt most egy amerikai akciófilm, vagy egy német tévésorozat lenne "minden hétköznap 16:30-kor az RTL-en!", akkor valószínűleg ugyanez a hajléktalan cihelődött volna fel, szedte volna össze magát néhány nap múlva, s állt volna ki oda, pont ahhoz a villanyrendőrhöz, amelyiknél minket is megállásra szólított a piros lámpa.
- Induljon asszonyom, ennél szebb zöldünk nincs! - kopogott be a másik ablakon, az anyósülés melletin egy egyenruhás rendőr.
Indultunk hát, magunk mögött hagyva szegény hajléktalanunkat. Kis beszélgetés kezdődött arról, hogy vannak-e nálunk is hajléktalanok, s ha nincsenek, miért nincsenek, hogyan oldották meg ezt a problémát itt délebbre, hogy nálunk igazából nem is épültek olyan monstruózus, nagy, szovjet stílusú és komszomol típusú munkásszállók, mint Magyarországon, amelyekből ezeknek a mai, ti. akkori hajléktalanoknak a legnagyobb része az utcára került... és egyebek. Aztán valahol kiszálltunk az autóból, szia kicsim, egy hét múlva találkozunk, jó legyél... "Az OLVASÓ szent és sérthetetlen, gondolj arra, hogy bármikor a segítségedre lehet!" - olvasom még a Fedél nélkül fejléce alatt apróbb betűkkel.
No, de nem nagyon izgattam magam ezen sem, mert ha meg is kerül a fényképezőgép gyártási száma, nem nagy eset, hiszen most már úgysem fogok visszaszaladni vele ahhoz a rendőrnénihez... akivel az idén a Sziámi-koncert után volt alkalmam barátkozni egy kicsit. Udvarolni nem is próbáltam neki, mert azt sem Jane, sem Nina, asszony pajtás meg végképp nem nézte volna jó szemmel... (...nem a dioptriákra gondolok...)
A Sziámi-koncert jó volt, valóban jó, a zalai fiúkkal működő felállás feloszlatását megelőző, pontosabban azt bejelentő búcsúkoncert óta nem voltam ilyen jó Sziámi-koncerten. Azt hiszem, ez is 2000-ben volt a Szigeten. Megnézem, mit mond erről, ha mond egyáltalán valamit, a Pesti Est: Sziámi-koncert volt, tehát az együttes a tárgyesztendőben tehát létezett. Augusztus 4-én játszottak a nagyszínpadon a Therapy? után és az Apollo 440 előtt. És a Bahia-színpadon, amit abban az évben UPC-BAHIA sátornak hívtak, ők zárták a Szigetet, 2000-ben is ők tartották a fesztivál utolsó koncertjét hajnali kettőkor. Akkor a Joy Division-program volt műsoron: Joy Division proudly (re)presented by Sziámi - Love will tear us apart... "Nem szoktam posztereket a falra ragasztani, de IAN CURTIS utolsó fotóját, amin lehajtott fejjel ül, közvetlenül az öngyilkossága előtt, azt kiraktam" - nyilatkozta Müller Péter Sziámi abban a Wantednek adott interjúban, amelyik 2000-ben alig néhány nappal a Szigetre indulásunk előtt jutott el hozzám.
De el vagyok ám tévedve alaposan... Szóval ez a koncert a Szigeten, a Therapy? után és az Apollo 440 előtt már rég nem a zalai fiúkról szólt... Ez a visszatérés volt az új felállással a korábbi feloszlatás után. No, egyre megy, a korábbi Sziget-gyűjteményeimet is féltve őrzöm, de most már nem kotrom elő, hogy melyik évben, mikor oszlatta fel Müller a zalai fiúkkal működő együttesét. Egy-két évvel korábban lehetett, mert ha jól emlékszem, attól több Sziget nem is telt el Sziámi nélkül. De ez, kétezerben már a nagy visszatérés pillanata volt! Comeback! Bicikli kámbek, áj kil jú!
Előkotortam a kétezres sajtóanyagokat, s azok között találtam a következőt:
"Újra színpadon a Sziámi
Egyszerű teremtés
A Pepsi Sziget a Sziámi zenekar és baráti társaságának közös nyaralásaiból nőtte ki magát. Amikor már nem tudták hova tenni az embereket, megrendezték az első Szigetet, ahol a Sziámi és a Sziámi-táborosok voltak a "házigazdák".
