Tari István
Nagyra nőnének
 
Jaj, édes Istenem, de renyhe volt ez
a tél! Belében állt, megállt a szél . . .
A téboly sorozatvetőinél
ragadt a honfibú, mint egy koszos mez.
 
E hasmenéses sors, e gyatra hentes
szemét villantja, mely kifent acél.
A túlélés, az volt ismét a cél!
Enyészetünk immár taknyával enyvez.
 
Bódultan bontja szirmait a méreg,
aranypénzét költőként szórja szét
a pitypang: hisz oly óriás szeszély meg
 
pazarlás - mindig is az volt! - a lét.
Fenyőfánk halványzöld tűlevelében
nagyra nőnének a szúrások éppen.