Igor Marojević
Ki vagy te, Igor Marojević?

/Tko si ti, Igore Marojeviću?/

- A curriculum vitae megszokott formája (1968-ban született, Belgrádban él, eddig két regényt írt, az " Aleksandrija" folyóirat és könyvkiadó szerkesztője, a szerbiai PEN Központ legfiatalabb tagja.), s a személyes tulajdonságok laza ábécéje mellett (Agorafóbia, Bernhard, Whisky, Bűnös, Alsónemű.), magamat leginkább mint relatíve szabad cinikust látom.

Ennek a szintagmának három egysége van: relatíve? szabad? cinizmus?

- Ez azért van, mert az eredeti cinizmusnak szabadnak kell lennnie, így volt ez már az ókori görögök óta. A nyitottságról lenne szó, ami a cinizmus conditio sine qua non-ja: annak következtében, hogy az utóbbi ötven évben több információ terjedt el a világban, mint az újkor egész ideje alatt, úgy tűnik nekem, hogy az irónia egyre kevésbé vehető észre, s egyre kevésbé használható a kritika eszközeként. De a nyitottság meg a bátorság értékeinél is jobban elbűvöl a cinizmus szimbolikus ökonómiája. Ugyanígy a cinizmus halomnyi paradoxonnal terhes, rengeteg apóriát old meg: Vladimir Jankelević nagyszerűen megfigyelte, hogy a cinizmus kétségbeesett moralizmus, de nem az elbizakodott moralizmus fajtájából való. Az pedig, hogy Szerbiában lehetetlen, s nem is volt szabad cinikus, a nyitottság meg a bátorság kategóriáival áll összefüggésben, ezek a profilizált polgári rétegtől megfosztott közegben szükségesek az eszmék meghatározásához. Ha hiányzik ez a polgári réteg, akkor nincs, aki kiálljon a hivatalos szó, s a gondolkodás extrém formái képviseletében, beleértve a cinizmust is. Amennyiben valami, ami praktikus, tiltott, akár a cinizmus, akkor ugyanígy megszűnik az eszmék piaca, mert az eszmék piaca nem létezik, ha bizonyos fogalmak egyesek számára védettek az iróniától, mások számára pedig nem nyilvánulhatnak meg. Az egyedüli igazi szerb cinikus írót, Rastko Petrovic ot a maga cinizmusa miatt kitagadták a szerb pravoszláv egyházból, nyilvánosan pedig homoszexuálisnak bélyegezték.

Ezért ma Szerbiában csupán relatíve szabad cinizmusról beszélhetünk.

Zavar ez téged?

- Mindaz idegesít, amit muszáj, de másfelől, ha alkalmam adódna, hogy szabad cinikus legyek, nem lennék az. Az eredeti cinizmus eme tagadását a kor szelleme diktálja. Thomas Bernhard szintén cinikus, aki a prózájában dupla alapot teremtett - lényegtelen, hogy mérges és veszélyes tirádái mögött a baloldali anarchizmust vagy a kereszténységet képviseli-e. Különben is, mint a XX. század végének (s második felének) írója nem tudta a makulátlan, " l' art pour l' art" -i cinizmust közvetíteni, ahogyan ezt pl. Ambrose Bierce vagy Louis-Ferdinand Céline tette. Feltétlenül szükséges a cinizmus posztmodern variációja, úgyhogy amikor hamisítatlan cinizmusról beszélek, eszem ágában sincs ezt propagálni. Ez ellentmondásosnak tűnik, de ennek így is kell lennie.

Kettősség?

- Igen, számomra ez talán kulcsfogalom. Nem a karteziánus dualizmus értelmében. Olvastam Linda Hutcheon könyvét " A posztmodernizmus poétikája" , s megértettem, hogy mindazt, amit éreztem, valaki világosan megfogalmazta. Tehát érdekel a történet mindkét nemének koegzisztenciája: felszínesség és ezoterikusság, cinizmus és moralizmus, posztmodernizmus és modernitás, irónia és patetika, kereszténység és pogányság. Foglalkoztat a feszültség a modell meg a modellköziség között. Minden további választás számomra pamfletizmusra hasonlítana.

Saját kulcsfogalmam a valóság értelmezéséhez pl. a real-paranoia. E terminus lényege, hogy a valóság, paranoiás értelemben olvasva, paranoiásabb előadásokban jelenik meg, mint azt mi a magunk paranoiájával sejtjük. Valami ehhez hasonlót érezhettek az utóbbi tíz évben Szerbia lakosai a saját bőrükön. Mondjuk, mint a szimulációs tirpák hatalom egyfajta hipertrófiája, mely ezekben a napokban, mindenféle bizonyíték nélkül, a Szerbiában történt legutóbbi gyilkosságokért a független médiákat gyanúsítja, közben a kormány elnökhelyettese megtorlást ígér. Korábban az embereket minden bizonyíték nélkül árulóknak és hasonlóknak bélyegezték, most pedig ugyanezt gyilkosságokért is rájuk vetítik. Képes-e bárkinek a paranoiája elérni ezt a szintet? Hasonló normákkal, csak sokkal kultiváltabb kontextusban dolgoznak a nyugati médiák. Meg aztán, nem erről írt, ebből a paranoiás nézőpontból Baudrillard a szimulakrumok és manipulációk tematikájában?

Én a real-paranoiának mint jelenségnek egy regényemet szenteltem: Isten átverése/Obmana Boga. Egyébként a regény alcíme: " a paranoic fiction" .