A Pepsi Sziget 2000 Fesztiválon fellépő Sziámi egy régi-új zenekar.
Tavaly novemberben egy színházi produkcióban Gasner János zeneszerző és Müller Péter Sziámi ismét együtt dolgozott, amelyhez egy zenekart is össze kellett hozniuk.
A Szigeten fellépő zenekar többi tagja: Papócsi László (billentyű), Lőrincz György (villanycső, szaxofon), Müller Anna és Lajtai Kati (vokál), Jékay Dániel (dobok), Szuna Péter (basszusgitár), valamint két régi mukatárs: Bana Róbert (hangmérnök) és Lehoczky Károly, aki már a Kontroll Csoportnak is tagja volt.
Az elmúlt három évben sokat gondolkodtunk és tanultunk - nyilatkozta Müller Péter Sziámi. Az, amit most csinálunk egylényegű az eddigi Sziámi zenekarok zenéjével, de feszesebb dinamikát és korszerű hangzást is szerettünk volna elérni. A próbákon tudatosan törekedtünk erre, de most is buli hangulatban dolgoztunk. Azt hiszem, nincs ilyen zenekar ma Magyarországon. Megszólalásban és közlési dinamikában olyan, mint a Szigetre látogató külföldi zenekarok. Sequencerek nélküli igazi élő zene. Az októberre várható Egyszerű teremtés című CD-nkről játszunk tíz számot, de két régi nótát is előadunk. Hosszabb - gondosan, sok munkával megépített - történetek és rövid lecsengető, táncoltatós dalok váltják egymást. Mint például a Kínai kaja, a Pillanatragasztó (ha összetörik egy pillanat), az Ahány ember, annyi nem. Két új dallal már megjelent egy maxi CD, és október 20-án, az Őszi Fesztiválon, a Thália színházban újra színpadra lép a Sziámi." (Vető Viktória ténykedését így utólag, jóval 2000. augusztus 4-ének tizenhetedik órája után is megköszönve...)
Nos, ha ez volt a visszatérő koncert, akkor így utólag be kell vallanom, hogy ezt bizony nagyon, de nagyon, talán a kelleténél is jobban lehúztam akkor. Nem tetszett, nem jött be stb... S most így utólag szórhatom is a hamut a fejemre, főleg, ha bevallom, hogy azóta az Egyszerű teremtés című cédé, amelyik ha akkor októberre nem is, de idővel mégis megjelent, az egyik kedvencem lett. El kell ismerni Müllernek, hogy nagy bátorság volt kiállni a nagyközönség elé egy teljesen új anyaggal, amelyik akkor még meg sem jelent, tehát a nézőtéren nem is ismerhette senki, s úgy nyomni le az anyagot, hogy közben mindössze két korábbi dalt játszik el...
De, ha elismerjük Müllernek a bátorságot, ha nem, mégsem ehhez a koncerthez hasonlítottam ezt a mostanit, az idei Szigetet záró Bahiás fellépést. A néhány évvel korábban, a zalai fiúkkal megtartott utolsó koncertre, a búcsúkoncertre gondoltam... Mert, ha egyszer majd előkotrom az archívumból a dátumot, akkor azt is megmondom, melyik esztendőben megtartott Sziámi-koncert óta nem voltam ilyen jó Müller-bulin, mint most, augusztus 6-a hajnalán. Pedig egynéhányon azért már azóta is voltam... Sőt, szerveztem is egyet! Karácsonyra a nejemnek! ...aki még nálamnál is nagyobb rajongója. Csak még piros masnit kellett volna kötni Müller fejére, és betuszkolni a karácsonyfa alá a csomagok közé...
