Marcsók Vilma
A Bega

A folyó mentén létesült település élete pezsgő, felvirágzása gyors, anyagi gyarapodása biztosított. A folyó partján élő emberek élete, megélhetése, boldogulása garantált, ha az emberek bölcsek, és nem bontják meg az őseiktől örökölt harmóniát, amely megköveteli tőlük, hogy a legbensőségesebb összhangban éljenek a természettel. A folyók mentén élők sohasem tudja, mi az szomjazni, éhezni. A folyóból inni lehet, vizével öntözni. Az éhezőnek halat ad, a szórakozni vágyóknak horgászást, fürdést, úszást, csónakázást. A folyó nem engedi, hogy a partján élő eltunyuljon, semmittevővé váljon. A folyó megköveteli, hogy az ember éber legyen, éles eszű, becsülje az eleven vizet. De a folyó, még a legnagyobb is, tud tűrni, és szót fogadni, ha az ember szelíden és okosan, a természettel összhangban megzabolázza szeszélyes kanyarulatait, gátak közé szorítja esőzésektől túláradó medrét.

Hézagos vázlatban érintettem a legkülönbözőbb folyók, s a legkülönbözőbb folyók mentén élő legkülönbözőbb emberek érintkezési pontjait. Mert mindem folyónak más a színe, illata, története, mások a titkaik, na meg a sorsuk alakulása is különbözik.

Nagyságrendben a közepes nagyságú folyók közül a legizgalmasabb talán a Bega sorsának alakulása, míg jelene kétségtelenül a legtragikusabb.

A Bega Facsádnál (most romániai város) ered. Északkeletről Temesváron keresztül folyva délnyugat felé veszi az irányt. Nagybecskereken keresztül haladva Titelnél torkollik a Tiszába. A Bega nevével találkozunk már Anonimus gesztájában, amely a XII. század végén született.

Nincs a világon még egy síksági folyó, amely ilyen szeszélyes lett volna, mint a Bega. Kezdetben Nagybecskereket ez egyáltalán nem zavarta. A város teljes odaadással simult kanyargó partjainak ölelésébe, nem sejtve, hogy épp a Bega kiszámíthatatlansága nyújt majd hosszú ideig oltalmat az előre nyomuló török seregek elől.

Maga Zápolya János a Fruška gorai kőfejtőkből hajókkal a Dunán majd Tiszán s végül a Begán szállíttatta a terméskövet a becskereki vár felépítéséhez, amelyet önerőből nem tudott bevenni a török, idegen nyelvű árulókra volt szükség, hogy Allah hívei elfoglalhassák 1551-ben.

165 évig volt török kézen a város, a Bega. A várban minaret, a folyó partján dzsámi meg törökfürdő épült. A békés tősgyökeres becskerekiekkel nem volt a török atyafiaknak bajuk, de annál több a Begával, amely a betolakodókra a legkülönbözőbb halálos nyavalyákat hozta, és kíméletlenül pusztította éket. Akkora volt köztük a halandóság, hogy két temetőt kellett létesíteniük, hogy minden halottjukat el tudják hantolni.

1716-ban eltakarodott a török. A visszatérés és betelepítés valamint a rendcsinálás időszaka következett. Nagy tudású inzsellérek kezdték újra szelídítni a Begát, amely folyó létére úgy tört borsot az ellenség orra alá, hogy még a legapróbb mélyedéseket is elárasztotta. A legszakavatottabb szem tudta csak megállapítani, hol is fejeződik az élő, eleven Bega, s hol kezdődnek a holt ágai, mocsarai, posványai, lápjai.

Ha az ellenséget pusztította a Bega, az őslakosoknak gyarapodását kellett, hogy szolgálja. Ezért láttak a szabályozásához, ami valóban hosszantartó intézkedés-sorozat volt. És körültekintő munkálatokat kívánt. A szeretetteljes figyelem meghozta az eredményt. Tehát egyáltalán nem véletlen, hogy a vízi közlekedés Nagybecskerek életében mindig fontos szerepet játszott. A most már rendesen és csendesen folyó Bega hátán folyamatosan érkezni kezdtek Bánság hegyeiben kivágott óriásfák rönkjei.

