Balogh László
Szoba kilátással

 Az a szoba...

Talán nem is annyira maga a szoba, hanem mindaz, ami mögéje, köréje kapcsolódik, kísért és marad most már örökre velem, feltehetőleg még reggelig, amíg élek, hiszen magát a szobát soha nem láttam belülről. S különben mennyit láthat az ember három leskelődő alak háta mögül egy szűk, félhomály uralta szobából? Talán csak az árnyakat, s még azokból is keveset, vagy túlságosan is sokat, ha történetesen az alatt a néhány másodperc alatt, amíg bekukkol a Három Királyok háta mögött, és meglátja a szófán fekvő meztelen Bajuszas Hölgyet, ahogy egy lenge kendővel nyakára dobva alszik. Mert maga ez a látvány annyira lenyűgöző, hogy épeszű embernek alig marad ideje és türelme egyébre. Szinte erővel kellett elrántanom tekintetemet a képről...

Néha még a tenger felől érkező sós szellőt is érzem, ahogy összeborzolja a hajamat és kuszál össze mindent az elmémben. És mire észbe kapnék, Klementina szemrehányó tekintete alá alattomban belopja a Bajuszas Hölgy lehunyt pillája mögött lapuló, néma szemrehányással tele csendes szomorúságát.

És mindez így egymagában nagyon kevés, mert ott vannak ráadásnak a Három Királyok is, akikről manapság már alig tudja valaki, hogy tulajdonképpen ikertestvérek, pedig végtelenül könnyű volna erre rájönni már az arcukon egyformán elkent, tetetett szomorúság láttán is...

A hal ott lógott a jobb kezemben, lucskos uszonya időnként hozzáért a lábamhoz, és a tenger felől mindegyre Klementina csodálkozó sikolya jött utánam, mert egyre csak arra gondoltam, azt színeztem magamban, hogy Klementina, hogy fog majd örülni, amikor meglátja az uszonyával a lábam szárához csapódó halat. Mert úgy éreztem, végre itt az alkalom, hogy Klementina örökösen lebecsmérlő tekintetéből kilépjek, s végre az álljon ott előtte, aki mindig is szerettem volna lenni; Jeromos, akire nemcsak Klementina, hanem mindenki más felnéz, mert fel kell néznie, hiszen egy tetőtől talpig férfire fel kell néznie.

A Hold éppen akkor sejtelmes árnyakat vert fel a lombok alatt... A szél is éppen abban a pillanatban ugrott meg újra, amikor végre meghallottam Klementina imént említett kis sikolyát, amivel önmagát igyekezett meggyőzni, hogy az a talpig férfi, aki csak úgy egyszerűen betoppant az ajtón, valóban én vagyok. Én meg szobormerevbe állok be, miközben észre sem veszem, hogy még önmagamat is túlnőttem hirtelen. Aztán ahogy lassan feleszmélek abban a mérhetetlen magasban, ahol állok, Klementina csodálkozó sikolya egyből rikácsolássá változik. Pontosan olyan a hangja, állapítom meg magamban, mint Heródes félszemű papagályának, amikor a hülyére rongyolt egyetlen mondatát ismétli: Heródes, te hülye állat! Heródes te hülye állat. Vagy a változatosság kedvéért: Heródes, az anyád!

Mondtam már, hogy a szellő... A szellő meglebben és mindent összekavar. De könnyen meglehet, hogy ez nem is közönséges szellő volt, hanem a Donna Luiza rémtörténeteiben mindegyre visszatérő "kísértő, alattomos szél", és hallom is a hangját, ahogy a saját félelmét igyekszik rávetíteni a hallgatóságára, hogy hagyja a fenébe az örökös kétkedő közbeszólást, s figyeljen a történetre, ami szerinte "olyan igaz és valódi, fiacskám, mint az, hogy anyád biztosan kutyával bagzott, mielőtt téged a világra hozott." A szellő első suhanásán érzett már, hogy ez nem mindennapi szél. Volt benne valami különös, valami megfoghatatlan, valami félelmetes, ami azt sugallta. hogy még egy kicsi és rövidesen háromfejű csikók nyerítnek fel a lombok mögül, esetleg fej nélküli kakasok köszöntik hosszan elnyújtott énekkel a Holdat. S hogy minden tökéletes legyen, a hal síkos, lucskos, hideg uszonya is pont abban a pillanatban csapódott újfent síkosan és hidegen a lábam szárához.

Meglehet, hogy pontosan ezért is álltam meg.

S abban a pillanatban, amikor megálltam, ért utol Klementina átváltozott tikolya... Olyan volt, mintha nem is az a Klementina lett volna, akit már olyan rég ismertem, és akit az imént is magam elé képzeltem, ahogy majd hirtelen, amikor az után a néhány lépés után, ami még hátra van, majd betoppanok a hallal az ajtón, nyakamba önti csodálkozó sikolyát, amiből nekem meg kellene értenem, hogy az eddig élhetetlen Jeromos helyett, egy igazi, talpig férfi Jeromos érkezett meg.

Hát ezért tűnt egyből idegennek a sikoly!

Mert nem Klementina sikolya volt. Határozottan nem! Ezt különben a vizsgálótisztnek is elmondtam, aki még akkor este kihallgatott, de ő csak úgy egyszerűen elcsapta a füle mellett, mint afféle kósza, korcs gondolatot, amire egy percig sem érdemes odafigyelni.