Jól indult az egész. Mondom, Ági és a Fiúk játszottak a Sziámi előtt, s Müller rögtön a koncert elején visszahívta a színpadra Bárdos Deák Ágit, hogy együtt nyomjanak le két régi, Kontroll Csoportos számot: "nem én vagyok, aki valamit akar, / az te vagy és nem én..." Aztán pedig Müller Anna egyedül vezette fel az Ennyi intróját:
- "Elmegyek, elmegyek
- Hosszú útra megyek
- Hosszú út porából
- Köpönyeget veszek
- Fúdd el jó szél, fúdd el
- Hosszú útnak porát
- Hosszú útnak porát
- Az én szívem búját"
Anna, akinek már évek óta nagy rajongója vagyok... Kiváló! Tökéletes, ahogy Mazowiecki pajtás mondaná. Sem az Ennyi, de ennyi sem volt elég, szép kis felvonulást rendeztek nekünk aztán ott a színpadon, ami már sokkal kevésbé tetszett. Müller az összes haverját fölengedte énekelni... Amíg csak Patrick McMullan, az együttes jelenlegi gitárosa (útlevélszáma: M821039) zendített rá, még minden rendben is volt, mert amit ő nyomott, s ahogy ő nyomta, az is rendben volt, jó volt, s begyütt. Boldog születésnapot! Hanem aztán jött egy fickó, akiről megtudtuk, hogy ő is a zenekar szűkebb baráti köréhez tartozik, s ő tervezte a Sziget beléptetőrendszerét... Hát minden elismerésem az övé! De miért kellett ott és akkor énekelnie? Mi van itt, kérem, jövőre már majd Lasz György is énekelhet a Sziámi-koncerten? Igaz, mondja asszony pajtás, hogy időközben Müller is megcsinálta a magánszámát a rúddal, láttam is, hogy akár Elisabeth Berkley is megirigyelhetné, de attól még úgy fölbaszódtam, hogy miután minden visszazökkent a normális kerékvágásba, végetért a Ki mit tud?, Müllernek még egy bő fél órájába telt kiengesztelnie. Csak álltam ott karba font kézzel miközben már újra ő énekelt, s Anna segédkezett, a kedvenc számaim is mentek... S mégis: annyira magasra szökkent bennem a pumpa, a vércukrom is megalvadt...
Kár, mert egy keservesen elvesztegetett fél óra volt. Ilyen zene mellett, élőben, sokkal jobban is ki lehetett volna használni... Bassza meg! Minek kellett ott Táncdalfesztivált csinálni, van arra másik színpad is...(?)
Aztán a végére fölengedtem, megint volt buli, visszatért a hangulat, haddelhadd... "Másra vagyok hivatva / mint bejönni a divatba / és ki is menni belőle / s mindezt látni előre..."
Nagyon jó hangulatban hagytuk el a Bahia-sátrat. Kint már világos volt, körülöttünk bontották a Szigetet. Annyira pörögtünk, hogy nem volt kedvünk elvonulni aludni. Persze, megindultunk visszafelé, a sátraink irányába, de amikor elhaladtunk a nagyszínpad mellett, megálltunk egy Nesscafés bódénál megkávézni. Leültünk, dumáltunk, baszkódtunk, még dolgozott bennünk a buli. Felidéztük a már említett zalai srácos búcsúkoncertet. Aztán, kávénk elfogyasztva, továbbálltunk. Egy utunkba eső bódénál, amelyiket már ugyancsak kezdtek bontani, még el akarták adni a megmaradt sültkolbászokat... Hát, ahogy végigmértem a kínálatot, olyan állagúak voltak, hogy egyébként biztos nem vettünk volna belőle. De így, hogy nem akartunk aludni, hajtott bennünket a hangulat, szerintem ott helyben bármit megettünk volna, csak még húzhassuk, fenntarthassuk a fílinget.
Mikor végül mégis megérkeztünk a sátrainkhoz, első pillantásra láttuk, hogy baj van. Zoli sárta elbontva, Mekivel ott feküdtek egy derékaljon a sátor romjai mellett és valamiről halkan, rosszkedvűen beszélgettek. Zoli azt mondja, hogy Bregović-koncerten még ott álltak a hátunk mögött, de én úgy emlékszem, hogy a Popes után vesztettük el egymást, amikor nem akartak megvárni, előrerohantak a Massive Attackra. No, ez ma már mindegy is, a lényeg azonban, hogy amíg mi a Csónakházban Gösserezgettünk, meg a Sziámi-koncerten dühöngtünk karba font kézzel, addig ők is járták a Szigetet, s végül a Présházban kötöttek ki, ahol aztán ők is hajnalig duhajkodtak, amolyan egyébként a Dalmátra jellemző asztalon táncolós, a tetőgerendába csimpaszkodós show-t lejtettek.
