Bicskei István
Kafka. Igen. Virrasztani...
Na tessék! Szép csendesen elmúlott egy nap. Ülök az ablakom előtt a harmadikon és néha kinézek, les-e a szemközti lakásból a kínai lány. Többször rajtakaptam, hogy idebámul.
Ravi Shankar játszik valami nagyon indiai kesergőt(?). De az is lehet, hogy indiai vidámat. Ki tudja? Mit tudunk ma már egymásról? Kőrösi Csoma talán sejtett, vagy inkább tudott valamit, hiszen Buddha-ként tisztelték az indiaiak - valamit abból, ami egykoron olyan evidens voltĽ
Végre fújni kezd a szél. Ma reggel hatalmas égzengés ébresztett. Esett is, de csak keveset. Nagy a fülledtség. Ilyenkor szoktak furcsa gondolatai támadni az embernek.
Vasárnapi hangulat van. Minden zárva, pedig szerdán normálisan dolgoznak az emberek. Alighanem az ünnep... Valami van a levegőben.
A kínai lány még mindig láthatatlan, mint azok a dolgok, amelyeknek érezzük a jelenlétét, csak éppen egy párhuzamos valóságban léteznek: minden normálisnak tűnik, csak éppen valami rendkívülit álmodtunk például, és ettől, mintha más világban ébrednénk. Minden ugyanolyan, mint egyébként, a nap is az égen, a levegő is így eső után, csak éppen a kínai lány nem les rám. Pedig az előbb kínai zenét hallgattam. Miatta? Mintha hívogattam volna?! Közben az is lehet, hogy nem is hallja a zenémet, hanem mindentől függetlenül, szimplán leselkedik. Mit láthat? Egy kopasz fejtetőt (meggörnyedve írok), amely néha kiemelkedik az ablak párkánya mögül.
Eeegen. Ez így túl egyszerű lenne. Valahogy az élet sokkal komplikáltabb, még párhuzamosan is, ha úgy vesszük. Mert például mi vár rám ma, holnap, ami nem várt tegnap, vagy ezelőtt bármelyik napon?
Én várok! Valamit vagy valakit... Minden nap.
Minden áldott nap. Azt képzelem, hogy a holnap majd másmilyen lesz, mert... Édesanyám is így képzelődhetett magányában. Mindig a "szív küldi szívesen"-t hallgatta a rádióban. A vasárnapi zenés üdvözleteket. Abban reménykedett, hátha valaki küld neki is egy dalt. Évtizedeken keresztül. Várt! Egyikünknek sem jutott eszébe. Olyan giccsesnek tűnt. Pedig Őt ez nem érdekelte. Egyedül volt. Mint most én.
Vajon vétkeinkért nem már földi életünkben kell-e megbűnhődnünk?
Megélni minden perc hosszúságának kínját. A végtelennek tűnő idő!
Amikor véget ér(?), túl leszek rajta és még csak azt sem fogom tudni, hogy mikor léptem át a "túloldalra". Mi van, ha minden ugyanúgy folytatódik tovább, csak a kínai lány nem les az ablakából?
"Az utolsó pillanat. Sokára lesz, de jó lesz". Mondja Becket.
Mint az Óceán hulláma a parti homokot, simítja el lelkem ráncait Ravi Shankar zenéje. IGEN, DE A LÁNY! A kis ferdeszemű kínai...
Az álmom, ami után már megint vizesen ébredtem?!
Az is lehet, hogy éppen ma reggel ment el vakációra, hiszen Nyár van. Vagy még túl korán van...vagy... ... ...
Az álmok? Azokkal más a dolog. Azokra még nincs válasz.
Addig jó, amíg nincs. Addig... JÓ?!
Mi a különbség az álom és a valóság között?
(Vajon tegnap is galambszaros volt az ablak párkánya?)
