Rainer Fruzsina
Akvarell

***

Inni a forrás vizéből, és közösséget vállalni a folyóval.

Különállásom elszomorított: folyó akartam lenni, és ez megértette velem, hogy nem vagyok az, és soha sem lehetek folyó. Hasonló sem: önmagamnak kell maradnom.

A folyó hatalmas volt, de nem láttam, mert eltakarta előlem a belőlem kiáradó feketeség, a félelem. A magam fekete folyama, ami a mindennapok, a viszonyok szövevénye, az apró tettek kényszere.

Elindultam felé, mélyre akartam merülni, mert az megpróbálja az embert, és másokban tiszteletet ébreszt a vállalkozó iránt. Összekeveredtek a gondolataim, a mások és az önmagam elvárásainak való megfelelés igénye.

Ha folyót mondok, akkor azt is: örökké tart, amiben vagyok Keretek között vállalva a változást, a lényeghez tartva magamat.

A folyó mégis olyan, mint én: ugyanaz. Ugyanakkor mégsem. Ez nem érdem, és nem hiányosság: valóság. A folyónak nincs saját színe. Kaméleon. Úgy változom, ahogyan a folyó.

Nyári záporok után különbözött az ég és víz színe, amikor a hegyek testéből kimosott ásványoktól vörösre változott. A vörös víz kéjesen hempergett a medrében, megduzzadt testében maga is gyönyörködött. De hamarosan leülepedtek a színváltozásért felelős szemcsék, és a folyó is megnyugodott: tűzrőlálmodását az idegek játékának hitte.

Nem tudok megbocsátani magamnak; bár olyan könnyű lenne, mint elfelejteni mások ellenem elkövetett vétkeit.

A tükör összetörve, de letakarni is elég lett volna, hogy ne essen bele az eltévedt lélek, és ne bolyongjon hazátlanul. Tükröt törtem, amikor csalódtam, nem akartam tükörvándor maradni.

A folyóval nem bírtam el. Vonzott, csalogatott. Éreztem és ő is érzett engem. Kisimult a víz, az ég kiderült, és a folyó ezüstkéken vitt tovább, amikor a vizébe néztem. Mint a tükör, olyan volt.

. egyszer egy másik jó hírt hozó ráébreszt, hogy csalás az egész, csak ócska trükk, ami nem hagy kipusztulni bennünket. A élni kell ösztöne hamisság, felülvizsgálás nélkül elhisszük. Talán jön egy másik, aki megállítja ezt... És akkor sem folyó, sem emberek... De a folyó folyik, és nem áll meg filozófiát gyártani, dolga végzése helyett.

A folyót nézve kellett megtanulnom a már ismert mondat igazi jelentését: változás nincs, az csak illúzió. Minden egyszerre van. Nem büntetés a magány. Kell. Virág-mosolynyi időt várni. A parton jöttem rá, hogy kénytelen leszek másként gondolkodni, vagy inkább lemondani a gondolkodásról, ami inkább tépelődés, meghatározott dolgokon való rágódás, amivel a legtöbb ember legtöbb ideje múlik el. Elfolyik.

Börtön-e a víznek a meder? A magam medrét, a magam rácsait lehetetlen elfelejtenem.

Semmibe, időtlen seholba ömlik a folyóm. Megmerültem benne, rajtam maradt cseppjei leperdültek bőrömről, elpárologtak. Semmi a sziget is, majdnem elhanyagolható töredék. De hogy mégsem, az attól van, hogy itt vagyok, és ez belőlem indul. A forrás én vagyok, a továbbhaladó víz is, a körülölelt sziget is. Az óceán is én, de ezt még, vagy már nem tudom. Félúton. Ábránd minden.

Sem az írás, sem a beszélgetés nem helyettesítheti az olvasást: a magunkban lévő jelek olvasását. Sem az írás, sem a beszélgetés nem fedi le azt a hatalmas teret, amit a hallgatással könnyedén lehet. Teljesnek érzem a folyót, ha vizébe merülök, de mesélni róla alig lehet. Körülírni az élményt, próbálkozni igen, de tökéletesen visszaadni képtelenség. Aki vállalja, hogy állig merül velem, az megért, szavak nélkül is.