Kiraboltak bennünket. Hiába pakoltunk őrzött helyre, hiába pofátlankodtunk oda az In-Kalosok tövébe (két-három méterre se voltunk tőlük...), itt is kipakolták a sátrainkat. Mekinek fölmarkolták az összes hitelkártyáját, épp azzal volt elfoglalva, hogy felhívja Kellyt Londonban: reggel rögtön tiltassa le mindet. Elvittek készpénzben ötszáz eurót, ami Zoli sátrában volt, de ebből csak kettőszáz volt az övé, a másik háromszázat Meki bízta rá megőrzésre. Elvitték Zoli irattárcáját, ami azért is volt kínos, mert benne volt a hajtási jogosítványa, az autó forgalmi engedélye, a zöld kártya, minden... Erre érünk oda. Hirtelen nagy pánik kerekedett, hogy hol a kocsikulcs. Az legutóbb asszony pajtásnál volt, tehát a mi sátrunkban kellett lennie. Zoli rosszkedvében annyira mogorva lett, hogy nem lehetett a szavát se venni, pedig ha szól, megelőzhette volna a pánikot: amikor kiderült, hogy mi történt, ő vette ki a sátrunkból. Azonban, ha nincs pánik, akkor asszony pajtás nem túrja fel szerény kis szállásunkat, s nem derül ki, hogy tőlünk meg a digitális fényképezőgépet emelték el. Meki azon volt fölakadva, hogy ha már beletúrtak a sátrunkba, hogy a csodában hagyták ott a mobilomat, ami ott volt behajítva a fényképezőgép mellett. Délután, amíg a táborunkban ücsörögtünk, odaakasztottam az egyik tartórúdra az egész hóbelebancot, amit egyébként mindig a nyakamban lógva hordtam. Aztán, amikor indultuk a Shane-koncertre a világzenei nagyszínpadhoz, asszony pajtás kérdezett rám, hogy az nem akarom-e véletlenül magammal vinni. Mazowiecki volt leginkább lemaradva, visszaszóltam hát, hogy dobja már be a sátrunkba az egészet. Úgy gondoltam, nagyobb biztonságban van, ha nem viszem magammal, mert a digitális fényképezőgép, a mobil, mind érzékeny dolgok, bemegyünk ott a tömegbe ugrálni, duhajkodni, bulizni, könnyen megütődhet, megsérülhet, eltörhet. A fényképezőgépre meg azért sem volt már szükségem, mert az egy hét alatt legalább tízszer annyi felvételt készítettem, mint amennyi a legjobb esetben is megjelenhet, tehát, itt a Sziget végén, már nem akartam esetleges újabb törésveszélynek kitenni...
Ugye milyen jól jártam?
De ha még kapcsolok abban a pillanatban, amikor a tévéseket látom ott a bejáratnál az In-Kalosokkal csevegni, talán még megmenthetek valamit a holminkból... Az adott pillanatban nagyon logikus következtetésnek tűnt, s Kriszta fél füllel elkapott mondattöredéke csak még inkább alátámasztotta azt, hogy ők is azért fordultak hozzájuk, mert hasonlóképp tarhálta végig valaki a sártukat, mert őket is kirabolták. Utóbb rákérdeztem, s kiderült, hogy szó sem volt ilyesmiről, csak egy csomagot hagytak náluk, amit az egyik ismerősüknek kellett volna felvennie, de mivel a célszemély nem jött érte, épp azt imádkozták vissza... Mindegy, attól én még kapcsolhattam volna!
Hát igen, ma már anekdotaként terjesztjük azt az esetet, amikor 1996-ban, amikor először jutottunk el a Szigetre, s az akkori színházi sátor mellett sorakoztattuk fel szépen, libasorban a sátrainkat, valaki felkereste, meglátogatta álmában saját, külön bejáratú gurunkat. Laci mesélte másnap reggel, hogy éjszaka arra ébredt, hogy valaki motoszkál a sátrában a lábánál. Hirtelen felült és már arra készült, hogy fejbe rúgja az illetéktelen behatolót, amikor az megszólalt:
- Bocsi, van kanalad?
A nemleges válaszra a hívatlan vendég, a nightmare távozott, de kevéssé tartom valószínűnek, hogy tényleg kanalat keresett volna.
Most azonban még anekdotázni sem volt kedvünk.. Olyanok voltunk, mint egy vert sereg. Én is elbontottam a sátrunkat, összecsomagoltam, aztán meg kiterítettük a derékaljakat a táborunk mellett álló fa alá, és aludtunk egyet. Persze, nem húzhattuk sokáig, mert Mekinek idejében oda kellett érnie a repülőtérre (szerencsére a menettérti jegye megmaradt), s előbb még be kellett mennünk a rendőrségre, az improvizált szigeti őrszobára bejelenteni a lopást. Az 1999-es tapasztalatból már tudtuk, hogy ennek nem sok értelme van, de akkor is... Sóhivatal az egész!
