Csányi Erzsébet
Ezredvégi statikus kalandidő
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb
Európa, Bp., 1999.
Az amerikai Bret Easton Ellis a Nullánál is kevesebb (1985) című kultikus regényének fabuláris sémája diákosan egyszerű, közhelyes: a tizennyolcéves főhős négy hónap után hazajön Los Angelesbe vakációzni, eltölt egy hónapot régi barátai között, majd visszautazik. A kiszelt tér, a kizökkentett idő - a besűrűsödő téridő keretei közé beszorul egy létmodell.
Az ókori próbatételes kalandregény óta jól működik ez a sztereotip képlet: van egy alaphelyzet, amelyből a hős kibillen, kalandok sorjáznak, majd kialakul a véghelyzet, vagyis visszaáll a rend. A kezdő- és zárópont közé ékelődő szakadékba Bahtyin szerint az antik erotikus regény olyan tetszés szerint bővíthető és sorrendjében is megfordítható kalandláncolatot iktat, amely időtlen, okozatiságában széteső és ezért teljességgel irracionális, a puszta eseményességre éhes befogadó számára könnyen habzsolható, csodálatos massza. Az ókori regényben az ésszerűség, a normalitás talaja ezen a rendkívüli kalandidőn kívül van, megelőzi és követi ezt a kiszelt eseményvilágot mint rendes, szilárd létközeg. A kalandoknak ebben az absztrakt, statikus kronotoposzában, ebben az űrben mozogva, a súlytalanság állapotába kerülve az ókori hősök mit sem változnak, nem fejlődnek, nem is öregszenek - dacára a vadregényes, tarka akciókra építő, végteleníthető, a kíváncsi antik fül számára oly édes mesének. Lebegnek, mert a kor még nem érett meg a történeti időszemléletre.
A XX. század végén Bret Easton Ellis főhőse, Clay fölött is nyomtalanul múlik el a szünidő, azzal a tragikus különbséggel, hogy rá a kalandok vákuuma előtt és után se vár valamiféle valóságos, rációval telített élet, mint ókori társaira. Kőkemény homogenitás jellemzi az időt ebben az 1985-ben megjelent regényben, mintha vissza kellene hátrálnunk egészen a műfaj első, ókori mintáit megelőző korokba. Mert az antik köznapi kalandregény már hordozza a hősök - igaz, csak ugrásszerű - fejlődésének eszméjét a metamorfózis motívumában, s a Véletlen szórakoztatóipari logikáját is kezdi felváltani a szükségszerűség, ember és világ, jellem és sors okozati kapcsolódásának szervessége, egyáltalán: az emberi cselekvés jelentősége.
A Nullánál is kevesebb viszont a totális nihil fogságában erőtlenül vergődő hősökről szól. Se a kalandok előtt, se utána nem várja őket az igazi, rendes, közönséges világ. A reális, plasztikus ábrázolás révén még inkább kiütközik, hogy a súlytalanság állapotában az élet minden vonatkozása elveszíti jelentőségét. A gazdag, drogozó, céltalanul vegetáló, nemiségükben is holtpontra jutó fiatalok semmilyen vonatkozásban nem életképesek. A lepusztult személyiségképekből kirajzolódó tablóra az időtlenség pecsétjét nyomja az a felismerés is, hogy nincs generációs különbség: az apák, a nagyszülők életútja is mind ugyanolyan kilátástalan kört írt le, Clay róluk gondolkodva sem talál kiutat, másféle képletet. Mert - igaz, nagyon lagymatagon, de mintha keresné a megoldást, épp a gyökerek után tapogatva. Például a gyerekkor múltbéli vízióit visszapörgetve, egy elveszített esetleges éden után kutatva, a súlytalan könnyedségű létmodell kezdeteit problematizálva.
A főhős elbeszélésére azonban nem a kimondás, a fogalmi megnevezés, az artikulálás a jellemző, hanem a reflektálatlan, öntudatlan felmutatás. A magatehetetlen, fásult sodródásban a világ dolgai csak villanásszerű képekben csapódnak le, éppen csak érintőlegesen, a tudat felszínét súrolva. A mozaikok széthullanak, a téblábolás körkörös.
A mű egyik vezérmotívuma egy visszatérő reklámfelirat: "Itt eltűnhetsz..." A felszólítás lényegre tapintó, hisz e generáció alapkérdése: hogyan kibírni a banális létet, hogyan elérni a halált az életben, az önkívületet, a kómát, az álom súlytalansági állapotát. Az X-generáció azonban még ezt sem akarja nagyon, mint ahogy semmit sem. Képviselői kábán tengődnek egy kilátástalan anyagi jólétben, s egy keserves, elviselhetetlen szellemi nyomorban. "-Mi izgat téged? Mi tesz boldoggá?" - teszi fel a kérdést Blair Claynek, s válasza pontos: "-Semmi. Semmi sem tesz boldoggá. Nem szeretek semmit...Nem annyira fájdalmas, ha nem izgat semmi."(210.o.)
Kirajzolódik az a kulturális ikon, amely a hiperfogyasztói társadalom védjegye: az igazit helyettesítő, preparált, koncentrált ételkivonat, az instant formában tálalt élet, amely önmagát is fölfalja egy XX. századi "kalandidőben", tömény élménytelenségben.
