Nagy Farkas Dudás Erika
Folyó a szívedben

*

Itt születtem. A park olyan hosszú, mint a városon áthaladó folyó. Az iszap feneketlen, és gyerekkoromban sem a víztől féltem, hanem az alatta elterülő feketeségtől. Vörös kukacokkal hemzsegőnek képzeltem, piócák lakhelyének. Halat soha sem fogott egyetlen halász sem, mégis végigülték a parkot. Apám is húzta a hálót, zöld, nedves növények akadtak a kávára. A vízre fektetett akadályok között gyűjtötték a békalencsét. A parkban gyerekek játszottak, a bokrok között szerelmesek csókolóztak, akiket visítva fedeztek fel a suhancok, és halásztól halászig rohanva mesélték a látványt. A halászok hallgatagon ültek a fák árnyékában. A hetvenes években volt mindez. Úgy éltünk, mint aki álomban lebeg. Vízszaga volt a városnak, és a park áttetszően zöldellt. Futottunk, elszálltunk, nyomunk nem maradt. Már semmi sincsen a városból. A folyó szennyezett, a halászok meghaltak. Megfordultak a dolgok, a sűrű, fekete iszap a folyón kívülre került.

*

"Kikötő", írta a kézzel festett táblán. Egy szétszáradt hordón ült a tulajdonos. Minden olyan volt, mintha régtől fogva lenne így. A vendégek könnyen összetéveszthetőek voltak egymással, egyformán csillogott a szemük. A nő szőke volt, üde, kicsi és édes, alig értett valamit magyarul. Ketinek szólíttatta magát, de nem kellett hívni, ott volt mindenütt, felszedte a rendeléseket, kihordta az italokat, a kávét. Senkit sem zavart, hogy fele ital kilöttyent, a kávé langyosra hűlt és a cukor kimaradt. A lány szép volt, messziről jött. A tulajdonos a kuzinom, mondta, és mindenki tudta, hogy nem az, hanem a nője, akibe már az egész kocsma beleszerelmesedett. A tulaj felesége rosszallás nélkül nézte őket, számolta a pénzt, mérte a pelinkovácot, válogatta a zenét, és álmodozott. Valamikor ő is volt Keti, és őt sem kellett hívni, ott volt, ahol kellett. Minden hajón járt, bár azt mondták neki, nem hoz szerencsét, ha édes kicsi nők hajókáznak a végtelenné váló folyók lassú vizein. Be a fák közé.

*

Talán tényleg nevetséges volt, de csak a pincérlány nevetett, a többiek úgy tettek, mint akik nem hallják, pedig mohón csüngtek minden szaván. Helyettük is álmodott. Megkeverte a kártyákat, eljátszotta, hogy ő az, aki hajójával leúszik a folyón; örökké hajózik. Legalábbis, amíg nem lesz vége a folyónak, ennek a trippnek, ennek a rohadtul magányos trippnek. Ezt az utóbbit magas hangon kezdte, de a vége a poharába halkult. Akkortól kezdve senki sem figyelt rá. Kihagyták a játékból is. Az ablakon túl tavaszodott. A félig behajtott zsalukon behallatszott a folyó sustorgó hangja. A tutaj oda-oda ütődött a kikötő betonszegélyének. Két fiatal lány nézte a tákolmányt, ő pedig a zsalu résein keresztül őket. Még az est leszállta előtt indulni akart. Előre örült az éjszakai part fényeinek. Elképzelte a hidakat, és ahogy elúszik a pillérek között. Még Velence is eszébe jutott, egy rongyosra olvasott útikönyv a harmincas évekből. Elköszönt a pincérlánytól, és kiment az ajtó elé. Minden szürke volt, lányok sehol, tutaj sem, és kikötő helyén a parti füzes zöldellt. Megindult hazafelé, a beletörődés már könnyen ment. Nincs kikötő, nincs tutaj? Akkor az egy másik álom volt..

*

. irodalmi kikötők kurváival járta a várost. Eljátszották, hogy felolvasni mennek, különböző klubok érdektelen közönségének, ahol nem tapsolnak egyetlen vers után sem, és a prózára sem figyel senki. Részvétem, mondják a vendégek elmenet, és a ruhatárosnak elfelejtenek borravalót adni.

*

A révület elmúlt, vízbe dobta a cigarettát. A folyóba hajolt. Sárgászöld vize vitte a tekintetét. A szemével megragadott egy fodrot, körbe járta az örvényt, végül elengedte, vagy az tűnt el. Milyen mély az iszap, kérdezte az egyik arra járót. Mi van, kérdezett az vissza, és ment tovább. Verebek röppentek fel a bodza leveledző ágairól. Gyerekek karikáztak el mellette. Aznap vitték börtönbe az elnököt. A folyó haladt. Legyintett. Már a kapuba ért, amikor elrobogott mellette egy teherautó. Katonákkal. Tavaszi gyakorlatról jöttek.