Évszázadokon keresztül a Bega volt az egyetlen fontos kereskedelmi útvonal Temsvártól a Tiszáig. A XIX. század nyolcvanas éveiben már 3000 hajó/dereglye kötött ki városunkban.1880-ban 260 dereglyéből álló flottánk volt. A Begán hozzánk fa, érc, vegyszer s a legkülönbözőbb gép érkezett. Tőlünk elsősorban búzát szállítottak el.

A Bega nem csak a kereskedelem igényinek tett eleget, hanem a nemesség passzióinak is teret adott. Az első kis luxus gőzhajúkat a folyó partján épült kastélyok urai fényűző szórakozásként vásárolták. A Torontál c. napilapunk megörökítette, hogy gróf Harnonkurt 1891-ben 15000 forintért vásárolt magának jachtot. 1894. júniusától a Temesvárra igyekvők kényelmesen és gyorsan tehették meg az utat a Begán. Erről így ír a Trontál: "Ma délelőtt végre alkalma nyílt a nagybecskereki közönségnek is a régen jelzett gőzhajót szemtől szembe látni, mely hivatva van Nagybecskerek és Temesvár között új forgalmi korszakot teremteni. A Duna Gőzhajózási Társulat szíves meghívásának engedve nagyszámú előkelő közönség jelent meg a Temesvár fedélzetén. Ott volt a Rónay főispán, Krsztics János polgármester, dr. Mihálovits Ödön árvaszéki elnök, Hadfy Döme (azaz Dimitrije Hadžić, 48-as honvéd, a 48-as párt elnöke - M. V. megjegyzése) (...) Kevéssel 9 óra után elindult a hajó Écska felé, s a meghívott vendégek beható tanulmány tárgyává tették a kitűnően konstruált hajót, amelynek főelőnye abban rejlik, hogy a legsekélyebb vízállás mellett is közlekedhetik. Ez kétségkívül nagyobb lendületet fog adni a temes- és torontlmegyei két metropolisz közötti teherforgalomnak s bizonyára előnyére fog válni a Bega menti községeknek is."

Közhely hogy a folyók nem csak összekötnek, hanem szét- és el- is választanak. A Begára ez jobban vonatkozik, mint bármely más folyónkra. Hisz szeszélyes kanyargásával lépten-nyomon keresztülszeli a város útvonalait. Igaz, épp ez hozta a legtöbb jót, a legnagyobb gyarapodást a városnak, de a XX. század elején már lassítani kezdte az ütemesen fejlődő szárazföldi közlekedést, s a lakosságnak vagy csónakba kell szállnia, hogy átjusson az utca túloldalára, vagy a rozoga fahidakon átkelni. Ezen akart mihamarabb változtatni a város vezetősége, ami 1904-re maradéktalanul sikerült is. Igaz, először osztotta a Bega, két táborra a város lakosságát.

Az első vashíd fölépítését már 1885-től szorgalmazták sokan, elkészülte után pedig az ellenzők tábora erősödött fel. Mielőtt a baljóslatokat megemlíteném, a mi Begánk első igazi hídjáról szóló tudósításból idézek: "Nevezetes esemény volt ma Nagybecskereken. Megnyitották az első vashidat, a kis Begahidat, amely a város központjának forgalmát közvetíti (...) egyébként nevet is kapott, Ferenc József hídnak nevezték el hivatalosan, bár kétségtelen, hogy a közönség még hosszú ideig csak Kishídnak fogja nevezni." (Torontál) Trianon után Vuk-hídra "keresztelték" át, de a város lakossága nem engedte magát zavartatni, 97 év elteltével is csupán Kishídként, Mali mostként emlegetik.

A forgalomba bocsátásáról szóló jegyzőkönyvből tudjuk, hogy: "A híd szabad nyílása, a híd tengelyére merőleges irányban elhelyezkedett hídfők felpatkáinak szirtjében mérve 35 méter. A hídnak középső 12,2 méter hosszú részében a szerkezet oly berendezéssel készült, hogy az említett magasság a hídpálya e részének felemelésével, szükség esetén 5,60 méterrel fokozható."

