Nagy Farkas Dudás Erika
"Mert a hiány és a zene ujjai lüktetnek a halántékomon. Várok." (Jász Attila)

Megakadt a lemez, ócska trükk. Amíg a zene szól, nem jönnek be. Mit írok ezután? Talán a jegyzőkönyvet, alá. Majd megkérdezik a nevemet, én pedig megdöbbenek: hát ennyit sem ér a hírnév? Leírom, közben rá gondolok. Amióta halott, fogoly vagyok. Csak ne néznének olyan kitartóan. Szúrós tekintetük a hátamon. Nem lett beavatási szertartás. Bár csak elmennének már. Mert mégsem egyedül az enyém volt a nő. Azt mondták róla, hogy kurva. Képeket mutogattak, ahol már felismerhetetlenné maszatolódott az arca. Én verseket írtam hozzá, eleinte kinevetett. Azután már nem tudtam írni: sem hozzá, sem magamnak. A falu asszonyai gyűlölték, engem is meggyűlöltek miatta. Két ember él bennem, ő is kettős lény volt. Nem azt öltem meg, akit szerettem. Hanem a kurvát, a pornólapok angyalát, a mocskos férfikezekkel érintett nősténnyé silányított nőt. Nem változott meg, hiába kértem, nem lett újra ihletőm. Nevetett rajtam. Nézte a férfiakat az ablakban, azok azt hitték, ez is egy játék része, mint amikor kézről kézre adhatták, és hetekig játszhattak vele. De nekik is csalódást okozott. Az élő hús más volt, mint amire számítottak. Nem az volt, mint aki a cafatosra nézegetett újságjaikban, amelyek közepén szétterpeszkedve, színesben pózolt. Gyűlölni kezdték, mert az illúziót vette el tőlük, és ha hazamentek az asszonyaikhoz, lehunyt szemmel sem sikerült. Őt okolták. Én soha nem adtam fel. Időben érkezett, vékony köpenyét elvesztette. Az asszonyok kövekkel dobálták. A műsor elmarad, mondtam, és nem akartam levetkőzni. Mindjárt belép valaki. A megkezdett szövegeket nélküle nem tudom befejezni. De legalább a törvényszéken elolvassák, kötelességük lesz, bűnjelnek, bizonyítéknak is tekinthetik. Fekhetek majd a fekete bőrdíványon, és a doktornő jegyzetel, közben felizgul, mert sokat mesélek róla., és már nem is figyel, fölém hajol, én pedig hagyom, közbe erre gondolok, aki most itt fekszik.

*

Lépkedett a víztől csúszós köveken. Szeretett meztelen járni. Így lehetett önmaga. Otthoni meztelenkedése álarc volt, csak mutatott valamit, azt mutatta, hogy "olyan" szeretne lenni. Itt nem "olyan" volt. Itt "az" lett. Először félelemmel indult el, a karján még vitt egy köpenyt, amit akár magára is vehetett volna. Egy bokorra terítette. Lemondott a visszatérésről. Ilyen egyszerű minden. Csak az erdő fái karmolták meg itt-ott, de nem ellenséges indulatból, inkább a szeretetük jele volt, csak sutaságuk miatt hagytak nyomot. A szándék a fontos, a fájdalom is lehet ajándék. Ilyen mondatokat ismételt a visszaúton, fűszálakkal, levelekkel a bőrén. A sziget élete mit sem változott attól, hogy ő meztelen járt a hegyek között.