Azt álmodtam pl.: próbálok a Szkipével, előadás előtt, minden olyan, mint mindig. Bemegyek a szállodába, harmadik emelet 41-es szoba, kérem a kulcsot, meg is kapom (igaz, nagyon furcsa formája van, de ezen nincs mit csodálkozni, ma már minden szállodában másmilyenek a kulcsok.) és ekkor követem el véleményem szerint az első hibát, ugyanis a recepciós pulthoz viszonyítva jobbra indulok. Nem csoda, hogy nem találom a liftet. Elmegyek a lépcsők mellett, kimegyek az épületből, megkerülök egy spanyol turistacsoportot (vajon ez ugyanaz a spanyol turista csoport, amellyel '96 -ban Pesten az Ecserin találkoztam, amikor nagy nyomoromban eladtam az összes fotós lencséimet, persze jóval áron alul, hogy kifizessem az Elektromos Műveket, még enni sem mertem, hogy elég legyen a pénz, és akkor az egyik büfé előtt hezitálva, vitatkozva korgó gyomrommal, megpillantottam a földön egy pénz-köteget, hirtelen ráléptem, de nem tudtam volna feltűnés nélkül felvenni, csak úgy, hogy kihasználtam a spanyol turistacsoport éktelen rikácsolását. Harmincötezer forint volt. Vajon ugyanaz a spanyol csoport próbált megszállni itt?! - szóval átmegyek a parkolón, a konyhán, és a szemeteskukák mellett csak megtalálom a liftet! Egyszemélyes. Alig férek be a bőröndökkel.
Tudom, hogy ez nem a rendes lift, de meg kell állnia a harmadikon! Megnyomok egy gombot, és észreveszem, hogy rossz irányba rohan velem! Nem fölfelé! Vagyis, ha jobban odafigyelek, fölfelé, csak kissé oldalvást.
Meg kell állni!
Megnyomom a stopgombot. Nem segít.
Megáll magától a 18-ik emeleten.
Megnézem az indítógombot, nincs is más szám, csak a 18-as. Nem tudok kiszállni. Bezáródik az ajtó és meg sem áll a földszintig.
Kiszállok.
Egy teljesen ismeretlen vidékre érkezem.
Balra egy viadukt, autóút. Jobbra mező. A lift meg egy bunker, amely mellett emberek ácsorognak, buszra várva.
Amikor megkérdem tőlük, miért nem a harmadikra, vagy legalábbis a recepcióra érkeztem, szelíden bólogatnak, mosolyogva mutogatnak a távolba, hogy csak másfél kilométert tévedett a lift. Megesik az ilyesmi.
Igen, ha úgy vesszük, nem történt semmi, csak húsz percem maradt az előadás kezdetéig.
Megkezdődik az "ólomlábas" rohanás!
Rohanás...
Rohanás!
Ébredés.
Üres tekintet a tükörben.
Csak álom volt. Megfordítom izzadságtól nedves párnámat.
Lefekszem.
Egy pillanat múlva felébreszt az óra. Ránézek.
Még húsz percem van az előadás kezdetéig... ?!
Rohanás.
Mi van?
Most, mi van?!
Fölébredek. A párnám vizes. Nem fordítom meg. Fölkelek. Kinézek az ablakon. Eszembe jut a kínai lány, aki leselkedni szokott.
De csak a csukott ablakain lecsordogáló esőcseppek unalmas játékát látom.
Ronda vihar van.
Álom volt. Álmodtam... ...
Lassan fölszakadoznak a felhők és az újjászületett napsugarak megcsillantják a szemközti háztetőt.
Végre fújni kezd a szél. A finom kis lökésektől benyílnak a lány ablakai.
Az elébem táruló képtől eláll a lélegzetem!
A kínai lány bevert fejjel fekszik az ágyon, meztelenül.
Nem messze tőle egy férfi áll zsebre dugott kézzel, hallgatva a tölcséres gramofonból kiáradó zenét.
Elöl, közvetlenül az ablak mögött kétoldalt egy-egy keménykalapos férfi, az egyik kezében furkósbot, a másiknál női kabát. Rejtőzködnek? Vagy csak udvariasan várják a zene végét. Nem tudom. Valamit tenni kéne! De a zene olyan szép, hogy én is mozdulatlanná dermedve hallgatom.
Valahol a lelkem vagy a tudatom mélyén halványan derengeni kezd egy gondolat. Lassan mondattá formálódik. A szempilláim résnyire szűkülnek.
Vagy inkább nyílnak. Keskeny fénycsík metszi darabokra bénult agyamat.
A mondat egyre világosabb. Bütyök ébredj... Bütyök ébredj... Még húsz perc. A Virrasztókat játszuk ma este. Még húsz perc. Ébredj! Ébredj!
Kafka. Igen. Virrasztani... Virrasztani kéne.
Tán virrasztani kéne.
Örökké.
Orléans. 2001 Szeptember egyik napján. Legalább is úgy gondolom.