Semmilyen lejegyzést sem találtam arról, hogy a hídpártiak és az ellenzők között mekkora volt a nézeteltérés és erőkülönbség, de a következő sorokból láthatjuk, hogy az első Begahíd bizony jól összeveszejtette a közvéleményt: "ünnepi látványosság nem volt, mert csak hivatalos formalitások történtek."

Az átadás után is még sokáig foglalkozott vele a Torontál: "Városunk néhány szép középülete sokat vesztett a híd felépítésével (,,,) Iróniája a sorsnak, hogy most, amikor a vashíd megvan, a hajóállomást áthelyezik. A közönséget most megnyugtathatja az a tudat, hogy most már csakugyan igaz, a vashidakat az örökkévalóság számára építik. A kereskedelmi forgalom ezután ugyancsak minimális lesz a kishídon (...), s a csekély személyforgalomnak akármilyen fahíd is meg tudna felelni."

A jóslat, mondanom sem kell, nem vált be. Az elmúlt 97 év alatt a Kishídon megszámlálhatatlanul sok ezer tonnás áruforgalom bonyolódott le, s bonyolódik még ma is.

Perisics Zoltán polgármester rátermettségét bizonyítja, hogy ebben az esztendőben, az ellenzők hangos tábora dacára, még egy vashidat kapunk, a Nagyhidat, amelyet osztatlan örömmel fogadnak. Sőt csodájára jártak hetedhét megyéből. A Nagyhíd, városunk büszkesége, a világhírű francia mérnök, Eiffel tervei alapján készült. "A szőke Bega habjai fölött ott pompázik immár a régi rozoga nagyhíd helyén az új vashíd. (...), amelyet boldogult Erzsébet királynénkról neveztek el. (...) A híd középső 10,2 m hosszú része fölemelhető szerkezettel bír. A hídépítő bizottság a helyszínen mindent ellenőrzött, a felvonó szerkezetet is kipróbálták, amely szintén a legjobban működött. A helyszíni szemle befejeztével dr. Perisics Zoltán és Buday Béla főmérnök a polgármester pompás fogatán áthajtott a hídon." (Torontál) Ezt az egyedi pillanatot nem fényképész, hanem a közismert, ma is szívesen énekelt dal, a Četir konja debela prešla preko Begeja... örökítette meg. Sajnos, akik ma éneklik, nem is tudják, hogy a Bega és a város életének melyik fontos momentumát idézik e sorok.

1960-ban Nagybecskerek és a Bega múltját őrző patinás épületek és létesítmények egész sora került lebontásra. Az áldozatok között ott volt sajnos, a messze földön párja nincs Nagyhíd is. Szerencsére még ma is létezik a csúfos véget ért Erzsébet-híd párja, a Kishíd.

A város előrehaladását a legpontosabban a Begán zajló élet fejlődésével mérhetjük A Bega pedig komoly és megbízható kereskedelmi útvonallá alakult, amelyet állandóan korszerűsítenek. "Köztudomású, hogy a Bega tiszai torkolatában Titellel szemben, valamint Écskánál az utóbbi években 2 hajókamra-zsilipet és mellettük egy-egy duzzasztógátat építettünk fel. (...) Begafőn (Klekken), Szerbittabén, Magyarszentmártonon és Románszentmihály mellett pedig a következő öt év lefolyása alatt hajózó kamra-zsilipek és velük kapcsolatban duzzasztógátak épülnek (...) általuk Temesvár szab. kir. város szerves és föltétlen összeköttetésbe kerül a közép-európai vízi utak hálózatával a Fekete-tengerig, majd a Duna-Odera csatorna kiépítése után az Északi-tengerig." (Torontál 1909)

A Begának köszönve mind merészebbé váltak a nagybecskerekiek álmai. A város aranybányája a folyója volt. Valóban kincset ért, minden ami a Begával bármilyen kapcsolatban is volt. Ahány hajó kikötött, annyival gazdagodott valaki Nagybecskereken. Ahány hajó rakományával elhagyta a várost, annyival lett újra valaki vagyonosabb. Mindenki a Bega partján akart telket venni, villát, házat építeni. Egymás után és csakis a folyó partján épültek fel a gyárak, az üzemek. A Bencze- bútorgyár, a hatalmas magtárak, a cukorgyár, a klikker gyár, a sörgyár, a vágóhíd.

