Baráth Katalin
Maradék
Kis élménybeszámoló a sín-térről

Pusztán annyi, amennyi elég a kevéshez: két szemem objektív látvány-lefölözése, részvétek pályáin nem járó; ahogy pontoskodó biológus apró késsel, apró mozdulatokkal lehántja húsos, dús levelek fényes fölszínét. Kerülni a mélybe bukást, a szétrongyolt gyöngyhalász-munkát, a függőleges cselekvést; sokkal inkább vízszintben motoszkálni, jobbra és balra. Lomha, mi több, bárgyú nézgelődés. Nem bölcselmetek szónokos megrendítése, hanem csupán kesztyűtlen ujjal gyomorkavargatás.

Viszont ha helikopterről tekintünk alá, akkor két kellemes, tömpe giliszta-alkat az, ami egymáshoz fut, gilisztához méltatlan kapkodással, és amit hosszas állsimogatás és borostadörzsölés kíséretében bevégzett megfontolásos cselekvés gyümölcseként egyébiránt Móra és Dankó Expressz névre kereszteltek. Futnak, futosnak egymás fele, közelegnek, már integethetnének is langy mosollyal a masiniszták, hogy szevasz, már megint te, unom a képed, hogy minden nap csak tolod felém a redves orrodat irtóztató sebességekkel, és már alig száz méter, és már jaj! - de semmi, egy órjás ikszet utánzó vasút-találkozónak hála, előbb Móra, utána Dankó giliszta suhan tova, sikítva a sebességtől. A Dankóban ott ülök magam is, süppedhetetlen, nívós formatervezettségben. (Ülés? Ez kolosszális tréfa, barátom! Ülés, az a fenekem helyét meleg, nosztalgikus emlékezettel őrző, kényelmesre koptatott, itt-ott hasadások szarkalábaival vésett ős-szék.) Mellettem könyv, patinás nevű szerzővel a címlapján, akiről tanulmányt karcolok az örökkévalóságba (új felszálló, olvasott utas elismerő pillantása: ez igen, ez döfi, kifinomult ízlés, mély műveltség, remek!); á, ez nem igaz, mellettem valójában a Magyar Konyha, címoldalán egy gusztusos nóta-sorral: Ro-po-gós/ ka-csa-sült/ káposztával től-tőtt/ bííírsseeel! (Új felszálló: méla nyálcsorgatás.) Bambulok, odakinn nagy táj van, végtelen magyar alföld-legenda, és szárkúpok és vasvilla pillantású betyárszellem, keménykötésben. Az ég boltozatján repülő vonja cérna-csóváját; szeretném, ha öblös, böhöm Boeing lenne, ötmillió utassal, akik lehet, hogy majd lezuhannak, pompásan meghalnak, és akkor a gyászoló rokonok vasút- és autópálya-részvényekbe fektetik a biztosító mély gyászának anyagi expresszumát. Míg én továbbra is vígan fészkelődöm mostoha formatervezettségeken, sütkérezve útitársaim mobiltelefonjainak, arany nyakkendőtűinek és selyemharisnyáinak reám háramló biztonságában, interszitin robogva széles szabadságok felé. Mint most is. Soha nem ültem még repülőn. És nem is fogok.

Határtalan bizalmamat egészségesre mérséklendő, az én kis vonatom viszont éles csikorgással kezdett fékezni. Valami idióta a vészfékkel szórakozott, véleményezem az esetet a vészféket meghúzni soha nem merők fennhéjázásával. El is szédültem, úgy tűnik, lám, mintha inogna az intersziti-kocsi, pedig az nem inog egyáltalán, stabil, akár a . Jegenye-gerinc, várakozó izület-feszegetés, nem vagyok ájulós, hátha most, éppen ez az ismeretlen, kihúzták a szőnyeget az ég alól, hál'isten, én nem állok...

... szürke. tompa. napokon túl. évezredek újra a rémséges sima abszolútum na megint már vonalak is van kiterjedés bevésve gumi? homorú mennyezet szoba nem mindegy nem mindegy ismeretlen máshova haj az biztos soká nézzük mozog nem mozog hol furcsa hol de hiszen csönd összeszedni keresgélni a sűrű semmi mögé nézni vonat. Vonat!

Puha rossz helyzet. A Zengő Ábécében, a zöld hátoldalon fehér foltban volt egy maci, vagy nem is maci, valami barna meseállat, valószínűleg maci, nem! Egy kislány, és volt a kezében egy másik Zengő Ábécé, ugyanolyan zöld hátlappal, és a zöld hátlapon ugyanaz a kislány, kezében egy másik zengő ábécé, még látni rajta az ugyanolyan kislányt, a zöld Zengő Ábécével, irtó rossz, már akkor is misztikus belehülyülés kerülgetett. De most már okosan. Ez itt egy vonat. Én fekszem. Miért fekszem? Naaaa, gyerünk ezzel. M i é r t f e k s z e m ? Alszom? Nem.

A barna hajú nem mozog. Végtelen hosszúságú, aprón szaggatott megfigyelés. Biztosan nem mozog. Alszik? Nem hiszem. Hiszen ez egy halott. És nem félek. Csak egy elnehezült, ernyedt micsoda, talán tárgy?, nem tárgy, használhatatlan löttyedt hulla. Hulladék. Mit keres a vonatban a hulla? Itt balra is egy, vagyis kettő. És a nőnek véres az arca, a nagy, karvalyorrán különösen vastagon az alvadék, röhejes is, a harisnyáján tányér-lyuk, és halványkék harisnyatartó is van rajta, de most már minek; ha pucér lenne, hánynék.

Szúrósan, ütemben fáj a nyakamban egy átlós vonal, sssssssssssssssssssssssssz, pedig most lefelé akarok nézni, ráadásul a másik irányba, jobbra. Fura, hogy élek. Hülyeséget beszélek, nem fura, épp hogy természetes. Én soha nem halok meg. És sosem tudtam elképzelni, hogy meghalhatok, hogy egyáltalán milyen halottnak lenni. Ilyen nincs is: halottnak lenni, hiszen éppen nem-lenni. Itt jobbra, a fülemnél meg: ujjak, később egy egész kar. Rövid, azt hiszem. Nyilván női. Igen, olyan gömbölydedes, mint egy női kar. Pfúj, ez leszakadt valakiről, undorító, öklendezem, hánynom kell, fogjuk vissza magunkat szépen, jó? Bátran vizslassuk meg. A kar nem tartozik testhez. Lehullott róla, mint ágról a levél. A végén tulipánszín vér-iszamó. És tépett, lucskos kábelecskék. Lám, ilyenek az emberi erek. Az ujjak . csak négy van, a kisujj helyén körös vér-tér. Semmi gyűrű, jó, mert én is utálom a kezemen. A mutatóujjon vitaminhiány-folt. Úgy látszik, minden nőnek ott van. De . az alsókar . az az alsókar, a három egy tengelyre ültetett anyajeggyel . csak egyet ismerek