A nyolcvanas-kilencvenes évek elveszett generációja, az amerikai X-generáció - kénytelen-kelletlen - minimálisra srófolta léthez való közét. Ez a nemzedék a 60-as évek farmernadrágosainak, a formaromboló, polgárpukkasztó eszményekkel lázadó hippiknek technós-parodikus visszfénye, a beat-nemzedék elerőtlenedő, üvegházi hajtása. A helyzet adott: immár nincs ki ellen lázadni, nincs kit sokkolni, a hiperfogyasztói társadalom gépezete ekkorra már felemésztett minden maradék szenvedélyt, eszmét. A kor kortalan embere leterítve fogyaszt: lakást, ruhát, kocsit, TV-klipeket, posztereket, mesterséges napfürdőt, a plasztikai sebészet vívmányait, divatot, szexet és főleg drogokat.
E regényvilág a drogokról, a drogfogyasztás ingereiről, kényszereiről, hatásáról adja a legárnyaltabb képet. A hősök cselekvési lehetősége erre szűkül, másféle akciós szituációban nem is igen látjuk őket. A helyváltoztatás pótcselekvésként működik az életükben; a rágyújtás, az italozás, a kábítószerezés szertartásai csipetnyi szadizmussal, élménypótló nekrofíliával vegyülnek.
A szereplők nemcsak tetteikben bénák, testük fásultságát szellemük, nyelvezetük minimalizáltsága is jelzi. A beszámoló stílusa száraz, vértelen, nyoma sincs benne az iróniának, hisz az már szellemi fölényt, világnézeti izgalmat, világ iránti szükségletet jelentene. E fásult tengés-lengésben csak sivár, banális, lemondó, világot eleresztő tragikum van. A gyakori, rövid párbeszédek szóhulladékai híven tükrözik a tudatleépülés fokát a szereplőkben.
"- Mit csinálsz mostanában? - kérdezem.
- És te mit? - kérdez vissza.
Nem mondok semmit. Felnéz, meghökkent képet vág. - Ugyan már, Clay, mondd el! - A ruhák kupacában kutat. - Kell, hogy csinálj valamit.
- Hát, nem tudom.
- Mit csinálsz? - kérdezi.
- Hát, mindenfélét. - leülök a matracra.
- Például mit?
- Nem tudom. Mindenfélét. - Elakad a hangom..."(152.o.)
- A hősök arctalanok, az olvasó - akárcsak az antik regény elburjánzó kalandtortúráiban - képtelen megkülönböztetni őket egymástól, tetteikben és küllemükben is összefolynak. Az önelvesztés, az egyénítlenítés, a primitív figuralitás így ismét az antik sztereotipikus ábrázoláshoz csatol vissza bennünket.
A főhősben az árral való úszás ellenére azért feldereng ennek az arcnélküliségnek a lesújtó mivolta: "Főként fiatal srácok vannak a házban, úgy tűnik, jut belőlük az összes szobába, és mindannyian egyformák: vékony, lebarnult test, rövid szőke haj, kék szem, üres tekintet, üres, szenvtelen hang, és az jut eszembe, hogy vajon én is pontosan ugyanúgy nézek-e ki, mint ők. Próbálom elhessegetni ezt a gondolatot..."(155.o.)
A regényen végighúzódik egy szerelmi szál, Clay és Blair halódó kapcsolatának története. Felemás szakításuk okaként a lány a jelenlét hiányát nevezi meg:
"-De olyan volt, mintha nem lettél volna ott...Ránézek, várom, hogy folytassa, felnézek a hirdetőtáblára. Itt eltűnhetsz.
-Nem tudom, hogy bárki más, akivel együtt voltam, valóban ott volt-e...de ők legalább próbáltak ott lenni...Te meg soha. Mások igyekeztek, te meg csak...Egyszerűen messze voltál...Sohasem voltál ott. Egy ideig sajnáltalak, de aztán nehezemre esett." (210.o.)
Két ellentétes inger vet hullámokat az X-generáció képviselőiben: az egyik az élménytelenség kudarcából való menekülés vágya a szadista önkielégülések irányába, a másik - Clay esetében - épp a bekeményedés, az élményszerűség elutasítása, "mert nem annyira fáj, ha nem izgat semmi"; avagy: "Itt eltűnhetsz anélkül, hogy észrevennéd".(181.o.)
E két kirajzolódó magatartásmodell perspektívájából nézve kérdés, hogy egyáltalán meddig lehet fontos e vegetálás alanyai számára maga az életben maradás. A regénynek egyik gyújtópontja az a párbeszéd, amelyből magának az öncélú levésnek a stratégiája bontakozik ki:
"- Hova megyünk?
- Nem tudom - mondta. - Csak úgy megyünk.
- De ez az út nem vezet sehová - mondtam neki.
- Az nem számít.
- Miért, mi számít? - kérdeztem kis szünet után.
- Csak hogy rajta vagyunk, haver - mondta."(200.o.)
A Nullánál is kevesebb hősei egy létredukció és egy létdeformáció kidolgozásával és fenntartásával kísérleteznek - ókori társaik akár boldogságra, akár fájdalomra való esélyei nélkül. Még a sikolyhoz sincs hangjuk. A koremblémákkal teli regényt a végtelenből induló és oda kifutó időmassza határozza meg, a feloldhatatlan várakozás, hogy történjen már velük valami. De nem történik.