Sinkovits Péter

Szellős abroncs

 

Az ünnep fényes derűje ékes

kékséggel röpíti kamaszos kedved, mily

sóváran hömpölyög a kaland, ezernyi

tájat bekerítve; kosárfonók módszeres

építkezése! Hasított romokba ékelődő

gyökértapadású smaragdnövények felfelé

igyekezete rikolt a szellős magasba,

a kikötőben hajókürtök szólnak, elszabadult

templomi orgonák; Bábelünk kosarának

aranyalmái hullanak alá a labdázó ködben,

sirályok a zerge-habok felé. Tétova

kéznyújtás, közelítő látnoki vágy, akaratunk

mindent tudó szolgája, oda irányít, hol

elpusztíthatatlan a mi birodalmunk. Év-ívek

metronómszigora, abroncs. Jól fontold meg

az irányt. A kerülőutat ne sajnáld. Látszólag

céltalan. A túlfegyelmezés félrevezet. Az

útnyújtás meg rossz jegy. Kitérő. Közben

dermedt póznák, szürke falomladék. Majd

ismét a főúton: a vándorlás maga! De a lugasban

feltálalt pohár bort már kiüti

kezedből az égi inga.