Berniczky Éva
Alkörmös legenda

A kutyaszorító egyenesen a folyóba futott, vagy éppen fordítva, vékony ágként nyílott belőle, de egy biztos, ebben a leegyszerűsített geográfiában, ahol víz és föld érintkezését senki sem vizsgálta, ott értelmét veszítette az, melyik ered a másikából. Az Ungba torkolló rövid és szűk utcácskában amúgy is mindössze egy szegényes ház emlékeztetett a szárazföldre, és persze a part felőli végén a sintérek kopár tanyája. Ez a vízmosta rész egy széles repedésbe ágyazódva külön zárt világot alkotott, amelybe csak az esővíz rohant le akadálytalanul. A többieknek, ha Vilmához igyekeztek, csapadékosabb időben kivétel nélkül meg kellett küzdeniük a csúszó-mászó, sáros domboldallal. Máshoz nem tarthattak, csak hozzájuk, ők lakták az egyetlen házat. Tartósan valahogy senki nem ragadt meg ebben a laza fekete földben, előbb-utóbb kifordultak bizonytalan kötéséből, egyedül Vilma nem szakadt ki innen, pedig mestersége teljesen ellentmondott a vadon burjánzó környezetnek. Hosszú haját neki is gyerekkorában vágták le utoljára, azóta egyszer sem. Ha nagyritkán megmosta ezt a komoly zuhatagot, az egész délelőttös, vagy délutános elfoglaltságnak számított. Egy teknő megtelt tincseivel, amíg mosta, s amikor tisztán, felfrissülve kilépett a ház elé, a napra, a száradó szálak ezernyi légzőgyökérként kapaszkodtak a guruló kövek közébe a meredélyen, messzire nem engedték. Növényben az alkörmös szőlő dacolt ennyire a folyóparttal, a füvészkert botanikusai csodálkoztak leginkább, hogy terjedhetett el itt ez a faj. Emberben a Vilma csodájára járhattak volna, de az, érthető módon nem jutott eszükbe, hogy szentté avassák. Ez a próbálkozásuk valószínűleg nem sülne el jól, a szentek egyszerűen csak szentek, bizonyos tekintetben haszontalanok, a mennyei áldáson túl ki nyírná kopaszra az utca tetves kölkeit? A gyakorlatias környékbeliek nem sokra becsülték a különcségeket, tapasztalataik között úgy tartották számon, ami csupán a léleknek szép, azzal a hétköznapokon nem mennek sokra, azt meghagyták vasárnapra. Így a hét többi napján nem csodájára, hanem inkább hajukat bodorítani jártak Vilmához. Abban, hogy olyan ember szabott rájuk frizurát, akinek a fejét soha nem érte olló, volt valami megmagyarázhatatlan beteges vonzalom. Erre nem igen gondoltak, meg arra sem, micsoda paradoxon, ott, ahol leginkább szakállas, borostás, hosszú hajú, hínárral benőtt alakok ólálkodnak, fodrásznak lenni. Illik ezt? Levágni a szabadon tekergő, loboncos tincseket, valamilyen mesterségesen kialakított módi szerint tenni rendet a természetben, elég szerencsétlen hozzáállás. Neki mégis sikerült megtalálni a kettő közötti egyensúlyt, jöttek a kuncsaftok, mert Vilma könnyed kezének messzire szaladt a híre. Arra az egyre vigyázott, soha ne leljenek a titkára, hogy a dauer-vízbe mindig belecsempész egy keveset az Ungból. Ehhez, ahogy öregedett, egyre babonásabban ragaszkodott, úgy tartotta, e nélkül a néhány varázscsepp nélkül nem születhet mestermunka. Ő pedig valódi alkotásokat engedett ki az ollója, hegyes nyelű fésűje alól. Ha a nagyot akaráshoz gyengének érezte magát, márpedig az idő múltával ennek gyakorisága nőttön-nőtt, lebotorkált az esővíz mosta árkokon keresztül a csicsókásig. A sintérek tanyája előtt tűntetve befogta az orrát, no nem mintha finnyás lenne, bárki ezt tette volna a helyében. Való igaz, a bodzával benőtt sűrű dróthálókerítés mellett senkinek nem esett egészségére az ácsorgás. Tömény dög- és égetett csontszag keveredett fele-fele arányban, jó érzésű embernek felfordult a gyomra, különösen, hogy a bejáratnál egy kikötött, gazdáihoz butított kutya acsargott, őrizte megnyúzott, kicsontozott társainak a tetemét, meg azt a néhány kiló főzött szappant. Vilma kimondhatatlanul haragudott erre a boszorkánykonyhára, azokra, akik részt vettek ebben a gyalázatban. De még inkább az bosszantotta fel, hogy ide helyezték a fejükre, egyenesen az ő orra elé ezt a gyilkos bandát, s ezek gátlás nélkül a folyóba engedik a kiszenvedett jószágok maradványait. Ha habos részeket fedezett fel a fűzesnél, meg volt győződve arról, csakis kutyaszappan az, ami habzik az örvények tetején.

