Nagy Farkas Dudás Erika
Ablakon innen, ablakon túl

Ablakom Bolond Józsi gazos portájára nyílik. Húsz éve onnét figyelem, amint naplementekor kimegy az odvából, és leül a partra. Sötétig lógatja fejét a vízre, én pedig benti rejtekemből sötétig nézem őt. Róla mindenki elkönyvelte, hogy bolond. Engem nem láthatnak meg. Amíg ő ott ül, nem nyitok ajtót senkinek, nem veszem fel a telefont sem. Amikor Józsi feláll, és zsibbadt lábait rázogatva becammog a házába, én is akkor indulok el. Néha találkozom valakivel, aki köszön, és megkérdi, hogy hol vagyok elveszve. Rendszerint azt felelem, hogy sokat dolgozom, írom a könyvemet, vagy hasonlót találok ki, de a kérdező már két házzal túl van rajtam, siet. Józsi csendben él, mások szerint elbutult életében, és figyeli ahogy nő a fű, ahogy a víz folyik. Senki sem tudja, hogy mire gondol, mert nem is érdekel senkit. Ha nagy ritkán akad hallgatója, sünökről és madarakról dadog, vagy harmonikázik. Tömpe ujjaival játszik a hangszeren, és ha felismerhető a dallam, fülig húzódik a szája. Ok nélkül is mosolyog. Gyerekkorában gyakran bántották, de akkor is csak mosolygott. Ritkán fakadt sírva. Olyankor döbbenhetett rá, hogy két világ van, és ő nem a sajátjában él. De ez csak feltételezés, semmi több, mert Józsival erről nem lehet beszélni. Délben a nénje ebédet visz neki, igazít ezt-azt körülötte, közben egyfolytában beszél, a becsukott ablakomon át is hallom a rikácsolást. Termoszból kávét isznak, azután végre elmegy. Józsin is látszik, már alig várta, hogy egyedül maradjon.

*

Meglátogattam. Az a nagy ház romja, én itt alszok, mutatta a szűkös lakot. Az ajtó kifelé nyílt, sarkán lógott a harmonika. Az asztalon kenyér és ételhordó volt, a fogason pedig rongyok, madaras képek a falon, távcső. Titónak is ilyen volt, a madarakat nézem, mondta, és vigyorgott. Nem kért, hogy üljek le, állt az ajtóban, az egyetlen nyílásban, elfogva előlem a fényt és a kijáratot. Majdnem féltem. Érezhette, mert kilépett az udvarra, és elindult a víz felé. Utána mentem. A házamra, az ablakomra láttam: mintha valaki bentről lesett volna minket. Sokáig voltunk csendben. Folyt a folyó, tükrén a felettünk elszálló madarak képét vitte, kilencet számoltam meg. Már nem volt kedvem faggatódzni, pedig eredeti szándékom az volt, hogy megtudjam, miért ül örökké a parton. Mennem kellett. Nekem még nehezemre esett a szótlanság, és hogy ne némán hagyjam ott, mondtam neki, hogy megszámoltam a madarakat. Azt hittem, nem is hallja. Hirtelen fordult felém, és mielőtt félreugorhattam volna, esetlen, ügyetlen, de erőteljes mozdulattal magához rántott, megölelt, felemelt a levegőbe, forgatott, forgatott, hogy teljesen elszédültem tőle, és közben artikulálatlan hangon rikácsolta: kilenc volt, kilenc volt.!