A helyi kaszinó, amely sok fényes bál és mulatság színhelye volt, szintén a partjára épült. Egyik legszebb parkunk a Csókliget is a Bega partján van.

De folyónk nem csak a vagyonosodásról regél. Mesél a történelemről is. A figyelmes szemlélőnek többet árul el a múltról, mint a történelemkönyv, és teszi ezt kendőzetlen őszinteséggel, nem magyarázva bele a dolgokba, nem vonva le a tanulságokat, oktat a saját, szavak nélküli bölcs módján.

Idézzünk az 1916 júliusában megjelent Torontál rövidhíréből: "Tudvalevő, hogy a Duna Gőzhajózási Társaság a háború kitörésekor a hajózási forgalmat beszüntette, miután a hajóit és egyéb szállítási eszközeit a hadvezetőség katonai szállítások céljára vette igénybe. A hajózás szünetelése természetesen megakadályozza az áruk szállítását, ami a kereskedelmet rendkívül hátrányosan befolyásolja, és annak nagy kárt okoz. Az O. m. k. e. nagybecskereki kerülete a múlt hó utolsó napjaiban kérelmet intézett a Duna Gőzhajózási Társasághoz, hogy hajózás újból megnyitassék. Most azután a Duna Gőzhajózási Társaság közölte az Omke-vel, hogy a hajózási forgalom Nagybecskeren is július elsejével megnyílik."

És hogyan mondja a történelmet meg a politikát tovább a folyó. Beszédes példaként álljon itt újra egy idézet a hat évvel később megjelent Torontálból: "Becskerekről Beogradra való utazás nem tartozik a kellemes dolgok közé.(...) Miután a Beograd felé gravitáló forgalom nőttön nő, és ennek folytán a viszontagságos utazás miatt sűrűn hangzanak el indokolt panaszok és kifogások, a hatóságok mozgalmat indítottak, hogy a beogradi hajótársaság létesítsen közvetlen személyszállító hajójáratot Becskerek és Beograd között. A mozgalom élén áll Alexity Bogolyub, Becskerek város polgármestere, aki a hajótársaság vezetőségével már érintkezésbe is lépett. Az onnét kapott ígéretek arra engednek következtetni, hogy a tervezett hajójárat rövid időn belül már meg is lesz, és így egy csapásra sok viszontagságtól szabadul meg az innét Beogradba utazó közönség." (1922. júl. 12.)

A folyók nemcsak a települések fizikai, gazdasági arculatát határozzák meg, nemcsak a történelem menetéről beszélnek az érdeklődő utókornak, hanem befolyásolják szellemi fejlődését, lakosságának lelki mivoltát is. Vízi sportokról kellene mesélnem elsősorban, mert itt Nagybecskerek a Begának köszönve mindig az élen állt, attól függetlenül, hogy Magyarországhoz vagy Jugoszláviához tartozott-e. De kezdem mégis a képzőművészettel, amely beteljesedését a Bega-partján begai motívumokkal érte el.

A sok festő közül egy régen elfelejtett művészre terelném a figyelmet, s természetes folytatásként említek egy mai neves festőt is.

Várkonyi József 1879-ben született Szécsányban, kimagasló rajztehetségének köszönve Torontál megye ösztöndíjasaként tanulhatott a budapesti Mintarajziskolában. Korai eredményei dacára a megyei hivatalnokoskodást választja, csak másodlagosan foglalkozott festészettel. És másodlagosan foglalkozott a vívással is.

Nagybecskereken a vívósport rang- és hírnévszerzése 1904-gyel kezdődik, amikor Várkonyi József a Budapesten megrendezett országos bajnokságon ezüstérmet szerez. 1928-ban az országos válogatott tagjaként részt vett az olimpiai játékokon. Párhuzamosan volt sikeres versenyző meg edző is, mindkettővel 1937-ben hagy fel, egy esztendővel a halála előtt.

