Sziveri János a kelet-európai átalakulások napjaiban távozott ebbôl a világból. Romániában már befejezôdött a hajtóvadászat Ceaus¸escura, a csehek már integettek a plüssmackóikkal, Budapesten levették a csillagot a Parlamentrôl, és már ugyanazok a németek fúrták a berlini falat mindkét oldalról.
Azon gondolkozom, mert nem tudom fölidézni, hogy mosoly volt-e az Jancsi arcán, vagy tragikus grimasz, azé az emberé, aki tisztában van vele, hogy utoljára látja barátját Újvidékrôl - azon a napon, amikor, megszakítva utamat Varsó felé, ahol a dühös lengyelek éppen tépték ki a földbôl Derzsinszkij, a hírhedt Cseka megalapítójának szobrát, meglátogattam.
Keveset beszélgettünk. Természetesen, mint mindig, inni és dohányozni kellett abban az apró budai lakásban, és ezt, a betegsége miatt, nem lehetett a társaságában. A dohányzókat és az iszákosokat a fürdôszobába irányította. Miféle gesztus volt ez részérôl? Méltatlankodó, sértôdött kifejezése annak, hogy olyasmit akarunk csinálni és éppen akkor, amiben akkor ô nem tarthat velünk? Vagy a bölcs megértésé, ami azt jelentette, menjetek, igyatok és dohányozzatok, az élet megy tovább, még ha a fürdôszobán keresztül is? Nem tudtam megállapítani. Ez a megfejtés nélkül maradt kép sokáig kínzott.
Valamiképpen elégedett volt, hogy Magyarország, az addigi szovjet szatelit most már műholdvevôkkel van tele, hogy változik, megszabadul a Kremlbôl jövô adásoktól. A görcs nyoma látszott volna az arcán az értelmetlen beszélgetés miatt a politikai változásokról és az antennákról, akkor, amikor a testét a megállíthatatlan betegség uralta már, amikor a személyes harc abszolút fontosabb volt a kelet-európainál és a magyarnál, vagy fénylett rajta a mosoly, hogy a történelem igazságosabb arcát kezdi mutatni?
Arra sem tudok visszaemlékezni, hogy akkor, utolsó alkalommal, amikor már az ajtóban álltam és indulóban voltam, hogy akkor valami fájdalmas arckifejezéssel búcsúzott-e, vagy elmosolyodott, utánam kiáltva: Na, szevasz, menj északra, basszon meg az uborka!
Azt sem tudom felidézni, hogy vissza mertem-e fordulni a lépcsôházban, hogy még egyszer, utoljára lássam. Ô eljött a maga északjára, Pestre, mint Janus Pannonius, körbejárva így majdnem a teljes Pannóniát, Bánát lenti mocsaraitól a rejtelmes Budáig, halála helyéig.
Csak amikor Milovan Marcetic, a Knjizevna rec szerkesztôje Belgrádban egészen komolyan megkérdezte tôlem a Sziverirôl írott szövegem kapcsán, hogy valóban nevetett-e Sziveri, akkor értettem meg, hogy minden görcs, minden szenvedés, ami az epidermiszen kifejezésre jutott, minden harag és berzenkedés az emlékezetemben ugyanabba a mosolyba olvad össze, hogy a betekintés a költészetébe ugyanazt a mosolyt kínálja, ez a mosoly bontakozik ki a kávéházak ködébôl, mosoly, mindörökké mosoly.
És legszívesebben irodalmi díjat alapítanék kóbor ifjú költôk részére, a Sziveri János Utolsó Mosolya Díjat. Vagy esetleg Sziveri János Pannonius Mosolya Mindörökké legyen a neve.