Sinkovits Péter

Kapaszkodó messzeség

 

Majd ha az összeroppant gravitáció nyomán ezernyi

mozgólépcsőn feléd úsznak a galaktikák, békés

örvényléssel, miként valamilyen boldog menet, magad

is megbámulhatod e végeláthatatlan fényáradatot,

s mikor már tenyereden tartasz mindannyiunkat,

feltekintesz a huzatos űrbe, mely ott tátong

előtted mélységes szakadékként, miként mi is gyakran

megszédülünk, uram, az eszméletlen kék gyönyörökben

ott érezzük a húzó zuhanást. Vagy a zuhanás örömét

adtad volna nekünk? A lomha-indás vélt édent? De a rémület

fájdalma is a te adományod, a silány üzletelés szintén.

Tőlünk vártad a megoldást? Most ott állsz, mint távolról

érkező vándor, ki a város határához érve megfürdik

a hűs patakban. Mindenét átadná, de nem tudja, hogyan.

Visszahívsz bennünket. Tanácskozásra? Mert az űr

is összeroppanhat, uram, a sújtó némaság acélkötelei

máris repedeznek. Mi kezdesz egy horpadt tartománnyal?

Szólj hát, hangod járja be a hűvös messzeséget, és zokogj,

könnycseppjeid megannyi fénylő jégtáblaként ragyognának

a suhogó magasban, s dobbants egyet, uram, majd emelj

fel és röpíts vissza bennünket izzó gomolyagként,

mely mértéket nem ismerve száguld igaz bizonyosság felé.