Sinkovits Péter
Szellős abroncs
 
Az ünnep fényes derűje ékes
kékséggel röpíti kamaszos kedved, mily
sóváran hömpölyög a kaland, ezernyi
tájat bekerítve; kosárfonók módszeres
építkezése! Hasított romokba ékelődő
gyökértapadású smaragdnövények felfelé
igyekezete rikolt a szellős magasba,
a kikötőben hajókürtök szólnak, elszabadult
templomi orgonák; Bábelünk kosarának
aranyalmái hullanak alá a labdázó ködben,
sirályok a zerge-habok felé. Tétova
kéznyújtás, közelítő látnoki vágy, akaratunk
mindent tudó szolgája, oda irányít, hol
elpusztíthatatlan a mi birodalmunk. Év-ívek
metronómszigora, abroncs. Jól fontold meg
az irányt. A kerülőutat ne sajnáld. Látszólag
céltalan. A túlfegyelmezés félrevezet. Az
útnyújtás meg rossz jegy. Kitérő. Közben
dermedt póznák, szürke falomladék. Majd
ismét a főúton: a vándorlás maga! De a lugasban
feltálalt pohár bort már kiüti
kezedből az égi inga.