Először jól megvárakoztattak bennünket. No, hiszen csúcsforgalom volt.
Itt jön be megint az, amit a Ferihegy 2-n ücsörögve, a Metró hírújság aznapi számának címoldalán olvastam: "Kiraboltak egy pesti pénzváltót
BUDAPEST Egy ismeretlen férfi tegnap délben a fővárosi Erzsébet körúton kirabolt egy pénzváltót. A pénztárosnőt kórházba szállították, a támadó elmenekült.
A 30 év körüli férfi puszta kézzel bántalmazta a nőt. Kitépte nyakából az aranyláncát és több százezer forintot magához véve gyalogosan elmenekült."
Ahogy ott ücsörögtünk, mondhatjuk sorbanállásnak is, egy fickó várt előttünk, aki pénzváltót üzemeltetett a Szigeten. Nagyon fel volt háborodva, mert már érkezésünkkor is legalább fél órája várakozott, s társultunk hozzá ebben a cselekvésben egy újabb félre, vagy talán háromnegyedre is. Egész idő alatt telefonálgatott, nagyon magyarázta valakinek a helyzetét, s közben amolyan amerikaiasan szidta a rendőrséget: "...és ezeknek fizetem én az adómat...!" Szövegeléséből azonban mindvégig kiérződött, hogy azért mondja fennhangon ezeket a frázisokat, azért koptatja tovább a már amúgy is tükörsima téziseket, hogy bosszantsa ezzel a tőszomszédságunkban ücsörgő, kedélyesen reggelizgető rendőröket: "itt ülnek, ahelyett, hogy a dolgukat végeznék... a tolvaj valószínűleg épp most megy ki a Szigetről..." Azonban az ő sztorija is igazolja, hogy itt egy komolyan megszervezett akcióról volt szó. A tolvajok bizony nagyon is előrelátóak, összehangoltak és felkészültek voltak, s talán nem is véletlenül választották az utolsó éjszakát arra, hogy végigpásztázzák a Szigetet.
Ahhoz, hogy elvágják a pénzvbáltóhoz vezető, még a Sziget nulladik napján lefektetett vastag villanyvezetéket, megfelő felszerelésre is szükségük volt, s ilyesmit egy átlagos szigetlakó nem hoz, s tulajdonképpen nem is hozhat be magával - az In-Kalosok elszedik tőle, ha megtalálják nála a bejáratnál. Körömvágó ollóval meg nehezen menne, azokkal az életlen műanyag késekkel pedig, amelyeket a kajáldákban adnak, meg pláne nehezen.
Amikor sorra kerültünk (akárha a fogászat volna...), megkérdezték tőlünk, hogy magyarok vagyunk-e, avagy kérünk-e tolmácsot. Hát, eszi fene, most az egyszer, nem bánom, hagyjuk...
Hanem, ahogy ott a várakozásba, mostanra a mesélésbe is belefáradtam. Tudod, van ez így velem rendesen, akarom mondani, rendszeresen... Elő-előfordul, hogy belekezdek egy történetbe, amit szépen ki akarok, Édes néném, itt kerekíteni neked, de aztán annyira beleveszek a részletekbe, hogy már magamnak is terhes lesz az egész. Ha nem is találkozhatunk belátható időn belül, majd írok neked egy levelet, kézzel, kövérre kerekített betűkkel, mert tudom rólad, hogy az e-mailt rühelled. El kell telnie néhány napnak, talán egy hétnek is, mire újból mesélő kedvem támad, s akkor majd szépen összefoglalom még neked, amit most szerettem volna még itt a történetünk végén elmondani. Ugye, nem haragszol most rám ezért? Nem szeretnélek megbántani, s azt sem szeretném, ha sértésnek vennéd. Fényképezőgépünk gyári száma emlékeztessen rá, hogy egy levéllel, a történetünk csattanójával még az adósod vagyok...
S ha mindez így marad, az adósok börtönében végzem...
Végül is, az sem egy kifejezetten rossz hely. Mondjuk úgy: méltó. Hogy méltó is maradjon...