Pressburger Csaba-Saul
A hó és korunk

A tata ölni tudott volna, amikor reggel arra ébredt, hogy leesett az első hó. A mama ilyenkor nem győzte az imákat mormolni, hogy az öreg - vénségére - el ne kárhozzon a belőle ilyenkor hangos ordítás közepette feltörő szentségelések, istenkáromlások okán. A tatának a hó a hólapáttal volt egyenértékű. Azt a sziszifuszi munkát jelentette számára, melyet a rozoga ház körüli hó elhányása után újból nekilendülő Holle anyó stilizált tollhullatása mindahányszor megsemmisített.

"Baszom a jó anyját annak, aki ezt a havat kitalálta" - mondta ilyenkor például.

Legalább a tata most boldog. Nyilván a mama is: amióta nem esik hó, nem kell olyan sűrűn templomba járnia imádkozni az öreg lelki üdvéért. Ennyit a dolog jó oldaláról.

A dolog másik oldala, hogy az embernek minimum az az érzése támad, hogy itt valami nincs rendben, esetleg nagyon nincs rendben ITT és VALAMI. Hol és mi? Hát ezt már nehezebb megválaszolni.

Ez a "nincs rendben"-érzés néha olyannyira elhatalmasodik rajtam, hogy pánikrohamot kapok, meztelenre vetkőzöm, és így, pucéran végigfutok a Kossuth sugárúton azt ordítozva torkom szakadtából, hogy "Eljött az Ítélet napja, eljött az Ítélet napja!" Néha viszont csak leírok pár sort a naplómba, mint például egy évvel ezelőtt, amikor egyébiránt szintén nem volt hó:

"2000. január 17.
Télen villámlás, viharos erejű szél. Az éjszakai hírek közül négy rossz, egy borzalmas, kettő semleges. A bemondó nem ejt hibákat."

A rádiómban azóta is óránként meghallgatom a híreket. A katasztrófa hírének bejelentését várom. A Pillanatét. Már egy ideje nem az egyre romló folyamatban gondolkodom, hisz a "folyamat" megannyi apró "pillanat" formájában itt van a nyakunkon, szimbóluma pedig a tata fészerében pókhálósodó hólapát.