Tari István

Nagyra nőnének

 

Jaj, édes Istenem, de renyhe volt ez

a tél! Belében állt, megállt a szél . . .

A téboly sorozatvetőinél

ragadt a honfibú, mint egy koszos mez.

 

E hasmenéses sors, e gyatra hentes

szemét villantja, mely kifent acél.

A túlélés, az volt ismét a cél!

Enyészetünk immár taknyával enyvez.

 

Bódultan bontja szirmait a méreg,

aranypénzét költőként szórja szét

a pitypang: hisz oly óriás szeszély meg

 

pazarlás - mindig is az volt! - a lét.

Fenyőfánk halványzöld tűlevelében

nagyra nőnének a szúrások éppen.