Várkonyi József részt vett a Nagybányai Művésztelep munkájában. Szívesen és örömmel festett. De a közösség elkötelezettjeként a kollektivitást is magára vállalta. A város képzőművészeti életének egyik fáradhatatlan, lelkes szervezője volt. A nagybecskereki impresszionisták egyik alapítója. A Szabadkán 1923-ban megalakított vajdasági Képzőművészek Egyesületének a tagja. És hol van itt a Bega? - tehetné föl valaki a kérdést. A Bega Várkonyi életének elválaszthatatlan része két síkon is. Létezni és alkotni másként nem tud, csak úgy, ha a folyó közvetlen közelében van. Városunk legszebb részében a Kisamerikában, egy emelkedő tetején, a Bega-kanyarban állt/áll villája, amelynek ablakai két oldalról zavartalanul néztek le a szőke folyóra, míg a harmadik oldala, a villát szegélyező faragott gerendákkal, oszlopsorral, kerítéssel összekötött tágas verandaszerű előtér kényelmesen több festőállványnak is helyt adott. A villának ezen a részén zavartalanul tetten lehetett érni a folyó vizében visszatükröződő hajnalhasadást meg a nap utolsó alkonyi sugarait is. A Bega és a villa között húzódott a keskeny, de hosszan elnyúló Csókliget cserjéivel, bokraival, díszfáival, virágaival csak fokozta a Bega-part hangulatát.

1931 nyarán az ő Bega menti villájában gyűltek össze a festők. A Csókligetben Oláh Sándor, Húsvét Lajos és más művészek korrigálták a természetben festő fiatalok munkáit. Ez volt a csírája a régen áhított becskereki művésztelepnek.

Várkonyi József festészetének központi mondanivalóját a Bega határolja körül. Várkonyi nem közlekedési útvonalat, nem utcákat elválasztó akadályt, nem a kereskedelem kifogyhatatlan lehetőségeit látta a folyóban. Neki a tiszta ihlet forrása volt a Bega. Ő külön fogékonysággal érzékelte folyónk vizuális, művészi és emberi mondanivalóját. Elsősorban ezt fogalmazta meg a képzőművészet eszközeivel képeiben. A helyi múzeumban őrzött alkotásai már címükkel tudtunkra adják Várkonyi és a Bega bensőséges kapcsolatának lényegét: Kikötő a Begán, Bega-part, A parkban, Park. S ez a park a Csókliget.

Városunk jelenének neves festője M. Mandić. Akinek nem is létezik más motívum, mint a Bega vize, csónakjai, a begai köd, s ezzel képes a művész minden mondanivalóját megfogalmazni.

Így teremt a folyó szellemi javakat, így kezdeményez, így hoz létre új harmóniát, megközelítési lehetőséget, nyit új távlatokat.

A hétköznapi emberek életében is fontos szerepe volt a Begának. A partján élők nem szomjaztak, nem éheztek. Tiszta vizéből nyugodtan lehetett inni, hallal meg minden napszakban bőségesen szolgált. A ráérősek a partjáról vagy épp csónakból horgásztak. A pihenést nem ismerők, mint Mohaupt Antal, mindenki Tóni bácsija, az én felejthetetlen nagyapám, a varsákat este letették, s azok reggelre megteltek harcsával, ponttyal, keszeggel. Nemcsak a családnak, de a házi kacsáknak is bőven jutott az apróbb halakból.

A folyó mentén élő családok egy részének csónakja volt. Nagyszüleimnek, szüleimnek mindig. Emlékeimben még léteznek a mi rég elkorhadt csónakjaink is. Zöld színük és enyhe kátrányszaguk volt, ami keveredett a Bega jellegzetes illatával. Ez a kellemes és teljességében leírhatatlan illat már több, mint három évtizede eltűnt. Akkor hagyott itt bennünket, amikor a Bega csendes megadással haldoklani kezdett.

Édesanyám gyermekkorának külön fejezeteit írta a Bega. Nagyon korán megtanult úszni. Nem is akadt párja széles e környéken, aki olyan szépen tudott volna ugrani az uszályokról, hidakról. Aki egy szuszra és oly sebesen a víz alatt az egyik oldalról a másikra ért volna.