De a múlt nem akart elfelejtődni. Irigy nők savanyú szagot árasztó hálószobáinak asztalán hányódtak újságból kitépett fotói. A nők kirojtosodott pongyoláikat ledobva, fordultak szembe foltos tükreikkel. Az alacsony, semmi másra sem jó puffokra telepedtek - először szégyenkezve, majd meggyőzve magukat, hogy senki sem tanúja a jelenetnek -, tárták ki magukat az ezüstös felületnek, vagyis inkább önmagukon keresztül az egész világnak szánva a látványt. Teli daccal, haragot érezve minden férfi iránt. Eljátszották, amit a fotókon láttak, és elfeledkeztek minden másról, legalábbis arra az időre, amíg örömüket lelték benne. Később sebtében dobták az újságot a szemetes kosárba, naivan győzködve magukat, hogy erről ennyit, ez úgy sem fordulhat elő soha többé. Rohantak felvenni a már harmadik kicsöngés felé járó telefont, és a barátnőnek, férjnek, rokonnak magyarázkodni kezdtek, hogy éppen könyékig a kalácskészítésben voltak, azért késtek ennyit. Bűntudatuk nevetségességig fajulását akkor érezték meg, amikor maguk sem értették miért, de tényleg kalácsot kezdtek készíteni, mintegy álomban dagasztották a tésztát és próbálták visszarángatni a magából kiszakadt időt.

Júlia is tisztában volt ezzel, és a többiek is. A többi nővel. Ő csak egy álom volt, és minden utánzásra tett kísérlet kalácsdagasztásba fúlt, bűntudatba, keserűségbe. Ezért hagyta ott őket, remélve, egyszer csak elfogy az újság, szétfoszlik a szekrények mélyén, vagy tűzre kerül. Ez utóbbi tetszett neki. Látta magát a tűzben elfogyni. Először meztelen karja lesz vörös majd fekete, végül szürke tűzprédává, utána hatalmas tömegű haja, majd az arcába harap a láng, folyatja a nyakán át, le, egészen a lábai közül kifehérlő bőrdívány kellékké alacsonyodott, teste szépségét kiemelni hivatott látványáig. Elégni, ez tűnt egyetlen kiútnak. Nem gyújthatok fel mindent, ami nem én vagyok. Ezt írta a naplójába, és üresen hagyott egy teljes oldalt.

Júlia testének látványa után, gondolataikban csak gyatra utánzataként éltek tovább. Az összehasonlítás kétségtelenül lehangoló eredményére azonban rajtuk kívülálló dolgokban keresték az okot. Csodatevőknek képzelték a fotóst, a fényeket, a papír mindent mássá tevő képességét. A megfelelő pillanatban hittek, abban, hogy ha igazán akarnák, többek lehetnének maguknál, olyanok lehetnének, mint Júlia. Csak kevesek jutottak el a gyógyulásig, ami azt jelentette, hogy megértették, olyanok, mint Júlia csak akkor lehetnek, ha önmagukká mernek válni, akár a tükör előtt is. A maga meztelenségét megmutatni merő nő bátrabb a férfinál, aki elé tárja. Akár nagy-nagy szeretetből, akár mert így akar győzni, védtelenné téve magát. Ez a legutolsó esély, ha a nő győzni akar. Gyengeségének az elismerése. Júlia tudta, mekkora bátorság kell ehhez. Sokáig hitte a képekről, hogy meztelen, de csak a szigeten értette meg, addig soha nem is volt az. Az csak póz volt. Neki ezért kellett eljönni, hogy végre megtanulja, a ledobott ruha még nem eredményez meztelenséget.

De minden másként alakult. Vendég érkezett a szigetre, aki ismerte a múltját, és mégis a szelíd Júliát kereste benne, nem azt a másikat. Az őslakosok nem mertek beavatkozni, bár láttak mindent, de maguk között megegyeztek, hogy hallgatni fognak róla, mert az igazság elkendőzésével akartak bosszút állni Júlián. Miért? Erre sem tudtak volna felelni. Az egyik nyomozó megtalálta Júlia széltépett köpenyét, magával vitte, hogy majd a nőre teríti, ha jönnek érte azok, akiknek a dolga a takarítás.

*

Megkegyelmeztem a kintieknek. A tűt átsegítem a karcoláson, egy perc, és vége...