Az első, amit a sikoly után mindjárt megláttam, egy hosszú, téglalap alakú fénycsík volt, ahogy rávetődött a fűre. Azt hiszem, mégis inkább a fénycsík látványában ért utol engem a sikoly. És vele egyszerre a szél is. Talán a szél egy fél lépéssel megelőzte a sikolyt, mert a szél, mindenképpen baljós előjelnek számít. És ez az, amivel megfoghatnám Donna Luizát, mert hiszen milyen előjel az, amelyik magával a szerencsétlenséggel egyidőben érkezeik? Vagy talán már ebben a széthulló világban már a fátumok is megbízhatatlanok lettek? De persze soha nem fogom már donna Luizától megkérdezni, mert könnyen meglehet, hogy az életben már többé nem kínálkozik erre alkalom, a túlvilágon viszont, amíg egy ilyen elnyűhetetlen Donna Luiza halálára várok, biztosan elfelejtem az előre kikészített kérdést.

Szóval a fénycsík...

Ott volt tőlem alig két és fél, három méterre. Négy, maximum öt lépésre lett volna szükségem, és máris ott vagyok, és úgy lépek be a fénycsík közepébe, mint ahogy valami langyos vizű medencébe lép be az ember, ha meg akarja csókolni a Holdat.

Csakhát... Egyelőre megálltam, mert jobbnak láttam megállni, mivel az ablakon kiáradó fényben ott álltak a Három Királyok, és arcátlanul leskődtek be a Bajuszas Hölgy ablakán.

Az a kép maga, ahogy ott állnak a Három Királyok és leskődnek be a Bajuszas Hölgy ablakán... Ha egyéb nem is, ez egyből lebénította a lábamat, és lépni sem tudtam. Mert világos, hogy valaminek történnie kellett, ha egyszer a Három Királyok, akik máskor meg sem mertek volna állni a Bajuszas Hölgy ablaka alatt, most itt állnak, és mit sem törődve azzal, hogy bárki észreveheti őket, zavartalanul bámulnak be az ablakon. És ami megint külön meglepő, a Három Királyok ma este díszbe öltöztek, ami nem szokásuk, noha tehetnék nyugodtan, mivel maradt éppen elég pénzük attól a zsugori apjuktól, aki valamikor az első világháború után szédelgett a környékre, egy talicskával, innen ragadt rá a neve is: Talicskás, és mire a falut hosszában végigtalicskázta, már épült is az a titokzatos emeletes háza, amelyiknek az udvarán egyszer csak megjelentek a Három Királyok. Ám az is meglehet, hogy nem is jelentek meg, mert már ott voltak örök időktől fogva, és örökösen azon törték a fejüket, hogy mivel tudnának minél több pénzt kipumpálni az öregből.

Én csak, mint egy hülye, állok ott, a vaskos ricinusbokor árnyékában, és nem mozdulok, mert elképzeltem, mihelyt én is belépek Három Királyok mellé a fénybe, egyikük rögtön azzal fordul felém: "Nini, itt van Jeromos!" A másik pedig rávágja nyomban, ahogy mindig is csinálják: "Csak így tovább, Jeromos! Meglehet, hogy nyolcvanéves korodra felnősz te is!" Mindig így csinálnak, pedig hát azért én sem vagyok törpe egészen, de valószínű ők nemcsak a termetemre gondolnak, amikor ezt vágják a fejemhez, hanem...

A kihallgatótiszt pedig csak röhögött...

A hülye! Még most is végigdübörög a röhögése az alvó cellán... És majd reggel is röhögni fog, amikor majd... Ő röhög. És vele a Három Királyok, mert én tudom, hogy az öreg zsugori Talicskás pénzének nagy része átvándorolt hozzá, és ezért teszik majd az én nyakamba reggel a durva kenderkötélből készült nyakkendőt...

- Nem igaz, tiszt úr! - mondtam neki először. Aztán már visítottam, sikoltoztam, végül pedig üvöltöttem, miközben a fejemet az asztallapjába vertem mind jobban és jobban. Ő akkor is röhögött, mintha ő golyózott volna be helyettem.

- A te bajod! - mondta. - Úgy! csak nyugodtan verd szét a fejed! Ne kíméld, hiszen a tölgyfa asztallap úgyis kibírja. S legalább megspórolod a kötél árát! - Kopp! Kopp! - Azt hiszem a koppanások pont úgy visszhangzottak végig a parancsnokság épületén, ahogy most a csend visszhangzik sötéten vijjogva a néma cellákon át. És nekem ezt a visszhangzást kellett volna áttörnöm, de képtelen voltam rá. Pedig minden olyan egyszerű lett volna, csak hagynia kellett volna, hogy elmondjam, hogy a Bajuszas Hölgy nem halt meg. Mondtam is, üvöltöttem is a tiszt úrnak:

- Hát nem érti, hogy a Bajuszas Hölgy nem ...

- Milyen hölgy? - förmedt rám fenyegetően, pedig egy cseppet sem voltam tiszteletlen, sem vele szemben, sem a Bajuszas Hölggyel szemben.

- Hát... - és eltátottam a számat a meglepetéstől, mint aki váratlanul marad magára a mondat közepén, mert úgy látja, hogy a másik szót sem ért abból, amit eddig elmondott neki. Aztán mégis sikerült összeszednem magam, és folytattam, noha tökéletesen tisztában voltam vele, hogy itt bármeddig téphetem a számat, vagy oda sem figyel, vagy pedig azon töri a fejét, hogy nyomja majd minél mélyebben víz alá a fejemet. - A hölgy... Az, aki azon az esős napon érkezett, amikor éppen szegény Bernad apót temették... Tudja, a hölgy, aki ott caplatott az esőben, azzal a ronggyá ázott csomaggal a kezében, és ahová bekopogott mindenütt azt mondta, "Szobát keresek kilátással..." Tudja a tiszt úr... Biztosan tudja, hiszen magikni is bekopogott. Láttam.