Bakos András
A mi ablakunk

Ősz volt, amikor ebbe a házba költöztünk, és az első éjszaka, úgy fél egy táján arra riadtam, hogy valaki szuszog az ablak alatt. Mintha hosszú, kimerítő futás után feküdt volna le valaki a hálószoba ablaka alá, ezt gondoltam először, a nagyobbik fiam azonban, aki, úgy látszik, velem együtt riadt fel, azt mondta, apa, egy gyilkos szuszog Pista bácsi kertjében. Hogy is képzelhetsz ilyet, mondtam, a sötét plafont nézve, biztos Pista bácsi járkál itt. Az nem valószínű, mondta rögtön a gyerek, én pedig, a nem szűnő szuszogásban arra gondoltam, nyilván valaki leszúrta Pista bácsit. Persze, egy idő múlva kimentem a konyhába a zseblámpáért, és kivilágítottam az ablakon, majd, leemelve a szúnyogháló rámáját, ki is hajoltam, de nem láttam senkit, és a keret koppanása után a szuszogás is abbamaradt.

Meg kellett nyugodni.

A gyerek szerencsére hamar elaludt, és én is hozzászoktam a szuszogáshoz, amely közeledett és távolodott, majd fél kettő tájban végleg elhalkult. Végül úgy aludtam el, hogy magamban már elrendeztem a szomszéd ember halálát, de megkönnyebbülten ébredtem hajnali négykor arra, hogy valaki, nyilván Pista bácsi, kaszát kalapál az ablakunk alatt. Kinéztem, persze, és a függönyt félrehúzva megpillantottam a papát, ahogy a kisvasút sínjéből vágott darabon nyújtotta az anyagot. Kiveröm mán, mondta, ahogy meglátott, mert olyan ez a kasza, mintha bidliből lenne. Azt is mondta, azért húzódott ide a krumpliverem takarásába, mert nem akarta fölébreszteni a feleségét, hadd aludjon még. Persze, megkönnyebbültem.

Az ember lelke estére mégis mindig olyan állapotba kerül, hogy ha belegondol, holnap át kell mennie biciklivel a hídon, és majd látnia kell a mélyben a vizet, elszorul a szíve, és nem tud megszabadulni bizonyos kényszerképzetektől. Amin nap közben mosolyog, attól estére szorongani kezd. A hétfőre virradó éjszakán majd kiugrott a szívem, amikor megint meghallottam, közvetlenül az ablak alól a szuszogást, most azonban már több mindent meg tudtam figyelni ebben a szuszogásban, mint az előző este; most úgy tűnt, hogy aki az ablak alatt szuszog, az orrsövény-ferdülésben szenved. Persze, gondoltam sokkal később, gonoszul, ez elhanyagolható csapás ahhoz képest, mint hogy ha valakinek mondjuk kiegyenesített kaszát döfnek az oldalába.

Néhány hét múlva arra lettem figyelmes, hogy amit elalvás előtt kitalálok, azért, hogy valamiképp megnyugtassam magam a megmagyarázhatatlan eredetű szuszogás felett érzett izgalmamban, annak valamiképpen köze van a néhány órával azelőtt látott akciófilmekhez. Az ezüstmaszkot viselő nindzsa az ablakot benyomva hatol be a házba, és megöli a kést szorongató nénit, aki egy paraván mögé rejtőzve várja a támadásra alkalmas pillanatot. Aznap éjjel, miután a család elaludt, elővettem a szekrényből a huszárkardomat, az ágy mellé tettem, és úgy terveztem, ha megint az ablak közelében hallom a szuszogást, nagy levegőt veszek és kiszúrok az ablakon. A szuszogó jött is, a szinte percre pontosan betartott menetrend szerint, én azonban mégse szúrtam, mert rádöbbentem, hogy reggel meg kellene magyaráznom a feleségemnek, miért lyukas (és, esetleg véres) a függöny. A fiatal férfi és a romok között megismert nő rosszarcú, kötélhintákon közlekedő férfiak elől menekül a fantasztikus filmben, találnak egy lakatlan házat, és lefekszenek a megvetett ágyba, reggelre kelve azonban arra ébrednek, hogy három férfi néz be rájuk a nyitva felejtett ablakon; hárman az üldözőik közül. Nevetnek, aztán elkomorulnak. Éjjel, amikor megint meghallottam a szuszogást, többször is felkapcsoltam a villanyt, hogy megnézzem, jól vannak-e az enyéimek. A lámpafény valamiképpen zavarhatta a szuszogót, mert valahányszor fölkapcsoltam, mindig távolabb húzódott az ablaktól.

Nap közben a városban dolgozom reggeltől estig, amikor hazajutok, a fiúk már alszanak, gyakran a feleségem is. Ha megvár, egy ideig nézzük a televíziót, aztán átmegyünk a fiúkhoz. Többször is kértem már, csukjuk be az ablakot, a feleségem azonban kijelentette, nem tud csukott ablak mellett aludni. Én nem mondtam meg, miért kérem, hogy csukja be, ő pedig azt a kérdést hagyta válasz nélkül, hogy alszunk télen.

A sünt késő este, az utcán, zúgó lámpa alatt láttam meg, két ismeretlen kutya figyelte izgatottan, mikor dugja ki végre az orrát. Látszott kétségbeesett képükön, hogy még sohasem láttak ilyen állatot. Itt, a falu közepén még én sem. Csak felemeltem a jobb kezem, szólnom se kellett, máris felugrottak, és meg sem álltak a sarokig. A sün nem mozdult. Majd elmegy, biztos, hogy nem tudták megmarni. Vacsora után, kezemben a kisebbik gyerekkel, kinéztem az utcára. A sün még mindig ott feküdt, összegömbölyödve. Odamentem, és finoman odébb rúgtam, hogyha autó jön erre, nehogy rátaposson. A sün majdnem belegurult az árokba, amely tele volt vízzel, akkor már napok óta esett az eső.

Aznap éjjel arra riadtam fel, hogy csönd van az ablakon túl.

Hajnalban mintha megrázkódott volna a körtefa odakinn, tompán puffantak a körték a krumpliverem tetején. Azt hittem, ezzel vége, alhatunk tovább, a műanyag hordó azonban, amely néhány hete az ablakunk alatt állt, döngeni kezdett. Nyugtatólag megfogtam a feleségem vállát, mert erre már ő is felébredt, és a függönyre mutattam, amelyen egy magas férfi árnyéka mozgott. Megállt egy pillanatra az ablak előtt, aztán dünnyögve, de azért mégis hangosan, hogy mi is halljuk, megjegyezte, nem érti, az idén hogy tudtak ilyen sok körtét megzabálni ezek a dögök.