Abban az esetben, ha az olvasókat, akik nem tudtak még fogalkozni a regényeddel, érdekelné, miként jellemeznéd művedet?

- Röviden arról szól, hogy egy konzervatív közegben mozgó fiatal srácnak, aki öngyilkossági kísérlete miatt gyötrődik, úgy tűnik, körülötte mindenki öngyilkos akar lenni, de titokban, hogy ezt Isten észre ne vegye, nehogy megbüntesse őket, mert az " Isteni kegyelemre" emelik kezüket (Szt. Ágoston). Figyelve a kereskedőket, prostituáltakat, munkásokat, narkósokat. a fokozatos öngyilkosság, amelyet nekik tulajdonított, szisztematikusabbnak, messzehatóbbnak mutatkozik: " real-paranoiásabbnak" a saját legsötétebb feltevéseinél. (Egy másik, még meg nem jelentett regényemben, hogy a külföldiek szintén értsék, a tudatos öngyilkosok közé azokat is odasoroltam, akik a NATO jugoszláviai bombázása idején papírcélpontokkal a homlokukon mutatkoztak a nyilvánosság előtt). Itt kell az elfogulatlan olvasónak föltennie a kérdést: ezek az emberek mind életüket akarják veszíteni, vagy ő, a főszereplő a paranoiás figura? A regény nem oldja föl ezt a dilemmát egyértelműen. Úgy látszik, ez az egész feltevés integránsan jelenik meg, szem előtt tartva azt, hogy az Isten átveréséről tizenkét kritikát írtak, ami nagyon sok egy első regény (s nemcsak az első) esetén a szerb irodalomban. Ami nekem talán a legfontosabb, az az, hogy mindezek a recenziók különféle módon interpretálják, mi történt valójában a regényben. Ezekben a reflexiókban az a közös, hogy mindegyikük kiemeli a narrátor cinizmusát és autocinizmusát.

Ugyanez a kettőség jellemzi a második regényedet is, a Huszonnégy fal / Dvadesetčetiri zida címűt?

- Úgy gondolom, igen. Itt viszont az általános keretet az AIDS-ről szóló beszéd képezi. Egy egészséges fiatal fiú AIDS-es lánnyal szórakozik, végén még le is fekszik vele óvszer nélkül. Ez lenne az öngyilkossága? Vagy keresztény áldozathozatal? Egyszerűen csak zavar szerelmi föllángolás következtében? Nem tudom. Legyen mindegyik. Vagy egyik sem.

Ki hatott rád regényírás közben? Kik számodra a magas szellem képviselői?

- Kortársaink közül Thomas Bernhard, az ő elbeszélői eljárása kombinációja a cinizmusnak és a lényegretörő, s ugyanakkor majdnem ószövetségi nyelvnek. Hasonló, esetleg más kombinációk okán szívesen olvasok Pynchon-t, az öregek közül pedig Proustot - a cinizmus, a homoszexualitás, a női szöveg és szatíra íróját kedvelem benne. Ha én begerjedek a " dupla alapra" , akkor Proustnak négyszeres alapja volt. Költészetet alig olvasok, majdnem semmit, esetleg Gottfried Benn-t. Az újabb költők közül szinte senkit sem olvasok. Vagy csak Rolf Dieter Brinkman jöhet szóba, talán neki sikerült megszilárdítani azt a tényt, hogy a költészet esszenciálisan metafizikus terület, azzal a kitétellel, hogy a költészet metafizikus nyelve a metafizika és a szociális rétegek harca következtében óhatatlanul telítődik a médiák és az adminisztráció nyelvével. A jelenkori költészet apóriája, hogy vagy komolytalan, vagy idejétmúlt. Ezt a kettőséget, szerintem, nehezen lehet kibékíteni.

Az elméletek közül közel áll hozzám Nortrop Frye - az ő próza és teória-kombinációja - , Sloterdijk és Linda Hutcheon. Megemlítem a többi kedvenc szerzőmet is, más művészeti területekről, de a választás megindoklása nélkül: Clint Eastwood, Public Image Limited, Residents, Velazquez, Warhol, Giotto.

Hogy alkalmazható a (real)paranoiás értelmezés mondjuk a szótárbeli D-cikkelyre?

- Van egy esszém a halter témáról, arról az eszközről, mely számomra sohasem lehet idejétmúlt.

Miért éppen (real)paranoia mint az interpretáció stratégiája?

- Beszéltem már az információk hipertrófiájáról. Valóban egy áttekinthetetlen állapotot érzékelek, ezzel szemben, úgy látszik, ambivalens viszonyt kell kiépítenünk. A paranoia képes arra, hogy a legértelmetlenebb részleteket is rendezze, s hogy belőlük összetett konstrukciót építsen, amivel azonnal a saját logikáját és ennek paródiáját mutatja meg. Az ilyenfajta kettőség valójában a skizofrén paranoiával kötődik össze, mint az idő igazi érzésével. Tudom, hogy Ihab Hassan azt állította, a paranoia a modernizmus episztemológiai modellje, de arra már rámutattam, hogy így egyjelentésű felosztásokat kapok. A (real)paranoia jobban beépült a valóságba és klinikaibb, valamivel jóindulatúbb látásmód. Mindent összevetve: amikor a legtöbb interpretáció becsődölt, az instabil értelmezések iránti szükséglet, mert egyedül ez mentes a patetikától, lehetővé teszi a paranoiának és alszakaszainak hiperinflációját.

Fordította: Orcsik Roland