Hömpölygés. Lágyságot ígér, derűt, lecsendesedett játékot. Ebbe a csapdába esnek könnyelmű emberek. A víz úgy simul a lábukhoz, hogy fennmaradást remélve haladnak tovább, de vesztük lesz a kristálytisztán haladó víz. Mert a hömpölygés tömeget feltételez. Gyengék is győznek, ha egyetlen mederben haladnak, hömpölyögnek megállíthatatlanul.

A folyó hűsége sem tart a tengerig. Átváltozik: pára lesz, köd, felhő. Így könnyű az elszakadás attól, ami volt. Később mégis visszahullik önmagába. Érthetetlen. Vagy nem?

Már csak a folyóban hittem, mert az előttem folyt szakadatlan, keresztül a földön, akadályok nélkül, áradva és visszavonulva, önmaga apró cseppjeiben találva meg hozzá az erőt, a jogot és a magyarázatot is.

A medret alakító erőt szerettem volna látni, mert mindig csodálatot ébresztett bennem az, ami formál, és nem alakul. Szárnyaim nőttek, madárrá váltam, köröztem a sziget felett, majd a folyó fölé kényszeritett ugyan az a hatalom, ami madárrá is tett: de a duzzasztógátakhoz érve megdöbbentem, és csalódásom olyan mértékű volt, hogy lezuhantam, csalódott ember lettem. Törött szárnyakat vonszolva sokáig tartott a gyógyulásom. De az igazság mégiscsak fontosabb.

Kerítéseken léptem keresztül, a folyó medrét követve. Idegenek kiáltottak rám. Elnyomtam a felelés kényszerét, mert nem ingerült párbeszédet kerestem, csak a folyó hangjait. Ismét kapcsolatot akartam a folyóval, hogy ne az elveszésben legyen segítségemre, hanem a felszínen maradásban.

Csónakkészítők láncos kutyáihoz értem, gazdáik hagyták a vad tiltakozást. Úgy vélték, nem árt az idegen megfélemlítése, mielőtt megszólal. Tudni szerettem volna, hogy hogyan kell csónakot készíteni. Feltámadt féltékenységük, és az elengedett kutyáiktól alig sikerült elmenekülnöm. Én csak azt szerettem volna tudni, hogyan kell úrrá lenni a félelmen, de nem értettek meg.

Minden hely az enyém is, ébredt fel bennem a lázadás, és alig lecsendesedett pulzusom ismét felgyorsult. Nem értettem a kerítéseket, az őrkutyák szerepét, a puskás őrök arcvonásait. Csónakot akartam, hogy a folyamatban lehessek, vagy hidat, hogy felette járjak. De éreztem, hogy ez utóbbit már sokkal nehezebb lenne véghezvinni.

Minden nap lementem a folyóhoz. Eleinte csak néztem. Néha kéknek tűnt, ezüstnek, és volt, amikor sárgászölden haladt tovább. Leguggoltam a lépcső legalsó fokára, és óvatosan a vízre tettem a kezemet. Megérintettem a folyót. Megvonaglott a tenyerem alatt, a forrástól a torkolatáig érezhette: én készen állok.

Megtisztulást ígért, beavatást. Senki nem sürgetett, nem voltam egyiküknél sem kevesebb attól, hogy nem estem még át a szigetre érkezők elkerülhetetlen rituáléján. Több sem leszek, ha végre legyűröm a félelmet és alámerülök, a folyóra bízva magamat: csak más. Az, aki igazából vagyok?

A halálra szánt azt hiszi, hogy barátja a víz. Már derékig ér, de csak lépdel, lassú léptekkel, az iszapot felkavarva, a lába körül zavaros lesz, magával viszi a szemcséket, apró növénymaradványokat.

A rólam lemálló szennyet is gyorsan továbbvitte a sodrás, és a víz ismét arany lett, áttetsző, tiszta.

A sziget lakosai figyelték az újra és újra alámerülésem, amikor a partra léptem: tapsoltak és megöleltek. Mosolygott mindenki, az Idegenek, és az Őslakosok is. Meztelenségem tudatosult, és visszaléptem volna, de jó, hogy nem tettem, mert hamissá változott volna a pillanat. Házamig követtek, meg-meg érintettek.

Szabad lettem, félelem nélküli ember. Tiszta és magányos.

A folyó folyt, a fák zöldelltek, a földnek földszaga volt.