Nagyszüleim életében fontos közlekedési eszköz volt a hatszemélyes csónak. Pipi és Pubi (édesanyám meg nagybátyám) korán megtanultak evezni. A harmincas években városunknak még dinnyepiaca is volt, természetesen a Bega parton. A dinnyevásárlás úgy bonyolódott le, hogy a Berberszki-teleptől föleveztek a magtárak mellett, a Kishídon túl található piacig, ahol hegyszámra álltak a mézédes dinnyék. Megrakták a csónakot ezzel a nyári finomsággal, és lassan csak kormányozva, engedték, hogy vigye őket a víz hazáig. Az időből futotta még ilyen ráérős kellemességekre is.

Muzsla és Écska között elterülő szőlőskertünkbe nyáron leggyakrabban csónakon ment nagyapám a két gyerekével. Odafelé könnyű volt, mert vitte őket a víz lefelé. Csak hazafelé, a megrakott csónakkal a vízfolyással szemben volt már nehezebb. Ha netán szembe szélt kaptak nagyapám kiment a vízpartra, s kötéllel húzta a csónakot, míg Pipi, a nagyobb gyermeke kormányozott.

Muzslán túlra nemcsak szőlőt művelni mentek a becskerekiek. Vasárnap kiránduló csónakok indultak délelőtt az écskai gesztenyés erdőbe, az Ittinger-vendéglőbe. Ahol a kitűnő ebédek mellett nagyokat lehetett táncolni is. Sok forró szerelmi lángragyúlás színhelye volt az Ittinger-vadgesztenyés.

A nagybecskerekiek még negyven évvel ezelőtt is sok szépet, kellemeset köszönhettek folyójuknak. Nem létezett olyan nyári forróság, amely a városlakók számára elviselhetetlen lett volna. Az idegen szemlélőnek az lehetett a benyomása, hogy minden becskereki vagy a Begában úszkál, vagy épp a vízbe lépni készül. Kánikulában megváltoztak a város hangjai. Nappal nevetéstől, zsivajtól, apró gyermeki sikongatásoktól volt teli nemcsak a vízpart, de még a Begától egészen távol eső utcák is.

A begai strandok szépségükben, kényelmükben vetekedtek egymással. Itt volt a cukorgyári fűrdő, a Kirtyánszki-strand csodálatos jegenyéivel, homokos partjával, kényelmes kabinjaival, majd a Fischer-uszoda és a Brankován. A ma élő hetvenévesek érdekes módon nem tudnak megegyezni abban, hogy melyik strand volt a legjobb. Mindenki kizárólagosan azt a strandot védi, ahová kitartóan és hűségesen eljárt, a többit számba se vette, sőt, már régesrégen csak emlékeikben élnek, még sem lehet belőlük bármilyen rangsorolást kicsikarni. Mindenki számára csak egy létezik, az, ahova ő járt.

A nyári estékhez pedig egészen másfajta hangok társultak. Míg nappal a fürdőzők uralták a folyót, alkonyatkor egymás után indultak el a fiatalokkal telt csónakok, s a nappali zsongó morajlást az ének meg a gitár hangja vette át.

De kenukkal, szandolinokkal csak nappal lehetett találkozni. Mindig olyan könnyen szelték a vizet, hogy a szemlélőnek az volt a benyomása, lebegnek. De a vízen siklás jellegzetes hangja már messziről elárulta, hogy könnyű csónak érkezik. A hangmagasságából, mélységéből az is már messziről, a kanyar előtt kiderült, mielőtt még látni lehetett a benne ülőket, hogy hányan is vannak.

Nagyon kevesen emlékeznek már azokra az evezősökre, azokra a délceg magyar egyetemista fiúkra, akik kivétel nélkül mind Budapesten tanultak a II. világháború alatt. Nevük eddig még így egymás mellé le sem lett írva: Hagara Jancsi, Nagy Ernő, Drnrászki József (élete végéig az evezős sportokért rajongott, városunk egyedüli nemzetközi evezős bírója volt) és a szép Wégling-fiúk, akiknek egyetlen tekintetéért sokat áztatták magukat a kis- és nagylányok a Bega vizében, hogy mire a csónak hozzájuk ér, ők épp a legelőnyösebb helyen legyenek. A szép Wéglin-fiúk sorsa a legtragikusabb. Budapest bombázásakor végzett velük a pusztító lövedék. Velük halt ki a Wégling familia.