A parton mindig talált eldobott konzervdobozt, dohogott is elégszer, szeméttel temetik be a fiatalságát, nincsenek ezek tekintettel senkire és semmire. Így aztán azzal az ésszerű cselekedettel tűntette el a rendetlenséget, hogy alkalmi tárává emelte a rozsdás dobozt, ráadásul egyúttal a csodaszerét is megmeríthette. Ami szerinte, felhasználás után, amolyan jótett helyébe jót várj alapon, a frizurakölteményekről egyenesen az Ungba párolgott vissza. Emlékezett még halványan, mit tanult egykor a víz körforgásáról, s ahogy felidézte a suta rajzot, amivel ezt illusztrálták, látta cirkulálni a csodaszép hajrakásokat, amint gőzölögnek, párállnak, száradnak. Egyszóval visszaképzelte a folyóba, ami onnan elvétetett. Az elszámolásban legtöbbször annyira elmerült, hogy a visszaúton a doboz tartalmának a felét kilötyögtette, de a napi szükségletének nagyjából a fele általában benne maradt. Otthon aztán megdöntötte a halszagú konzervdobozt és a sárgás lé egy pillanat alatt elvegyült a büdös vegyszerben, láthatatlanná vált, nincs az a vegyész, aki kimutathatná, felfedezné az orrfacsaró anyag bűzében a folyóvíz szagát. No, de a hatását annál inkább észre lehetett venni. Füzérben váltak le Vilma kezéről a felcsavarintott fejű asszonyságok, egymásnak adták a kilincset, egyiknek több csiga ült a fején, mint a másiknak kagyló.

Persze a mesterfodrásznak számtalan be nem vallott titka akadt még. Egyik legfontosabbat ezek közül embere szolgáltatta. Egy izgő-mozgó, nadrágszára csíptetővel összefogva, micisapkás, füle mögött cigaretta, messziről minden férfi rá emlékeztetett, pontosan olyannak tűnt, mintha ő lenne maga, a Vilma ura. Úgy hasonlított egymásra errefelé a férfinépség, mint egyik tojás a másikához, csak ha a közelébe értek, akkor mondhatták meg teljes bizonysággal, ki kicsoda. Még a magasságuk is egybeesett, a kistermetű cingár férfit leginkább az különböztette meg tőlük, hogy a Vilma kinövéseként járt-kelt a világban, a környék lakói csak Vilma bácsiként emlegették. Senki nem tudta a valódi nevét, de erre nem is igen támadt szükség. Ha valami elromlott, azonnal Vilma bácsiért menesztettek, az meg jött sebtében, és rendet teremtett az elromlott vízcsapok meneteiben, bedugult lefolyók hajlított csöveiben, zárlatos villanykapcsolókban. De míg ezzel foglalkoztak, elterelődött a figyelem a lényegesről, amit Vilma bácsi az ezermester szerepében diszkréten művelt: évek során első osztályú tolvajjá fejlődte fel magát. Olyan nagy tudással, kellő szakértelemmel lopott, hogy arra ugyanúgy nem derült fény, mint a felesége dauer-vizének összetételére. Így hordta össze hangyaszorgalommal a szegényes viskó tartozékait, Vilma néni nélkülözhetetlen munkaeszközeit, repedt halcsont fésűket, foghíjas keféket, élüket vesztett ollókat, pengéket, az utóbbiakból príma, borotvaéles szerszámokat rittyentett, egy borbély is megirigyelhette. Az öreg jó szimattal minden háztartásban kiszúrta azokat a tárgyakat, amelyek régóta kallódtak, finom empátiával ráérzett, mit nincs szívük a háziaknak kidobni, pedig rég megértek erre, az egyre ritkább használatban fölöslegessé váltak. S amikor egyszerre csak váratlanul eltűntek, tulajdonosaik végre megkönnyebbültek, többet szóba sem hozták az esetet. Így utólag belegondolva felmerülhet a kérdés, vajon miért nem kérte el a kiszemelt portékákat az öreg, bizonyára odaadták volna neki. No, abba meg Vilma bácsi halt volna bele, mert ez felért volna egy minősíthetetlen plagizálással, olybá hatna, mintha egy ismert költő verse fölé odabiggyesztené a nevét, azt, hogy írta Vilma bácsi. Mert ahogyan feleségének egy felcsavart női fej, számára ez a magas fokon művelt lopás vált a hosszú évek alapos csiszolásában igazi alkotássá.

Ezt még a saját fiuk sem értette meg. Alkatra teljesen olyan, mint az apja, izgő-mozgó, nadrágszára csíptetővel összefogva, micisapkás, füle mögött cigaretta, de különben szobafestő-mázoló. Hát ez az egy nem jött be nekik, így van ez, egyszer akartak újítani valamit, akkor is vízzé vált a vér. A folyó is felgyűjti hordalékait, aztán, ha terhét nem képes a hátán más vidékekre tovább sodorni, hogy kezdjen vele valamit, szigetet növeszt. Így születhetett meg merő muszájból, a Vilmák fia Suntya, nem is lett belőle köszönet. Ő volt az egyetlen, akit a szülei másképpen csináltak, mint egyebet szoktak. Hiszen Vilma és Vilma bácsi minden napja egyformán zajlott, s ehhez rögeszmésen ragaszkodtak. Vilma néni keze alatt ugyan változtak a fejek, de a hajak soha, Vilma bácsi más és más házakba tévedt, de sikeresen lopni csak ugyanazokkal a jól bevált mozdulatokkal tudott. Együtt kiművelt szertartásban itták meg a reggeli kávéjukat, rossz családi szokásként az egész főzetet megcukrozták, olyan édesre, hogy ha kiömlött belőle, odagyűlt rá a füvészkert valamennyi méhe. Bekapcsolták a recsegős Krónikát, aztán már az zümmögött, félóránként felolvasták benne ugyanazokat a híreket, de ők újra és újra lankadatlan figyelemmel hallgatták a változatlan szöveget, délutánra fújták, mint egy kötelező verset. Ennek ellenére az esti Krónikát se mulasztották volna el a világ összes kincséért sem. A háborús időket megélt emberek mind a mai napig ilyen feszülten csüggnek a készülékeken, mintha perceken múlna, hová csatolják éppen azt a vidéket, ahol ők élnek, s még ne adj'isten vagy éppen adj'isten (évtizede, időnként évtizedek töredéke válogatja az éppen helyénvaló kiszólásokat), le találnak maradni egy államváltásról. Egy életet kell leélniük, míg az utolsó dekádban rájönnek, kizárólag a fehér krémes nem változik, s ha igen, akkor csakis kedvükre, mert azt Vilma néni negyven éve ugyanúgy süti, s akár azelőtt, kiteszi hűlni az eresz alá. Annak a puhaságában nem csalódtak eddig, ha a vénülésben elhullajtják fogaikat, akkor is könnyű lesz elmajszolni. Szomorúvá egy dologtól váltak, ha együtt, tökéletes egybenövésben, a Vilmák lesétáltak a partra. Hiába nem mondták be a híradókban, a folyó bizony erősen változott, s ezt egyre nehezebben titkolták el maguk elől. Vilma csak könnyes szemmel volt képes kiejteni azt, hogy az Ung-völgyben ez meg az... Azelőtt úgy tudta mondani, abban minden benne volt, pedig a folytatás, mi is történt ott, az annyira beállt, hogy már nem is igen