Édesanyám különleges bensőséges kapcsolatot alakított ki a Begával. Lány- meg fiatalasszony korában a Bega volt életvitelének központja, és még akkor is a Begát kereste, amikor a Duna partján élt. A folyón kialakított szokásait átplántálta a folyamra. Átúszta a Dunát is, de igazán örülni csak a begai fürdőzésnek tudott. Azoknak az élménye fél évszázad után is elevenen, színesen él nemcsak az emlékezetében, hanem a lelkében is.

Az én gyermekoromban már kevésbé lengte körül romantikus hangulat a Begát, mégis a legtöbb hozzáfűződő élményem pozitív tartalmú. Gyakran ültem én is csónakban, legjobban szerettem kedves nagyapámmal a vízre szállni. Ő evezett, de azért nekem is adott egy kisevezőt, amely valójában a cefrekavaró lapát volt. Nem kellett nekem lényegében eveznem, csak addig, ameddig a kedvemből futotta. A meregető volt az én igazi eszközöm. Ki is tudtam vele meregetni még azt a néhány cseppnyi vizet is, amely esetleg a hullámveréstől beloccsant a csónakba. Szépen daloló nagyapámmal végig énekeltük az Écska határában fekvő szőlőskertünkig vezető utat. Ő halkan dúdolt, feltűnés nélkül, mint mindig az életében, én meg harsogtam, amennyire gyerek hangom engedte. A nádban tanyázó madarak ijedten rebbentek fel közeledésünkre, de nagyapám sohasem dorgál meg ezért, pedig nagyon szerette a rendet, fegyelmet, de a kis unokáját még jobban.

Negyven esztendeje, hogy az utolsó nagy hírnévnek örvendő begai strandot fölszámolták. Lebontották a Csókliget előtt a parton épült első közép-európai regattaházat is. A folyó mentén épült gyárak minden mérgező hulladékukat a szerencsétlen Begába bocsátották. Ez ma sincs másképpen. Az új városatyák a II. világháború után mindinkább szennycsatornának, s mind kevésbé folyónak tekintették a Begát. Keleti szomszédunk sem azon törte a fejét, miképp lehetne ezt a kedves folyót megmenteni, növény- és állatvilágát megőrizni, turistaparadicsommá alakítani. Olyan szörnyű mérgezéseket kellett elviselnie, amelynek következményként napokig haltetemek hullaszőnyege fedte a Bega felszínét.

A mai fiataloknak már emlékeik sincsenek arról, milyen jót lehet a folyónkban fürdeni. Sőt a legvakmerőbbnek sem jut eszébe, hogy vizében megmártózzon. Irtózva beszélnek fekete színéről, áradáskor dögbűzös leheletétől. A Bega halott.

Már régóta nem virágzik, benne és körülötte kipusztítottak minden életet. A Bega-mentén a XX. század közepéig megtalálható volt szinte a teljes Kárpát-medencei folyami élővilág. Ma már a szomorúfűz sem akar megmaradni a partján.

Alig száz éve Kisamerika nevű városrészünk területén, amely lényegében a folyó egyik félszigetén helyezkedik el, igazi szigeti erdő nőtt. A Bega mellékágaiban nem volt ritka a vízirózsa meg liliom. A békalencse mindig vadul terjeszkedett, most már a Bega mentén még gólyahír sem nő.

Gólyát a vízparton látni lehetetlen. Eltűnt: a búbos vöcsök, a tőkés réce, meg a kékcsőrű réce, a szürke gém, kárókatona, kócsag, szárcsa, vércse. Az énekes kabócáról már csak a legidősebb becskerekiek tudnak.

A folyami sirály föl-föl tűnik, s ijedten tovaszáll. Télen megjelennek a vadlibák, vadkacsák, röptükben egy rövid ideig követik a Bega folyását, majd hangoskodva messze elhúznak felette.

A Bega többé sajnos nem az élet, a túlélés, a harmónia, az ihlet, az öröm meg a lelkiség forrása. A Begának még a jövőjét is elvették. Csupán a holttá nyilvánítás maradt még el.