számított. Végül ebből a remekül kitalált összetételből az emlékezős korszakban csupán a völgy maradt meg. De hiába tűnt el medréből a folyó, Vilma ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Minden reggel kibontotta több méteres haját, belefésülte a kiszáradt mederbe és elindította a folyót. Vilma bácsi pedig egyesével vigyázva rakta vizébe a visszalopott halakat, s amikor már mind ott ficánkoltak, keszeg, horgaska, küszt és cigányhal, egymásba karoltak és húzták egymást fel a meredek folyópartról, hol az egyik, hol a másik lötyögtette a rozsdás konzervdobozban az egyre zavarosabb vizet. Aztán másnapra Suntya lehalászta a halállományt, hozta a füzért a nyakába akasztva, ezeket süsse meg, anyám. Felhasította a hasukat, egy mozdulattal kimarta a belsőségüket, erős sugárral mosta át a kitisztított üreget. Meghömpörgette a paprikás lisztben, a forró olajba már Vilma eregette a falásnyi halacskákat, potyogtak a könnyei, ha a serpenyőbe hullott egy csepp, a zsiradék nagy sercegéssel, sistergéssel köpte ki a felesleget. Ropogósra sült a keszeg, horgaska, a küszt és a cigányhal, egyformává pirosodtak, ha eddig több néven nevezték ugyanazt a halat, azt most már megmosolyogni sem lehetett, a forró olajban a tévedés elveszítette valamennyi bizonyítékát. Ha a felmentés nem érkezik meg időben, Suntya akkor is leült volna a púposra halmozott tányér elé. Jó előre mozgott az ádámcsutkája, nagyokat nyelt, türelmetlenül gyűrte fel festékes ingujját, és elégtétellel nézett fel anyjára, megeszlek. Vilma ezt olvasta ki tekintetéből, pedig nem mondott semmit, nem szokott, fölöslegesnek találta, mintha a szót rég kilopta volna a szájából az apja.

Vilma lebotorkált a folyópartra, lekuporodott az alkörmösök tövébe, talán a fény bolondította meg, mindenesetre néhány pillanatig újra örök esélyesnek találta magát, jól bevált varázsszereit. Valahol azt hallotta, vagy olvasta, az alkörmös szőlő bogyója fiatalít. Leszedett belőle egy maroknyit, markában összenyomkodta, kibuggyant fekete leve. Beletemette arcát a kezében sötétlő pépbe és hosszan dörzsölte bőrébe a ragadós masszát. Egy ideig feszülten figyelte a hatását, de nem érzett semmit. Amikor a gyümölcs festéke már annyira rászáradt, hogy a legapróbb fintortól is fájdalmasan húzódott a bőre, lemosta a folyóban a pakolást. Aztán arra várt türelmesen, hogy a gyűrűző víz megnyugodjék, és végre újralássa benne fiatalságát. A hullámzás elállt, a felület kisimult, de mintha a nagy kavarodásban foncsorozott hátuljára fordult volna, kép nélkül sötétlett. Közelebb hajolt, egészen beledugta az orrát, mint a csőlátók. Tévedés, micsoda helyrehozhatatlan tévedés. Még mindig nem akarta megérteni, hogy annak a kevéske víznek a tükréből, ami a folyóból megmaradt, mindent feléltek, kiürült, semmit nem mutat többé, zavaros vakságát hömpölyögteti végig az Ung-völgyben ezután.

Vilma nehézkesen feltápászkodott, s elindult hazafelé. A sikátor elfojtott vérű varázslóját először járta át a környékbeliek kishitűsége, olyanná vált, mint a többiek, látszott rajta, nem hiszi ezt az egészet, még a sintértelep orrfacsaró bűzét sem.